A teher

A teher

Ki lesz a Leicester az idei Európa-bajnokságon? – tettem fel a kérdést, még azelőtt, hogy elkezdődött volna ez a tömegeket megmozgató sportrendezvény. Amelynek mindjárt vége – ajjaj, rohan az idő –, és bár azt még nem tudjuk, hogy ki nevet a végén, a fenti kérdésre megszületett a válasz. Az idén nagycsapat viszi haza az aranyérmeket, a világra szóló csodához pedig Wales került a legközelebb. Hogy nem egyedül, az szép dolog, és hogy mi is a történet főszereplői közé tartoztunk, pláne fantasztikus.

A kérdés eredeti tartalma: a világbajnokságokkal és a világválogatottak évről évre ismétlődő fesztiváljaként értékelendő Bajnokok Ligájával ellentétben az Eb-ken még előfordulhat, hogy kis- és középcsapatok is beleszólnak az óriások játékába. 2004-ben a görögök lettek a bajnokok, 1992-ben a dánok, a csehek meg döntőt játszottak 1996-ban, és csak aranygólnyi hajszálon múlott, hogy csúcsra jusson a Nedved-generáció. A Leicester említésének magyarázata egyszerű: a vidéki Anglia agilis kiscsapata minden legújabb kori futballpiaci törvényszerűségre fittyet hányva végzett a Premier League első helyén 2016 tavaszán, ami talán még annál a huszonnégy évvel ezelőtti dán szenzációnál is hatalmasabb szenzáció volt.

A franciaországi tornán ezekhez mérhető szuperprodukcióval senki sem kápráztatta el a nagyvilágot, meglepetéscsapatok azonban így is akadtak, így szurkolni is volt kinek.

Szerda estig.

A majdnem-leicesterek listája a következő volt: Wales, Izland, Magyarország.

Egy ilyen trió megbecsült tagjának lenni igen dicséretes. Le a kalappal, úgy is, hogy a nyolcaddöntőben kiestünk, miközben Izland egy, Wales két körrel többet ment.

Azon már nincs miért merengeni, hogy mi hogyan volt, hogy milyen érzelmes-önfeledt körülmények között talált egymásra nemzet és csapat. A maguk idejében végigmentem ezeken a topikokon, a hősiesség megéneklésétől a futballboldogság és a futballpolitika összefüggéseinek feltárásán át az emelt szintű matematika sajátosságainak elemzéséig.

Már az említett szövegekben is jeleztem, hogy mindaz, amit láttunk, megfigyeltünk és átéltünk – aminek örültünk, amit megsüvegeltünk –, nem a történet végének, hanem a kezdetének a meghatározó fejezeteit képezi.

Most, hogy az Európa-bajnokságból csak egy meccs van hátra, és a mieink megérdemelt pihenőidejüket töltik – azaz többen közülük javában készülnek már az új kihívásokra, sőt van, aki lejátszotta első edzőmeccseit is –, indokolt rögzíteni a lényeget.

Miszerint: aki leicesterkedésre adta a fejét, másképp nem viselkedhet a jövőben sem.

A magyar labdarúgó-válogatott többé nem lehet olyan, amilyen Dárdai Pál és Bernd Storck előtt volt. Nem lehet gyámoltalan, fogalmatlan, felkészületlen, erőtlen, akarattalan. Azért nem, mert amit Franciaországban – és előtte, az oda vezető úton – ezek a fiatalemberek műveltek, az nem csoda volt. Az a munka és az elszántság eredménye volt.

Ennélfogva mostantól komoly teher nehezedik a csapat vállára. A jó hír az, hogy ez a teher nem nyomasztó – mint az évtizedeken át a múlt árnyaié és az irreális elvárásoké.

Ez a teher inkább felemelő.

Az bizony.

A meg tudjuk csinálni példája adott – friss is még –, és világos mindenki számára az is, hogy a jól elvégzett munka a szórakoztatóipar e populáris szegmensében elképesztő mértékű és intenzitású szeretettel jár. Megéri dolgozni, ilyen egyszerű ez.

Nem arról van szó, hogy mostantól muszáj nyerni minden meccset. Vagy hogy kötelező kijutni a következő világ-, majd az újabb Európa-bajnokságra. Lesznek rosszul sikerült találkozók, jönnek hullámvölgyek, kudarcok, igazságos és – néha talán – igazságtalan kritika egyaránt éri még a sportolókat, akik most a hőseinkké lettek. Amiről szó van, annyi, hogy 100 százaléknál kevesebbet nyújtani innentől nem elég.

Ezt könyörtelenül ki fogja követelni a közönség, és ez így helyes.

Hogy lesz-e ennek érdemi hatása a sportág más szintjein és rétegeiben is – vö.: klubfutball, utánpótlás, nemzetközi karrierek stb. –, arról egyelőre még nem muszáj értekeznünk. Mindennek eljön az ideje. Bár annyit mégis kimondhatunk: ahol van példa és ahol vannak példaképek, ott a példakövetőknek is fel kell bukkanniuk. Törvényszerűen. Legyen így. Addig is: jöjjön az ősz, menjünk Feröerre, várjuk Svájcot.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »