A történelemhamisító Akadémia

A történelemhamisító Akadémia

A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény szerint közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. A törvény egyértelműen fogalmaz, nem ismer kivételt, például azt, hogy az illető jó elvtárs volt. A törvény továbbá így rendelkezik: „Ha a helyi önkormányzat döntése során kétség merül fel a tekintetben, hogy a közterület neve megfelel-e a (2) bekezdésnek, arról beszerzi a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását.”

Az Akadémia döntéseit – pl. Ságvárival kapcsolatban – más sokan és sokszor vitatták. Érdekes módon egyáltalán nincs vita arról az állásfoglalásról, amikor egyértelműen történelemhamisító, valótlan állításokat fogalmazott meg az Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja vagy az elnök által felkért egyéb testület – aláírás híján nem lehet tudni, ki volt az elkövető.

Ez az eddig csodálatos módon senki által kétségbe nem vont állásfoglalás Nagy Imréről született. Érdemes szóról szóra idézni:

„A XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb egyénisége (1896–1958). Magas rangú vezetői pozíciókat betöltve fontos szerepet játszott a magyarországi kommunista rendszer kialakításában és működtetésében, 1953 nyarát követően a rendszert reformálni kívánó erők vezető egyénisége. Az 1956-os forradalom tapasztalata kommunista meggyőződését háttérbe szorítva a nemzeti forradalom vezetőjévé tette. Az 1990-es választások után összeülő országgyűlés első határozatában törvénybe iktatta, hogy az új demokratikus Magyarország előzménye és alapja az 1956-os forradalom és szabadságharc, amelynek meghatározó vezetője volt Nagy Imre. Emlékét külön törvény is megörökítette, az 1996. LVI. törvény szerint ugyanis Nagy Imre személyisége, államférfiúi magatartása, erkölcsi helytállása elválaszthatatlan az 1956-os forradalomtól és szabadságharctól, a demokrácia és a nemzeti függetlenség eszméjétől. A 2002. XXX. törvény Nagy Imréről elnevezett magas magyar állami kitüntetést hozott létre. Megtisztelve érezheti magát az a közterület, amely nevét viselheti.”

Az akadémiai bíztatás hatására biztosan megtisztelve érzik magukat a közterületek, hiszen nagy tisztesség ez egy egyszerű kétkezi utcának vagy térnek. Nem kis dolog, hogy a magyar történelem egyik legvisszataszítóbb, véreskezű sztálinistájának a nevét viselhetik!

Nagy Imre 1918-20 között vörösgárdista, csekista, részt vett az orosz polgárháborúban. 1921-22-ben a szovjet belügyi népbiztosság, az NKVD kötelékében, majd a Vörös Hadsereg hírszerző csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után, 1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az NKVD-nél besúgónak. Legalább 203 embert jelentett fel, közülük 12-őt kivégeztek. 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önéletrajzában büszkén írja: “Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott harcban.”

Nagy Imre a háború után a svábok kitelepítésének kitervelője és megszervezője volt. Mint a kommunisták által delegált belügyminiszter, ő nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó rendelettervezetet, majd ő adta ki a végrehajtási utasítást is. Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését „magyar nemzeti kötelezettségnek” nevezte. Mintegy 180.000 embert fosztottak ki, majd deportáltak Magyarországról, szörnyű körülmények között. Nagy Imre egyébként mind az 500 ezret ki szerette volna telepíteni.

Nagy 1950. júniustól 1952. júliusig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének  Adminisztratív Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a „pártmunkát”, a szovjetek feltétlen bizalma és támogatása kellett ehhez a poszthoz. 1950-ben, a legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). Hogyan tett eleget feladatának?  A történészek szerint 1948-1956 között a „közellátás veszélyeztetéséért” 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951-53 között egyedül több mint 120 ezret. Egyes adatok szerint legalább száz eljárás halálos ítélettel zárult. 1950-53 között több mint 600.000 termelő hagyta el a mezőgazdaságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a termeléssel.

Nagy közben Rákosi oldalán aktívan részt vett a párton belüli frakcióharcokban is. A Központi Vezetőség osztályvezetőjeként 1951-ben kollégáival együtt ő is aláírta azt a felterjesztést, amelyik Kádár János letartóztatását javasolta.

1953-ban miniszterelnök-helyettesként Nagy szólította fel az országgyűlést Sztálin emlékének a törvénybe iktatására: “Lélekben mi is ott állunk az emberiség nagy halottjának ravatala mellett, hogy a fájdalmas csapás nehéz óráiban legbensőbb részvétünkkel osztozzunk a nagy szovjet nép mélységes bánatában.”  1953-ban a szovjetek csináltak belőle miniszterelnököt. 1956. október 24-én – már kormányfőként – statáriumot hirdetett, és fegyverletételre szólította fel a forradalmárokat. A következő napokban csak sodródott, tanácsadói és az őt felkereső küldöttségek pillanatnyi hatására hozta meg döntéseit, amelyeknek a forradalom menetére semmiféle hatása nem volt. November 4-i búcsúja a legszörnyűbb: “Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, jelentette be a rádióban, majd azonnal a jugoszláv követségre menekült. A pesti srácok, akik hittek neki, meg harcoltak és meghaltak értelmetlenül.

Snagovi fogságában még azon aggódott, a kádári MSZMP vajon fenntartja-e párttagságát. „Én magam a párttól elszakított kommunistának tartom. Nem tudom, minek tartanak mások, minek tart a párt. Nem ismerem, hogyan látja a helyzetemet az MSZMP Központi Bizottsága, nem tudom, mi a véleménye, lehetünk-e tagjai ennek a pártnak, vagy se” – áll a lehallgatási jegyzőkönyvben.

Az Akadémia elnökének 19/2015-ös határozata szabályozza, hogyan kell a törvényből fakadó kötelezettségeknek eleget tenni. A 4. § (5) bekezdés szerint azt kell vizsgálni, hogy a személy összefüggésbe hozható-e valamelyik XX. századi önkényuralmi rendszerrel, ha igen, akkor részt vett-e annak megalapozásában, kiépítésében és fenntartásában, és mely adatok, tények alapján állítható, hogy vezető szerepet töltött be.

A Nagy Imréről kiadott állásfoglalás ezeket a szempontokat figyelmen kívül hagyja. Teljesen önkényesen és indokolatlanul nevezi Nagyot a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb személyiségének. Nem részletezi a kommunista rendszer kiépítésében játszott szerepét, csak egy mondat erejéig megemlíti – pedig ennek kifejtése lenne a törvényi kötelezettsége! A több százezernyi jogfosztott és kifosztott, deportált és bebörtönzött emberről nem esik szó. A rendszert reformálni kívánó erők 1953 utáni vezéregyéniségének nevezi, anélkül, hogy tisztázná: a „reformokat” még bőven a „népi demokrácia”, azaz az önkényuralom keretein belül képzelte el. A nemzeti forradalom vezetőjének állítja be, noha a forradalom menetében semmilyen szerepe nem volt. A forradalmat egyébként sem vezette senki, mivel különböző célokat követő csoportok vettek benne részt. Ezek után a rendszerváltás utáni országgyűlések tévelygéseit idézi fel igazolásul, bár erre a törvény és az elnöki határozat nem ad lehetőséget.

1990 előtt a később az SZDSZ köré csoportosuló értelmiségiek tartották ébren Nagy Imre mítoszát. Pető Iván és Kis János pl.1984-ben a Beszélőben értekeztek a Központi Vezetőség előtt elmondott 1953-as beszédéről. Ez a mítosz csak az 1953 utáni Nagy Imrét ismeri. Eszerint folyamatosan lazítani kívánt a diktatúrán, saját, egyéni agrárkoncepciója volt. 1956-ban pedig egyenesen szakított a kommunizmussal, mintegy a magyar nép szabadságvágya által meghatva és átszellemülve demokratává vált és a forradalom élére állt. Mártíromságát önként választotta, mert nem volt hajlandó megalkudni.

Ebből nem sok igaz. 1953-1956 között szovjet kapcsolatai utasításait követte mindenben. Nagy még Snagovban is azt tervezte, hogy a „nemzetközi munkásmozgalom”, azaz a sztálinista kígyóbőrt éppen levedleni készülő kommunisták vezetőinek ítélőszéke elé viszi 1956-os szerepét, bizonygatva, hogy az ő álláspontja volt a hiteles marxista-leninista, nem a szovjeteké. Ugyanakkor semmilyen vezető szerepe nem volt a forradalomban, hacsak az nem, hogy két teljesen értelmetlen akcióval, a semlegesség kimondásával és a Varsói Szerződésből való kilépéssel siettette a szovjet megszállást.

Bár a jugoszláv követségen eleinte még fontolgatta a kiegyezést Kádárral, az kétségtelen tény, hogy nem kért kegyelmet. Ismerte a saját elvtársait, tudta, hogy megy ez. Ha a szovjetek rábólintottak a kivégzésére, akkor minden hiába. Egészsége is megroppant, több infarktus után tudta, hogy egyébként sincs sok hátra.

A rendszerváltás előkészítésében, a társadalom áthangolásában komoly szerepe volt Nagy Imre újratemetésének. Ez az SZDSZ és a Nagy Imre körül csoportosuló „reformkommunisták” intenciójának megfelelően ment végbe. Lényegében megismételték a z 1956-os trükköt, Rajk László újratemetését: akkor a kommunisták bűnbánóan beismerték, hogy „követtek el hibákat”, „megsértették a szocialista törvényességet”, de lám, beismerik vétkeiket és elégtételt adnak a törvénytelenségek áldozatainak. Ez az elégtétel abban ált, hogy látványosan újratemették véreskezű sztálinista elvtársukat, miközben a pártonkívüliek még a börtönben rohadtak. 1989-ben hasonló volt a mese: bocs, nem is ellenforradalom volt, hanem népfelkelés; követtünk el hibákat, de lám, beismerjük, elégtételt adunk áldozatainknak – majd nagy pompával újratemették szintén  véreskezű sztálinista elvtársukat, miközben a megölt ’56-osok özvegyei, a börtönviseltek és gyermekeik még évekig az elszenvedett hátrányoktól szenvedtek. A kommunisták ezzel elhárították az akadályt az összeborulás elől korábbi elszánt ellenfelükkel, az SZDSZ-szel. 1990 után az MSZP teljes mértékben átvette az SZDSZ által felkínált Nagy Imre-képet, amit aztán az egész magyar társadalom ellenállás nélkül elfogadott. A jobboldalból mind a szellemi erő, mind az elszántság hiányzott alternatív narratíva kidolgozásához. Így értünk el a mához, amikor is ha Székesfehérvár lokálpatriótái szobrot állítanának városuk volt országgyűlési képviselőjének, Hóman Bálintnak, megemlékezvén érdemeiről – nem a bűneiről! – akkor még az amerikai diplomáciát is mozgásba lehet lendíteni az antiszemitizmus felélesztésének és a Horthy-rendszer restaurációjának rémképével. A sztálinista Nagy Imre sírját viszont minden évben komoly képpel megkoszorúzzák az egymást váltó kormányok és ellenzékük. Több mint húsz közterület viseli a nevét szerte az országban, szobra Budapest központi helyén áll. Senki nem vádaskodik emiatt a Rákosi-rendszer felélesztésének vagy az osztályellenség kiirtásának szándékával. Az Akadémia inkább történelmet hamisít, nehogy ki kelljen mondania az igazságot, és fenntartja a Nagy Imre-emlékházat. Ez van.

The post A történelemhamisító Akadémia appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »