"A volt csavargyár halott, már nem létezik"

"A volt csavargyár halott, már nem létezik"

Beszélgetés Jakabos Csaba gépészmérnökkel, egykori vezérigazgatóval

Jakabos Csaba nyugalmazott gépészmérnök negyedszázadon át – 1975-től 2000. január 30-ig – volt a kézdivásárhelyi csavargyár főmérnöke, majd vezérigazgatója. Lokálpatriótaként egyetlen célt követett: a felső-háromszéki embereknek munkát adni. A gyár virágkora a hetvenes évektől a nyolcvanas évek elejéig tartott, amikor háromezer embernek biztosított kenyeret.

A rendszerváltás után a csavargyár nehéz időszaka 1992-ben kezdődött, amikor Petre Roman miniszterelnök baklövései a román ipar jelentős részét tönkretették, forgótőke nélkül hagyták az akkor még állami vállalatokat. Ezt a nehéz időszakot valahogy túlélték, de az alkalmazottak száma évről évre csökkent, és miután Erdély Ede lett a többségi tulajdonos, 2005-ben a csavargyár csődbe ment.

Hosszas pereskedést követően nemrég végleges ítélet született, és a Csavargyár Vagyonának Megmentéséért Egyesület bírósági végrehajtó segítségével birtokba vette az egykori gyárat. A kisrészvényesek legutóbbi közgyűlésén az hangzott el, hogy külföldi segítséggel újraindítják a termelést. Arra kértük Jakabos Csabát, hogy meséljen a gyárról, a rosszul sikerült magánosításról és a jövőről.

Elveszett az éltető piac

– A volt csavargyár halott, már nem létezik – mondotta bevezetésképpen a gyár volt vezérigazgatója. – A csődbiztos 2007-ben vagy 2008-ban felszámolta a csavargyárat, így az már nem létezik. Nem bonyolódom bele a tulajdonosi vitákba, már nem érdekel, mert ma a csavargyár egy romhalmaz. Ha ellent is mondok bizonyos fellelkesült volt alkalmazottaknak, én nem látom a jövőt, se az általános környezet, se a gazdasági és politikai helyzet nem indokolja egyesek optimizmusát. A legnagyobb veszteséget a munkaközösség széthullása jelenti, amit soha többé nem lehet visszacsinálni.

Lehetetlenség! Ha össze is lehetne verbuválni egy bizonyos közösséget, az már soha nem lenne képes élő, hasznos és eredményes munkát végezni. De térjünk vissza a múltra. Valamikor a csavargyár úgy alakult, hogy az akkor fejlődő román gépiparnak, gépkocsi- és traktorgyártásnak legyen a háttéripara, mert akkor a nagy gyárakból kitelepítették bizonyos alkatrészek gyártását speciális alegységekbe, politikai meggondolásokból elsősorban olyan megyékbe, ahol nagy volt a munkanélküliség, illetve egyik fő cél volt a lakosság keverése.

El kell mondanom, hogy azok a megrendelők, akiknek a csavargyár valamikor termelt, már nem léteznek, azaz egyetlenegy működik még, a piteşti-i Dacia-gépkocsigyár, amely ma már a Renault szállítójától kapja a szerelékanyagot speciális garanciákkal és minőséggel stb., ahogy azt a mai gépkocsigyártás elvárja. Léteznek ma már európai uniós előírások, biztonsági és minőségi standardok, amelyeket muszáj teljesíteni, ha valamit el akarunk adni. A gyár kirablása közismert, tudjuk, hogyan történt. Ha a gyár, tegyük fel, folytatta volna a tevékenységét, mindannak ellenére, hogy leépültek a vevők, tovább tudott volna élni, mert olyasmiket gyártott, amit Európában mások nem. Elmondhatom, hogy termékskálája rendkívül rugalmas volt, a megrendelők igényéhez igazodott, rövid szériákat tudott gyorsan legyártani és szállítani.

A huszonöt év alatt nekem az volt a stratégiám, hogy ne feltétlenül csak belföldi piacra dolgozzunk, mert az nem lett volna elég a fejlődéshez és jövőépítéshez, emiatt keményebben pedáloztam az exportért, ami be is indult, és amiből meg lehetett volna élni. Annak a bandának – hogy ne nevezzem durvábban őket –, amelyik utánunk átvette az európai piacot, az volt az első nagy tévedése, hogy azonnal árakat akart emelni, s emiatt úgy kidobták őket, mint a macskát. Így veszett el az a piac, amely még a rendszerváltás utáni időszakban, amíg még én voltam a vezérigazgató, tizenegy évig éltette a csavargyárat.

Szabályosan kirabolták a gyárat

− A Har–Kov-hisztéria idején, 1991 végén valóságos hadjárat indult a még tisztségben lévő magyar gyárigazgatók ellen. A privatizációs maffia összejátszott a fedőszervezetként használt Állami Vagyonalappal, és így három még létező háromszéki céget – a csavargyárat, az uzoni szeszgyárat és a szépmezői állami mezőgazdasági vállalatot – sikerült keményen megtorpedózniuk. Jött a privatizáció utolsó felvonása, az 1999-es eladási kiírás. Én 1998-ban idehoztam Európa legnagyobb még létező gyártóját, amely ma az egész európai autóipart ellátja szerelékanyaggal. Tulajdonosa az olasz Enio Fontana, az európai gyártók és csavarkereskedők egyesületének elnöke.

Meg akarta vásárolni a csavargyárat, már meg is egyeztünk abban, hogy mit érdemes megtartani a gyár profiljából és mit érdemes idetelepíteni – egy Olaszországban a tulajdonában lévő nagy, kovácsolt, harminc milliméternél nagyobb átmérőjű szériákat, és az egyedi, rövid sorozatokat gyártó üzemre gondoltunk –, kovácsolásban mi nagyon jók voltunk. A kétmillió dolláros gépet Svájcból én hoztam, amit az akkori gépipari miniszternek, Ioan Avramnak köszönhettünk. Erdély Ede eladta a gépet a törököknek, ahol ma is működik.

Avram 1965 és 1985 között töltötte be a tisztséget, és a mai napig tartja velem a kapcsolatot, fel szokott hívni telefonon, idén januárban Brassó-Pojánán találkoztak vele a volt vezérigazgatók. A tárgyaláson Preduţ, az Állami Vagyonalap akkori megyei vezetője is jelen volt, aki azzal hülyítette Fontanát, hogy még sokba kerül a gyár, lejár a licit, senki nem jelentkezik vevőnek ennyi pénzért, és azután megyei szinten is kiírják a versenytárgyalást, lecsökkentik az árát, és akkor megveheti.

A gyár könyvelési értéke 18 milliárd lej volt, ám valójában sokkal többet ért. Az Állami Vagyonalap 68 milliárdot kért érte. Azelőtt jelent meg az új magánosítási törvény, mely a húszmilliárd alatti értékek eladását a megyei ÁVA-kra ruházta át. Az utolsó nap utolsó órájában a kikiáltási ár egytizedéért vagy még annyiért sem elkótyavetyélték a gyár többségi, 66 százalékos részvénycsomagját Erdély Edének, aki azután soha nem fizetett ki. 1999 szeptemberében behajtott egy Mercedes a gyárudvarra, és hosszú bőrkabátban megjelent az irodámban egy alak.

Erdély Ede volt. Az én időmben 546 gép volt a csavargyárban, ami nagy értéket jelentett. Közöttük nagyon sok modern gép, a főgépészeti műhelyben olyanok, melyeket Avram minisztertől kaptam, és országos szinten egyedinek számítottak. A gyárudvaron lévő lerobbant épület a nukleáris laboratóriumnak épült 1988–89-ben. Nemcsak abból, hanem a legtöbb épületből is romhalmaz lett, szabályosan kirabolták a gyárat.

Nem látok újrakezdési lehetőséget

– Ha 2005-ben, amikor az első törvényszéki határozat kijött, sikerült volna leállítani a rablást, még lett volna némi remény, de a pereskedést tíz évig húzták. Az akkori határozat kimondta kerek perec, hogy nem érinti azokat, akik megvásároltak valamit a gyár vagyonából. Annak kell fizetnie a kárt, aki kirabolta a gyárat.

A Skat Kart céggel és a Garóval pereskedni vicc. Amikor az egykori téesz vagyonát a felszámolóbizottság elárverezte, az akkori polgármester, néhai Szőcs Csaba Ubul felkérésére vásároltuk meg a csavargyár részére a területet az istállókkal együtt. Mindezt abból a meggondolásából, hogy ott közös vállalkozásokat hozunk létre külföldi befektetőkkel.

Ez sikerült is a Garo céggel. A cégnek az volt a szerencséje, hogy az olasz társtulajdonos még időben kivásárolta az Állami Vagyonalaptól a csavargyár részét területtel együtt. A Garo később egy darabka területet vásárolt a Skat Kart cégtől szemétlerakónak. Ezért akarja a Csavargyár Vagyonának Megmentéséért Egyesület a Garo profitját elvenni visszamenőleg. A Skat Kart előbb a csavargyártól bérelt egy volt istállót, majd területtel együtt megvásárolta Erdély Edétől. Én pesszimista vagyok a gyár újraindításával kapcsolatosan.

Mondjuk, ha vissza lehetne állítani a nagy csavarok kovácsolását és utánmegmunkálását, azzal talán lehetne valamit kezdeni. De mindenekelőtt fel kellene mérni a piacot, és be kellene szerezni az európai szabványokra az engedélyeket. Én nem látok újrakezdési lehetőséget. Nekem nagyon fáj a csavargyár sorsa, huszonöt éven keresztül reggeltől késő estig ott voltam, de immár tizenöt éve nem tettem be a lábam a gyár területére. Egykor fákat ültettünk, virágaim voltak, mindent kivágtak, kipusztítottak.

Iochom István
Háromszék


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »