A törődést a magyar középületek is megérdemlik

A törődést a magyar középületek is megérdemlik

Nekünk, magyaroknak általában sommás véleményünk van a középületekről. Előszeretettel mondunk ítéletet akár csak a külsejük alapján is egy-egy építészeti remekről. Nos, most itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megosszuk nézeteinket a legilletékesebbekkel: a szakma képviselőivel. A párbeszéd szigorúan pozitív irányból indul! Mindenki hozhat egy képet kedvenc hazai középületéről, és kitűzheti annak a kiállításnak a falára, amely a közelmúltban nyílt meg a Műcsarnokban a Budapesti Műszaki Egyetem középület-tervezési tanszékének 70. születésnapja alkalmából.

Lehet, hogy minden tudás legelején egy kérdő mondat áll? – szegezi nekünk a kérdést egy Ancsel Éva-idézettel a kurátor, Somogyi Krisztina a köznyelvben csak Közép tanszékként emlegetett intézmény jubileumi kiállításának üzenőfalán. Hetven év ide vagy oda, a minden tudást elindító kérdés még most is éppoly frissen és üdén áll az építészek előtt, mint korábban: mit nevezünk középületnek? És mit nevezhetünk jó középületnek? Az pedig, hogy erre hét évtized alatt sem született egzakt válasz, nem a bizonytalanságot jelzi, hanem éppen azt: a felhalmozott tudás, a szakmai tapasztalat kitágította annyira a szakmai értelmezés kereteit, hogy dinamikusan változó világunkban teret engedjen a válaszok sokféleségének.

Építészeti nívódíjakMásodik alkalommal adták át a Budapesti Építész Kamara Nívódíját hétfőn, az építészet világnapján. A Budafoki Szomszédok Piacáért az Avant-Garde Építész Stúdió Kft., a Jász utcai 100 lakásos passzív társasházért az Archikon, a Kossuth Lajos tér rekonstrukciójáért és a Parlamenti Múzeum, Látogatóközpont és mélygarázs terveiért a Középülettervező Zrt., a Corvin Corner Irodaházért a Stúdió 100 Építészeti Kft., az Idesüss Óvoda és Bölcsőde tervezéséért pedig a MicroArchitects vehette át a Czakó Zsolt grafikusművész által tervezett emléklapot. A díjazott pályamunkákban az építészeti, esztétikai minőségen túl az innovatív szemléletet, az épített környezet és a használói közösség iránti empátiát és a gazdaságosságot is értékelte a zsűri.

A Közép-kiállítás amellett, hogy a laikus számára is közérthető módon kísérli meg körüljárni a kérdést – az elmúlt másfél évtized legizgalmasabb épületeiből válogatva –, minden válaszra nyitott. A párbeszéd már a megnyitó napján elkezdődött, azóta sorra kerülnek fel a képek a kiállítótér közepén található hatalmas doboz falára, amely ezáltal egyfajta participációs helyszínné alakult. A tárlathoz kapcsolódó események pedig újabb és újabb lehetőségeket nyitnak arra, hogy az építészek és a laikus műélvezők álláspontja megvilágosodjék egymás előtt.

– A kiállítás előkészítő munkálatai két éven át tartottak – mondja Somogyi Krisztina egyetemi docens, akinek a látáson keresztüli befogadás, az épületekkel való kommunikáció a fő szakterülete. – Ez alatt az idő alatt négy konferencián kristályosodott ki, mit tart fontosnak a szakma, és hogyan tudunk nyitni az építészet iránt érdeklődők felé. Úgy döntöttünk: a közösségek felől közelítünk. A közös használat, a közös identitás, a közös emlékezet, a közös építés irányából – magyarázza a kurátor.

A kiállítás messzire kalandozik erről a kiindulópontról. A bemutatott épületek – a hozzájuk tartozó szövegekkel kiegészülve – egészen új szögből láttatják az építészet művészettel keveredő mesterségét. A laikus szemlélő így részese lehet a társadalmi munkában felállított valkonyai Pajtaszínház születésének, ráeszmélhet: a hernádi Szent Család Közösségi Ház légies, akácfából készült homloktornáca mögött mennyi líra, személyes érzelem lapul, és rácsodálkozhat arra is, hogy néha a legegyszerűbb ötletek tudnak a legdrámaibb módon emlékhellyé változtatni egy teret.

Erre jó példa az ELTE Trefort-kertje, ahol ma már nap mint nap tömegek fordulnak meg úgy, hogy a téglák közti fugában megcsillanó bronzcsík eszükbe idézi az egyetem egykori, a zsidótörvények, a vészkorszak és a második világháború áldozataivá lett polgárait. A Móricz Zsigmond téri „Gomba” megújulását elnézve szembesülhetünk egy épület műemlékvédelmi szempontoknak is fölébe helyezkedő, szellemiség-központú megújításának dilemmáival, és megtudhatjuk végre azt is, milyen megfontolásból kerültek a feltehetően pazar budai panorámát „leárnyékoló” lamellák a Lánchíd 19 Design Hotel ablakai elé.

Az építészetben – ahogy az alkalmazott grafikában is – az a legmegkapóbb, hogy miközben ki kell szolgálnia a célt, amiért megalkot valamit, lehetősége van arra, hogy azt művészi dinamikával valósítsa meg, és ezzel kiváltsa azt az aha-élményt, amiért jó végigjárni egy ilyen kiállítást, mi több, amiért jó együtt élni ezekkel az épületekkel.

A tárlathoz kapcsolt programok további elmélyülést kínálnak a témában mindenki számára. Október 6-án az elmúlt 70 év tapasztalataiba nyerhettünk bepillantást, 20-án pedig a jövőbe nézhetünk: ezen az összejövetelen a képzés megújulásának irányait veszik fontolóra a szakemberek, mert – ahogy Balázs Mihály Ybl- és Kossuth-díjas építész, a középület-tervezési tanszék vezetője fogalmazott –: „Meg kell találnunk a mérnöki tudáson, művészi érzéken alapuló műépítészet és a józan ész szabályai szerint működő vernakuláris építészet közötti érdemi kapcsolódást, érintkezési felületet. Az építészet közösségi aspektusait szem előtt tartó megközelítésre van szükség, különösen a képzésben.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 05.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »