A velünk élő középkor vége

A burka (az egész testet és arcot fedő tradicionális muszlim öltözék) és a burkini (az arcot szabadon hagyó, de a testet könyöktől térdig eltakaró fürdőruha) viseletének tilalma komoly politikai viták tárgya a nyugat-európai országokban. Legutóbb Franciaország szocialista miniszterelnöke tett hitet a tiltás mellett, ami földcsuszamlásszerű esemény az európai baloldalon, ahol eddig senki nem volt hajlandó szembenézni az iszlám totalitárius természetével, a kulturális relativizmus tarthatatlanságával és az integráció nélküli bevándorlással mint problémával. És ha csak nem lett volna hajlandó szembenézni: az európai baloldal első indulatból idegengyűlölőt és fasisztát kiáltott mindenkire, aki az iszlám intolerancia térhódításának veszélyére figyelmeztetett. (S ez természetesen nem azt jelenti, hogy a figyelmeztetők közt ne lettek volna akár fasiszták, akár idegengyűlölők.) Ezúttal azonban egy baloldali miniszterelnök tett olyan intézkedést a nyugati életforma védelmében, amit fél évtizede még csak radikális pártok követeltek, és amit mindeddig úgy a bal-, mint a jobboldali politikai mainstream elutasított – s ez akkor is igaz, ha a frissen elrendelt tilalmat a francia államtanács azóta érvénytelenítette.

A tiltás elleni érvek erősek, morálisak és sokszor meggyőzőek. Fél évtizede talán magam is egyetértettem volna velük, ugyanis hiszek a véleménynyilvánítás, az öltözködés és az önkifejezés szabadságában. Egyetlen strandról sem tiltanék ki se horogkeresztes, se sarló-kalapácsos fürdőruhát viselő nőt, de még meztelen nőt sem, mert úgy gondolom, hogy ez Európában egyszerűen bele kell hogy férjen. A nyugati embernek időről időre el kell viselnie a fedetlen mellek látványát, ahogy a horogkeresztét meg a sarló-kalapácsét is, a Nyugat ugyanis épp attól erős, hogy a puszta véleményt, amely senkinek nem árt, büntetni semmilyen körülmények közt sem hajlandó.

Fél évtizede még azt az érvet is elfogadtam volna, hogy a tiltás csak ront azoknak a nőknek a helyzetén, akiket férjük és családjuk burka vagy burkini alá kényszerít, hiszen addig legalább kimehettek az utcára (ha csak burkában is), fürödhettek a tengerben (ha csak burkiniben is), a jövőben viszont ez is tilos lesz számukra. Való igaz, hogy azokon, akik a diszkriminációnak ezt a középkori formáját nap mint nap elszenvedik, a burka és a burkini üldözésével nem segítünk, azoknak viszont, akik a leplet önként, személyes meggyőződésüket követve viselik, az elemi szabadságát sértjük meg. Miért tiltjuk mégis?

Mi változott öt év alatt? A tiltás kritikusai szerint semmi, mindössze a terror által keltett félelem fokozódott, s a terroristák éppen így győznek: a biztonságát féltő nyugati ember végül feladja emberségét és szabadságszeretetét. Ezzel az okfejtéssel szemben én öt év elteltével már úgy gondolom, hogy épp az utóbbi években végrehajtott európai terrorcselekmények tették tagadhatatlanná a multikulturalizmus és a párhuzamos társadalmak kudarcát. A merényletekért felelős terroristák nem magányos őrültek, hanem olyan európai polgárok, akik mögött komplett muszlim negyedek, imámok százai és hívők tízezrei állnak. Ezt a problémát már nem lehet azzal a frázissal lesöpörni az asztalról, hogy az elkövető egy maroknyi szélsőséges tébolyult. Ezek mögött a merénylők mögött tömegek állnak. Biztosan tudjuk, hogy nem a muszlimok többsége (ezért veszélyes az általánosítás), de azt is tudjuk, hogy egy jelentős részük (ezért elfogadhatatlan a bagatellizálás).

A burka és a burkini viselésének tilalma nem más, mint a Nyugat kategorikus szembeszállása az ellentársadalommal. Legfőbb célja megakadályozni, hogy újabb és újabb nők kényszerüljenek lepel mögé. A tiltás üzenete egyértelmű: ez itt nem megy. Ez Európa. Itt nem lesz saría. Nem engedjük, hogy ezen a kontinensen is polgárjogot nyerjen a nők megkülönböztetése. Itt, Nyugaton a férfiak meg a nők egyenlők – és ebből nem engedünk. Nem hagyjuk, hogy utcáink, tereink vagy strandjaink iszlám törvénykezés és saría-őrjáratok kontrollja alá kerüljenek. Rájöttünk, hogy ha most engedünk, akkor egyre több és több nő válik majd a mindennapos diszkrimináció áldozatává, és egy nap azzal nézünk szembe, hogy az európai strandokon és utcákon a vallásos muzulmánok a burkini meg a burka viselését már minden fürdőző vagy nyilvánosan mutatkozó nőtől megkövetelik. Megértettük, hogy fejünkön kipával vagy miniszoknyában életveszélyes végigsétálnunk az ellentársadalom lakóövezetein. Felfogtuk, hogy ez nem tudományos fantasztikum, és nem xenofóbia – ez Malmö, Rotterdam, Párizs és Brüsszel. Ez a mai Európa valósága. A politikai iszlám visszaélt a szabadságunkkal, a világnézeti türelmünkkel és azzal, hogy vallásnak tekintettük, nem ismerve fel, hogy egy totalitárius ideológia.

A tiltás önmagában persze kevés. Egyenként meg kell találnunk a lepel mögé kényszerített asszonyokat, a kislányokat, akiknek a csiklóját készülnek kimetszeni, az ütlegelt és erőszakolt nőket, akik azt hiszik, ez a világ rendje, s nincs a környezetükben senki, aki segítene nekik. Ki kell utasítanunk Európából a radikális hitszónokokat, ki kell csavarnunk a vallási képzést a vahabiták meg a szalafiták kezéből, és azt muszlim misztikusokra, a kultúránkat értő és tisztelő szúfikra kell bíznunk. Véget kell vetnünk a velünk élő középkornak. Nem engedhetünk a vérrel keresztelő idegengyűlöletnek, de többé a kényszeres kulturális relativizálásnak sem. Az emberség Európájának fenn kell maradnia – a balekság Európájának vége.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 01.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »