A Wehrmacht felderítési és partizánellenes taktikái

A Wehrmacht felderítési és partizánellenes taktikái

A Wehrmacht Blitzkrieg-ének sikereiben jelentős szerepe volt a jól működő felderítésnek, aminek következtében a Wehrmacht egységei gyorsan fel tudták mérni az ellenség erőinek eloszlását. Ez hozzájárult ahhoz, hogy az ellenség gyenge pontjait támadva gyorsan annak oldalába és hátába tudtak kerülni, aminek következtében megbéníthatták és szétverhették az ellenséges csapatokat.

A német felderítő egységek hatékonyságát jelzi, hogy az angolok ’41 januárjában a saját Felderítő Hadtestüket a német felderítő zászlóaljak elemzése után állították fel.

A felderítők mellett a partizánvadász egységek is komoly sikereket értek el. A partizánvadászok kíméletlen ellenség ellen harcoltak, amihez szervezetten kellett válaszolniuk.

A felderítő egységek szervezése és feladatai

A felderítés hadműveleti, harcászati és harcfelderítésre oszlik fel, mindegyik lehet légi és szárazföldi. A hadműveleti felderítést nagy mélységben folytatják, és stratégiai tervezés alapja, míg a harcászati felderítés az erők bevetésének alapjához szolgáltat információkat. A harcfelderítés akkor kezdődik, amikor a szemben álló erők már közel vannak egymáshoz, ez a harc végrehajtásához szolgáltat információkat.

A német felderítőkre jellemző volt, hogy igyekeztek erőfölénybe kerülni a felderítendő területen, hogy az ellenséges járőröket legyőzhessék. A német felderítő egységek a harchoz fel is voltak készítve, mivel a felderítő zászlóaljak rendelkeztek vontatott páncéltörő és tüzérségi ágyúkkal is, a háború későbbi szakaszában pedig féllánctalpasokra telepített ágyúkkal, amiknek következtében a hadosztályuk harcoló egységeként is alkalmazhatták őket, és harcolhattak is az információért.

A felderítő zászlóaljak alapvető feladata, a felderítés mellett sokszor más feladatokra is használták a felderítőket, például hidak megszerzésére, üldözésre és az ellenség oldalába kerülésre vagy pedig a saját egységek oldalának biztosítására, valamint mobil tartalékként.

A gépesített felderítő zászlóaljak a háború kezdetén egy páncélautós századból, egy motorbiciklis századból és vontatott ágyúkat kezelő nehéz(fegyverzetű) századból álltak, míg a gyaloghadosztályok felderítő zászlóaljai egy lovas századból egy biciklis századból, egy nehéz(fegyverzetű) századból és egy páncélautós szakaszból álltak.

A hadosztályok felderítő zászlóaljai mellett a gyalogezredek szintén rendelkeztek egy lovas szakasszal, ami közelfelderítést hajtott végre, és futárként is szolgált. A páncélos ezredek és a motorizált gyalogezredek rendelkeztek egy motorbiciklis szakasszal felderítési célra.
A háború folyamán a fő változás a felderítő egységek kötelékében a motorbiciklik lecserélése volt féllánctalpas harcjárművekre és könnyű harckocsikra, mivel a motorkerékpárok túlságosan sérülékenynek bizonyultak felderítési feladatokhoz.

A világháború folyamán a négykerekű Sdkfz 221, valamint a hasonló felépítésű Sdkfz 222 és 223 voltak a Wehrmacht fő felderítő járművei. A páncélautókat azért kedvelték, mert gyorsak és halkak voltak (a harckocsikhoz képest), ezáltal ideális felderítőplatformok voltak.

A páncélos és gépesített hadosztályok a 4 kerekes könnyű páncélautók mellett rendelkeztek 6 vagy 8 kerekes nehéz páncélautókkal is, amiket nagyobb távolságú és tűzerőt igénylő küldetésekre használtak, bár a 6 kerekeseket a háború későbbi szakaszában nem alkalmazták frontvonali szolgálatra, a túl gyenge motor és terepjáróképességek miatt. A 8 kerekesek előnye volt még a jó terepjáró képesség.

Gépesített felderítő zászlóaljak harcászati felderítésen

A gépesített felderítő zászlóaljak fő feladata, hogy érintkezésbe kerüljenek az ellenséggel, és információt szerezzenek annak erejéről, állásairól, gyülekezési körzeteiről és mozgásáról. A harcérintkezést frontálisan kezdik meg, majd az ellenség oldalába kerülnek, amint az ellenállás erősödik.

Harcászati felderítéshez a magasabb rendű parancsnokok (hadsereg- és hadtest-parancsnokok) gyakran leválasztották a páncélos és gépesített hadosztályok felderítőit, hogy közvetlenül a hadsereg vagy a hadtest irányítása alá kerüljenek hadászati és harcászati felderítéshez.

Amennyiben egy gépesített felderítőoszlop találkozásra számít az ellenséggel, akkor szakaszosan halad. A szakaszok hossza függ az úthálózattól és a terep kínálta fedezékektől. Az oszlop, ameddig lehet, az utakon halad, és különböző utakon térnek vissza, mint amin az ellenség irányába haladtak.

A felderítőzászlóalj-parancsok járőröket küld ki, amik szakaszokban mozognak. Ezek a járőrök jellemzően 40 kilométerrel előzik meg a zászlóaljukat. A zászlóalj a járőrök bázisaként és előretolt kommunikációs központként funkcionál, ami összegyűjti az üzeneteket, és hátratovábbítja azokat. A gépesített járőrök motorbiciklikből, páncélautókból és féllánctalpasokból álltak. Motorbicikliket használtak a felderítő oszlopok közötti részek kitöltésére.

A páncélautós-járőrök rendelkezek egy rádiós autóval, ami az egység hátulján halad. Amennyiben ellenséges előőrsbe ütköznek, kerülik a harcot, hacsak nem annyira gyenge az ellenség, hogy a küldetés veszélyeztetése nélkül megsemmisíthetők vagy elűzhetők.

Amennyiben a járőr erdő széléhez ér, akkor a következő taktikát alkalmazzák: az egyik páncélautó megáll az erdő szélén, majd hirtelen elindul. Ezzel a módszerrel magára vonja a rejtőzködő védők tüzét, ami elárulja azok pozícióját.

Amennyiben úttorlaszhoz vagy valamilyen más mesterséges akadályhoz érkeznek, mivel a páncélozott járművek elleni védelmet akadályoknál állítják fel, a következő taktikát alkalmazzák: az élen haladó páncélautó tüzet nyit, ami azt a hatást kelti a védőkben, hogy észrevették őket, ezáltal tüzet nyitva elárulhatják a helyzetüket. Amennyiben a lehetséges pozíciókra tüzelésre nincs válasz, úgy a járművekből kiszállnak és ledöntik az úttorlaszt a járművekhez csatlakoztatott kötelek segítségével. Amennyiben szükséges, az emberek kiszállnak, és gyalog folytathatják a felderítést. Amennyiben az úttorlasz túlságosan erős, vagy pedig páncéltörő ágyúk is védik, akkor a felderítők rádión jelentik a parancsokságnak. A parancsok utasíthatja a járőrt az objektum megkerülésére pedig további erősítés bevárására.

Gyaloghadosztályok felderítő egységei harcászati felderítésen

A gyaloghadosztályok felderítő zászlóaljai jellemzően egy napi menettel, vagyis 30 kilométerrel előzték meg a hadosztályukat. Felderítést végeztek a főbb utak mentén, megelőzték a meglepetésszerű támadásokat, legyőzték az ellenséges járőröket. Amennyiben erősebb ellenséges egységekkel találkoztak, teret engedtek, és kerülőutat kerestek.

Általában egy biciklis szakasz haladt elől a hadosztály fő útvonala mentén, amit a biciklis század nagy része követett a nehézfegyverzetű századdal egyetemben. A követő tartalék elsősorban kisebb, az élen haladók által megkerült ellenséges egységek legyőzésére szolgált.

A páncélautós szakasz a fő útvonalra csatlakozó oldalirányú utak feltérképezését végezte.

Amennyiben a hadosztály harcba került az ellenséggel, a felderítőket leginkább a hadosztály szárnyainak fedezésére és a harccsoportok közötti rések kitöltésére használták.

Harcfelderítési taktikák

A harcfelderítésben mindegyik fegyvernem részt vett. A harcfelderítésben a hadosztály felderítő járőrei, a tüzérségi megfigyelők és a légi felderítés is hozzájárult, a hadosztályparancsok ezen információk alapján vezette a harcot.

Harcfelderítéshez a páncélozott felderítő zászlóaljak páncélautókból álló különítményeket alakíthattak ki. Amennyiben ellenséges tevékenységre számítottak, a páncélautós csapatokat megerősíthették rohamlövegekkel, ezen kívül tüzérségi megfigyelő tiszteket is magukkal vihettek, hogy gyorsan tudjanak tüzérségi támogatást kérni.

A németek kiküldtek felderítő-járőröket, amik jellemzően egy parancsokból és 3-4 közlegényből álltak. Ezek figyeléssel oldották meg az ellenség felmérését, és ha rájuk lőttek, akkor visszavonultak.

A járőrök szakaszokban mozogtak, megfigyelő pontról megfigyelő pontra, amelyek hossza az ellenséghez közeledéssel csökkent.

Amennyiben már valószínű volt, hogy közel jártak az ellenséghez, a járőr parancsnoka előreküldött egy kis csoportot, amit a fedező csoport később követett. A járőr a lopakodáshoz több módszert is használt. Gyakori megállásokkal haladtak előre. A legtöbb fedezékkel rendelkező utat választották, ami az utakat és nyílt tereprészeket a legkeskenyebb részüknél metszette. Amennyiben ellenséggel találkoztak, úgy oldalirányban kitértek. Visszafelé másik úton jöttek, mint odafelé, nehogy csapdába fussanak.

A harcfelderítő-járőrök az egyszerű felderítő járőrökkel szemben jellemzően 15-20 főből álltak, és nemcsak megfigyeléssel, hanem harccal, rajtaütéssel mérték fel az ellenség erejét. A harcfelderítő egységet két egyenlő részre osztották, amiből az egyik fedezte a felderítést végrehajtó részt, és egy előőrsöt támadnak meg. Amennyiben az ellenséges előőrs gyengén védettnek bizonyult, úgy elfoglalták és megerősítették. Ha az ellenség védelme erős volt, a járőrök megpróbáltak egy hadifogollyal visszatérni. A hadifogolyszerzés különösen a háború későbbi szakaszában volt jelentős, mivel a háború késői évében a légifölény elvesztése után egyre nehezebb volt légi felderítéssel információt szerezni.

A felderítő egységeket támogathatta a tüzérség is a következő módokon: a támadás előtti napokon a tüzérség belőtte az ellenséges egységeket, majd a támadás előtt tűz alá vette a védett területet. A tűz beszüntetése után a járőr közelről megvizsgálta az ellenséges védelmet, amíg az ellenség fedezékben lapult. A másik módszer a tüzérség használatára az volt, hogy a tüzérség más szektorban végzett előkészítést, ezáltal megvezette az ellenséget a felderítendő terület hollétéről, ugyanis a védelem ott számít támadásra, ahol a tüzérség előkészítést végez.

Partizánellenes taktikák

A partizánellenes harcot a németek két kategóriába osztották fel: egyrészt offenzív harcra, másrészt passzív védelmi lépésekre. A német doktrína szerint a partizánok elleni harc megnövelt éberséget, agresszivitást és merészséget követelt, hogy a partizánok kíméletlenségére válaszoljanak. A németek szerint a partizánok elleni harchoz speciális kiképzés volt szükséges a nehezen keresztülhatolható helyszínekhez, például erdőkhöz, mocsarakhoz, hegyvidékre és beépített területekhez. Ezen kívül a csapatokat ki kellett képezni éjszakai és téli harcra is.

Offenzív műveletek

A németek központosították a partizánellenes műveleteik irányítását: a műveletekhez alkalmaztak hadosztályokat, független harccsoportokat, gépesített és lovas egységeket, páncélvonatokat, helyileg toborzott egységeket. Ezen egységeken felül alkalmazták a légierő és a haditengerészet egységeit, plusz a titkosszolgálat (Sichereitsdienst), az SS és a rendőrség erőit is.

A németek a partizánok elleni harcra elsősorban hordozható és gyorstüzelő fegyverekkel látták el az egységeiket, amik közé géppisztolyok, géppuskák, könnyű gyalogsági ágyúk, könnyű és közepes páncéltörő ágyúk, valamint könnyű lángszórók tartoztak.

A németek a partizánellenes műveletek sikerének érdekében részletes felderítést végezték, amihez kollaboránsokat, járőröket és repülőgépeket is felhasználtak. Amikor titokban akarták tartani a műveleteiket, akkor csak kollaboránsok révén gyűjtöttek információkat.

A foglyok kihallgatását az egyik legjobb információforrásnak tartották.

Amikor rendelkeztek elég nagy erőkkel, a partizánok által tartott területeket körülzárták. A körülzárás előtt a gyülekezési körzeteket úgy jelölték ki, hogy az offenzív célt ne árulják el. A gyülekezési körzetekből az egységek úgy indultak el, hogy a partizánok körüli gyűrűt egyszerre érjék el. A körgyűrűt könnyen védhető terepen állították fel.


Partizánok bekerítése, jelmagyarázat: Operation Commander: hadműveleti parancsok;Operation reserves: műveleti tartalék; Sector Commander: szektorparancsok; Sector boundary: szektorhatár; Sector reserves: szektortartalék; Advanced sentry: előretolt őr; Assembly Line: gyülekezési vonal

A németek a partizánellenes műveletekhez nehéz támogatófegyverekkel ellátott tartalékokat is felállítottak. A bekerítő vonal kialakítását döntő fontosságúnak tartották a művelet szempontjából, mivel a partizánok megpróbáltak gyenge pontokat keresve átjutni rajta. A vonal konszolidációja a tipikus módszereket követte: harcelőőrsöket alakítottak ki, tűztervet dolgoztak ki a támogató fegyvereknek, erődtámpontokat alakítottak ki, és mobil tartalékokat állítottak fel.

A partizánok kiiktatásának módszere a következő tényezőktől függött: a németek számára rendelkezésre álló erők nagysága, a terepviszonyok és a körbezárt egység reakciója.

Az egyik módszer a körbezárt erők fokozatos összeszorítása volt. Ezt kisebb katlanok esetén alkalmazták.


Katlan fokozatos összepréselése

A másik módszer az volt, hogy a körbezárt erőket egy oldalról kényszerítették nyomás alá, miközben a másik oldalon védelemre rendezkedtek be. Ezt leginkább akkor alkalmazták, hogyha a partizánok könnyen védhető területen rendezkedtek be, például erdők szélén vagy hegyvidéken.


Katlan nyomás alá helyezése egy oldalról

További módszert jelentett, hogy erős ékekkel feldarabolták a katlant kisebb katlanokra, amiket aztán külön iktattak ki.


Katlan feldarabolása támadással

Amennyiben a védők tartani akarták az állásaikat, erős rohamosztagokat hoztak létre, amik támadással semmisítették meg az ellenséges egységeket.

Amennyiben nem volt elég erejük vagy idejük a partizánok körülzárására, a partizánokat meglepetésszerű támadással próbálták megsemmisíteni. Ez a módszer akkor volt különösen értékes, hogyha a partizánok nem tudták az állásaikat megerősíteni. A németek a támadást szisztematikusan, az erők és a tűzerő koncentrálásával vitelezték ki. Amennyiben a partizánok megpróbáltak elmenekülni, a németek frontálisan üldözték őket, miközben egyes egységek átkarolták a partizánokat. Amennyiben a partizán egység felbomlott, a további műveletekhez először a felderítőkkel a partizánok új gyülekezési körzetét kiderítették, mielőtt újabb műveletekbe kezdtek volna.

Amennyiben a partizánok lakott területeken fészkelték be magukat, nehézfegyverek segítségével harcoltak ellenük és taktikáik megegyeztek a szokásos utcai harci módszerekkel.

A partizánok elleni harc eszközei közé tartozott a partizánvadász osztagok létrahozása: ezek az egységek a partizánok módszereit használták ellenük, szakasz vagy század méretű egységek voltak, amiket a partizánok ellen harcoló egységekből hoztak létre. A partizánvadász csapatok bevetéséhez a partizánok által élelemszerzéshez és megközelítéshez használt útvonalak jelentettek jó alkalmakat, amiken csapdát állítottak a partizánoknak. Ezeket az osztagokat géppuskákkal, kézigránátokkal, távcsöves puskákkal és egyéb automata fegyverekkel szerelték fel.

Védelmi intézkedések a partizánok ellen

A partizánok ellen az offenzív műveletek mellett védelmi intézkedéseket is kellett hozniuk: minden szállást és tábort körkörös védelemmel kellett ellátni. Menet előtt a lokális partizánhelyzetről térképen tájékozódtak. Szabály volt, hogy századnál kisebb erőt nem küldtek a partizánok által veszélyeztetett térségekbe.

A vasútvonalak védelmére speciális osztagokat szerveztek, amik a vonalak mentén járőröztek a csomópontok védelme mellett. A csomópontoknál (és néha a vonalak mentén) gyakran erődtámpontokat alakítottak ki.

Az utak és a vízi útvonalak védelmére szintén kialakítottak csapatokat.

(Olvasónktól)

Források:

Scouts Out: The Development of Reconnaisance forces of Modern Armies
Company Offiecer’s Handbook of the German Army
Handbook on German Military Forces 1945
German Counterinsurgency Revisited


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »