A velencei filmfesztiválon versenyez a Kékszakállú

A velencei filmfesztiválon versenyez a Kékszakállú

Tegnap jelentették be a világ legrégebbi mozgóképes seregszemléjének, a 73. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválnak a hivatalos programját. A fantasztikus névsorban Wim Wenders, Terrence Malick, Mel Gibson és Emir Kusturica is szerepel, számunkra viszont a legnagyobb szenzációt egy fiatal argentin rendező jelenti. Gastón Solnickit meghívták a Horizontok (Orizzonti) versenyszekcióba Kékszakállú című filmjével, amely Bartók Béla világhírű operájának kortárs argentin környezetbe helyezett átirata.

Magyar résztvevője nem lesz idén a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválnak – ez derült ki a fesztivál Rómában megtartott tegnapi sajtótájékoztatóján. A meglehetősen impozáns nevekkel tűzdelt programot böngészve azonban magyar szemnek azonnal kiugrik a Horizontok versenyszekció egyik filmje, a magyarnak tűnő (magyar nyelvű címet kapott) Kékszakállú.

Bár a katalógusban azt olvashatjuk, a film gyártó országa Argentína, a rendezője pedig Gastón Solnicki, nem tévedünk, ha Bartókért kiáltunk: fiatal argentin rendező valóban Bartók Béla világhírű Kékszakállú operáját adaptálta a vászonra.

Lapunk utolérte a rendezőt, aki készségesen és roppant szimpatikusan válaszolt kérdéseinkre. Kiderült, Solnicki tinédzserként Argentínában ismerkedett meg Bartók zenéjével, azóta szereti szenvedélyesen a magyar zeneszerző munkáit. „Számomra Bartók a nagybetűs Maestro, akit a modern zene egyik legalulértékeltebb alakjának tartok” – mesélte. A rendező tanulmányait előbb Argentínában folytatta, majd filmszakot végzett a neves New York-i Tisch School of the Artson. A zenéhez már pályája elején is vonzódott, első filmjét Süden címmel a karmester Mauricio Kagelről készítette. Bartókkal sem a mostani az első kalandja: 2014-ben már készített egy rövidfilmet Este a székelyeknél címmel.

A Kékszakállút Bartók 1911-es A kékszakállú herceg vára című operája inspirálta. Solnicki elmondta az ő filmje nem direkt adaptáció, az eredeti mű inkább inspirációt jelentett számára, de a film számos tekintetben hommage Bartók előtt. Solnicki nehezen tudta meghatározni, pontosan miképp kell alkotását elképzelni, ugyanis nem nevezné operafilmnek. Fikciós történetében maga a Bartók-opera felvétele hallható, amelyet Kertész István vezényelt. Solnicki külön kiemelte, filmje egyúttal a tragikus körülmények között 1973-ban elhunyt világhírű zenekari és operakarmester Kertész előtt is tiszteleg. A filmben tehát nincsenek operaénekek, csak a zene hallható benne.

A rendező kortárs környezetbe és Buenos Airesbe helyezte Bartók történetét, ahol a herceg várkastélya csupán egyszerű ház. Főszereplője néhány fiatal nő, aki a felnőttkor küszöbén különféle válságokat él meg, amelyek a társadalmi különbségekből, kiváltságokból fakadnak. Solnicki filmje napjaink kultúrájának gazdasági és spirituális recessziójára reflektál. Az opera élményanyaga a rendező számára két évvel ezelőtt kezdett formálódni. A nyaranta a tengerparton vakációzó tinédzserek gondtalan időtöltésének idilli képét ő úgy látta: a fehér homokos paradicsom ellentmondásai révén valamiféle akaratlan pokol színtere is. Tulajdonképpen roppant különleges kulturális elegyet alkot a Kékszakállúban a Bartók-opera és az argentin hétköznapok valósága, miközben az alkotás stílusa dokumentumfilmszerű élményt nyújt.

– A Kékszakállú száz százalékban argentin gyártásban, de magyar lélekkel készült – fogalmazott a rendező a Magyar Nemzetnek, aki velencei meghívásáról elmondta: mivel rendhagyó filmről van szó, nem volt elvárása a fesztiválnevezés kapcsán. A beválogatását igazi bartóki sikernek nevezte, s nevetve értett egyet azzal: a Kékszakállú versenyszereplése természetszerűleg magyar siker is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 29.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »