A tavaszi szezon performansza a Himaláján – Beszélgetés Török Zsolt aradi hegymászóval

A tavaszi szezon performansza a Himaláján – Beszélgetés Török Zsolt aradi hegymászóval

A napokban tért haza Török Zsolt hegymászó Nepálból, a Himalájáról, ahol embert próbáló erőfeszítéssel feljutott három, technikailag rendkívül nehéz mászást igénylő hatezres csúcsra, ezáltal sikeresen teljesítve 2016-os tavaszi expedíciójának célkitűzését. A Nyugati Jelen röviddel a csúcsmászások után be is számolt a teljesítményekről.

A 43 éves aradi alpinista közel két hónapot töltött a Himaláján, ahol az Ama Dablam (6812 m) és a Cholatse (6440 m) csúcsokra jutott fel többedmagával, ezen kívül a 6189 méteres Island Peak (Imja Tse) tetejére.

A Nepáli Hegymászói Egyesület (Nepal Mountaineering Asociation) egyébként a szezon performanszának könyvelte el a Cholatse megmászását.

A 2013-as sikeres romániai Nanga Parbat-expedíció egykori vezetője szerencsésen és egészségesen tért haza útjáról, melynek fontosabb történéseiről közösségi oldalán rendszeresen tájékoztatta az itthoniakat. Az expedícióról lapunk szerkesztőségében faggattuk.

– Három csúcs, alig két hónap alatt. Ráadásul a Cholatse romániai premiernek számít. Hogy érzed magad? Elég sokáig voltál távol szülővárosodtól…
– Nehéz két hónap volt, mivel ez nem csak a hegymászásról szólt. Mondhatnám azt is, hogy minden egyes alkalommal egy kulturális sokk odautazni. Két hónap alatt kilenc repülőt váltottam, nem is tudom hányszor csomagoltam be és ki. Egy expedíció nem csak arról szól, hogy megmásszuk azt az ezerötszáz-kétezernyi szintet a hegy lábától a csúcsig.

– Eredetileg két csúcs megmászását vetítetted előre, de volt egy harmadik is, az Island Peak. Ez bemelegítés volt a másik kettőre?
– Az Island Peak számomra és ennek a szintnek megfelelően egy bemelegítő csúcs volt, amit egyszer már 2008-ban megmásztam, csak akkor nem volt helyes az akklimatizációnk. Most viszont három éjszakát töltöttem fent majdnem 6000 méteren. Utána következett az Ama Dablam, az expedíció hangzatos főcélja, ugyanakkor a Cholatse, egy sokkal nehezebben mászható, sokkal technikásabb csúcs.

– A tavalyi nepáli földrengés a Himaláján ért, amikor a lavina szabályosan végigsöpört az Everest-alaptáboron, de az 1-es és a 2-es tábor is sérült. Te a földrengés alatt az 1-es táborban tartózkodtál. A katasztrófa miatt félbe kellett szakítanod az akkori expedíciót. Idén újraláthattad a földrengés sújtotta területeket, ez milyen benyomással töltött el? Milyen arcot mutat most Nepál?
– Tavaly nagyon szomorúan tértem haza Nepálból, azért is, mert nagyon sokat veszítettem azon az expedíción, úgyhogy akkor, ott, nem érdekelt annyira a földrengés hatása, hanem minél hamarabb haza akartam jönni. Most azonban, amikor az expedíciónkat elkezdtük, volt körülbelül másfél napunk Katmanduban, ahol sorra látogattuk a környék szimbolikus helyeit. Ott láttuk a földrengés nyomait, ezeket fényképeken is megörökítettük. Nepál azonban tipikus ázsiai ország, ahol nem adnak arra, amire az itthoniak, ott az emberek a legnagyobb kosz közepén is úgy élnek, mintha minden tökéletes lenne. Persze az expedíciókból ők rengeteg pénzt kaszálnak be, így egy nepáli túra legalább annyiba kerül, mint hogyha Svájcba mennénk el.

– A világ legszebb hegyének tartott Ama Dablam tetejére Teo Vlad és Marius Gane társaddal, az általad vezetett 2013-as Nanga Parbat-expedíció csapatának két alapemberével jutottál fel. Milyen volt velük most az együttműködés?
– Igazából olyan volt, mintha két nappal az Ama Dablam-expedíció előtt fejeztük volna be a Nanga Parbatot. Mindent ott folytattunk, ahol abbahagytuk. Igyekeztünk viccesen áthidalni a problémákat.

– Mert problémák voltak, erről Facebook-oldaladon is beszámoltál. Említetted, milyen óriási változásokat generált a hegyen a globális felmelegedés. Mennyiben nehezítette ez a mászásotokat?
– A globális felmelegedés egy ciklus, ami nem áll meg ott, ahol mi szeretnénk. Azok az utak a hegyeken, amiket a modernkori hegymászók kiépítettek, vagy bejártak, egyre nehezebbek manapság, pont azért, mert hiányoznak a jeges, havas szakaszok. Mindenki azt hinné, hogy jeget mászni borzalmas és rémisztő. Igazából jégen mászni sokkal könnyebb, mint sziklán.

– A csúcstámadás előtti napokon komoly vízhiánnyal is küszködtetek…
– A víz ilyenkor a hegymászó legfontosabb eleme. Ahol viszont mi voltunk, sem hó, sem jég nem volt.

– És ilyenkor mit csináltatok?
– Ehhez gyakran gyomor kell, hiszen adott egy kertes tábor, ahol van egy kis friss hó, de nem tudhatod, hogy a friss hó alatt ki végezte el a dolgát. Ezt a havat te, mint hegymászó egy lábosfélével kapirgálod, hogy legyen mit olvasztani. Ezeken jókat nevetünk – a saját szerencsétlenségünkön végül is –, aztán minden megy tovább, mert nincs mit csinálni. A hegymászás az 50-es években is attól függött, hogy mennyi havat olvasztasz. Olyan nincs, hogy ott fent te mást igyál. Hacsak nem fizetsz meg valakiket, hogy neked oda felvigyék a vizet. A hegymászók azonban ilyen dolgokhoz nem folyamodnak, vagy ha mégis, az már nem igazi hegymászás.

– Mikor vágtatok neki a csúcsnak és mennyi időbe telt maga a csúcsmászás?
– Az Island Peak után látványosan elromlott az idő, erős szél volt, havazás, a helybéliek ezt a monszun szezon elejének nevezik. Megtudtuk, hogy egy ismert angol hegymászó is feljutott az Ama Dablamra, ami jó hírnek számított, az összes többi csapat azonban fordult vissza, miközben mi haladtunk felfelé. Ez pszichikailag érdekes dolog, hogy te aradiként, a Maros partról elindulsz a Himalájába, ahol „a nagy dolgok történnek”, és akkor a hegyről francia hegyivezetők vagy nepáli serpák jönnek le és azt mondják, most nem lehet megmászni a hegyet. Összesen öten voltunk a csapatban, végül hárman indultunk tovább, ketten nem vállalták. A hármas táborba feljutva én javasoltam, hogy hajnali kettőkor folytassuk a csúcs felé. A javaslat jónak bizonyult, oda-vissza (a csúcsig) 23 órába tellett.

– Milyen állapotban értetek fel a csúcsra? Egyáltalán mennyi ideig lehet ott fent tartózkodni?
– Az Ama Dablam csúcsán egészen nyugodtan ott alhatsz. A csúcsfotózás és egy kis öröm után azonban az ember már igyekszik lefele, mert ott van a sátor, a kényelem, a pihenés. Onnan jégfalakon kellett leereszkednünk, én a fáradságtól el-elaludtam a jégen, de olyan is volt, hogy arra ébredtem, hogy kollégáim mind a ketten megcsúsztak, magukkal rántottak engem is, majd fennakadtunk azon a kötélen, melybe eleve bele voltunk biztosítva.

– Ilyenkor ösztönösen cselekedtek vagy a józan ész diktál? Mennyire tudtok ilyen megerőltetés és fáradság mellett még tisztán gondolkozni?
– Az utóbbi években arra jöttem rá, hogy ha minden lépésedre odafigyelsz, akkor tulajdonképpen kicsit lelassulsz, viszont pontosan azért, mert fáradt vagy és hogy ne lépj rosszul, inkább lassabban haladsz. Minden egyes manővert leellenőriztünk és ezek a szóbeli ellenőrzések vagy ismétlések nagyon fontosak, hogy ne történjen baj. Az ember egyszerre három-négy dologra gondol, hogy minden rendben legyen.

„Nagyon eltávolodtunk a hegymászás igazi lényegétől”

– Az Ama Dablam csúcsáról látszott a Himalája többi fontosabb hegye is, többek között gyermekkori álmod, az Everest, amiről neked tavaly, a földrengés miatt vissza kellett fordulnod. Ez milyen érzéssel töltött el?
– Az elit mászók lenézik az Everest-mászókat és az Everestet, ami szerintem nagyon igazságtalan dolog. Manapság bármit csinálunk, az a versengésről, rekordokról szól. Nagyon eltávolodtunk a hegymászás igazi lényegétől a mai világban. Én ebbe a kategóriába nem tartozom bele. Nekem az Everest a világ legmagasabb pontja, egy szép formájú, csodálatra méltó hegy. Az, hogy te a világ egyik legszebb, legtechnikásabb hegyéről kidugod a fejed a hólejtőről és szemtől szembe meglátod az Everestet, egy dolog. Ettől az érzéstől libabőrös leszel. És nem a hideg miatt.

– Esetleg még jobban motivált, hogy újra meg kell próbálni?
– Igen, bizonyos mértékben így van. De az Everest akár maradhat egy ideál is, hisz milyen az az élet, melyben nincsenek ideálok?

– Az Ama Dablamról való lejövetel után te tulajdonképpen különváltál a csapattársaidtól és találkoztál a fiatal Vlad Căpușannal, aki később érkezett a hegyre és akivel a Cholatse-nak vágtatok neki. Mennyiben volt más a Cholatse megközelítése az Ama Dablamhoz képest?
– Az Ama Dablamnak a normál útját az idők során fix kötelekkel kiépítették, amiket, ha nincs rajta egy új expedíció, fel lehet használni. Tehát ott van egy kis segítség. A Cholatse-n nincs semmi. Ez a mászás most a Himalája tavaszi szezonja legkeményebb mászásának van elkönyvelve és ugyanakkor a román alpinizmusban is, a Nanga Parbat után a következő nagy eredmény.

– Közösségi oldaladon azt írtad angolul, hogy életed legnehezebb mászása volt.
– Elsősorban az időjárás miatt volt a legnehezebb. A Cholatse esetében felmerült az a kérdés, hogy a rossz idő miatt feljutunk-e a csúcsra egyáltalán vagy nem, utána, hogy feljutunk-e vagy még a csúcs előtt kell még egyet aludni vagy feljutunk, de nem tudunk visszajönni és nem is tudnak minket onnan kimenteni, mert rossz az idő. A siker érdekében dönteni kellett, ez azonban egy ismeretlen terepen, ahol mások nem hagytak jeleket, nagyon nehéz volt. Még kiemelném, hogy a csúcs közelében igazi jéglabirintus van és ez is nagyon megnehezítette a mászást az Ama Dablamhoz képest.

Világpremierre készül

– Említetted, hogy az expedíció során felfedeztél egy új útvonalat, mely forradalmasítaná a romániai alpinizmust.
– Az Island Peak környékén kinéztem egy olyan útvonalat, ami egy első megmászás, amúgy világpremier lenne, tehát még nem mászta meg senki. Az útvonal szerintünk mászható, de azt nem szeretném elárulni, hogy ez pontosan hol található. Talán csak annyit, hogy ez majdnem háromezer méter szintkülönbséget jelent és egy nagyon híres hegyoldalban található. Ebben az országban az alpinizmust kevesen értik meg, ezért fontos az, hogy aki ebben benne van és ért hozzá, követe legyen ennek a sportnak.

– Az utóbbi időben te nagyon aktívan politizáltál internetes felületen. Azt is nyíltan vállaltad, hogy ki mellé állsz a helyhatósági választásokon, sőt még a hegyről is üzengettél ezzel kapcsolatban.
– Én tudatában vagyok annak, hogy manapság az emberek félnek kimondani, hogy ki vagy kik mellé állnak. Én ettől nem félek, hisz 28 éve foglalkozom olyasmivel, ami veszélyes, és ahol nem szabad félni. Én nem tudom elképzelni az életemet úgy, hogy ne figyeljek oda arra, mi történik körülöttem. Nekem fontos az, hogy jól nézzen ki a város, hogy jól legyen irányítva stb. Amerikában is van olyan például, hogy egy híres sportoló az elnökjelölt mellé áll.

– Alig tértél vissza a csúcsról, máris elkezdtél új terveket szövögetni. Tervezel-e még másik expedíciót 2016-ban?
– Már az év elején a szponzorokkal úgy szögeztük le, hogy ősszel vissza fogok térni a Himalájába egy nyolcezres hegynek a déli falát mászni, Tibetbe. Ez egy még nehezebb mászás lesz, Vlad Căpușannal, úgyhogy mi saját magunkkal versengünk most, hogy túlteljesítsük a tervet. Ha az őszi mászás sikerül – amit senki nem tud garantálni –, akkor mindenképpen ott leszünk a legjobb helyen az alpinizmusban. Ha viszont anyagilag ez esetleg nem jönne össze, akkor visszamennénk a Khumbu-régióba, az Everest környékére és ott egy sokkal olcsóbb, viszont ennél még nehezebb mászásra vállalkoznánk, mint a tibeti.

Igyekszünk most már olyan célokat kitűzni, amik egyre közelebb visznek bennünket az igazi hegymászáshoz. Ez nem feltétlenül a nyolcezreseknek a klasszikus útvonalán való feljutást jelenti, hanem komoly alpinizmust. Úgy gondolom, hogy 2017 őszére hoznánk össze azt a világpremiernek számító mászást, amit korábban említettem. Erre azonban fel kell készülnünk, úgy kell működnünk, mint egy gépezet.

– Köszönöm a beszélgetést!

Sólya Emília
nyugatijelen.com


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »