„A sztyeppék folytatása a magyar Alföld”

„A sztyeppék folytatása a magyar Alföld”

Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Kiss Anna szerint az identitásról évmilliós távlatban kell gondolkodni.

Kiss Anna a kortárs magyar irodalmi élet egyik legegyedibb jelensége. Nem lehet összekeverni senkivel a fejkendős alakot a furcsa, bő lebernyegekben, amelyek a divat koordináta-rendszerében értelmezhetetlenek. Van bennük valami időtlen, ahogy a költőnő lakótelepi lakásában is, amely zsúfolásig tele van a világ legkülönbözőbb kultúráinak műtárgyaival: afrikai, óceániai, mongol, kínai, japán dísztárgyak, maszkok, edények, textíliák. A tárgyaknak fontos szerepük van az életében: „Én nem tudok a világban úgy megkapaszkodni, ahogyan a kultúrában. Nagyon nehezen viselem. Az ember összehozott egy világot, ahol úgy jelöli ki a saját helyét, hogy »én nem ő vagyok«. Ráadásul ez összekötődik pénzzel, hatalommal. Ennyi egó között nehéz élni. A kultúra arra jó, hogy ne csak ebben legyek benne, de mégse záródjak ki a világból. Engem például roppant nehéz volna propagandával befolyásolni, mert ha nagyon erőszakoskodnak, elküldöm őket a francba. De ezek nem kellemes dolgok.” Kiss Anna szerint ilyen tekintetben nem biztos, hogy nagy a különbség korok és politikai rendszerek között. „Ne gondoljuk, hogy a fehér ember előtt olyan szép volt az indián élet. A nagy a kicsit elnyomta, és rabszolgát csinált belőle.”

Vasúti sínekre és lakótelepi háztömbökre nyílik kilátás az ablakából, ami némileg ellentétben áll műtárgyakkal telerakott otthonával. Bár sokat utazott Ázsiától Dél-Amerikáig, hogy hiteles emberektől halljon a különböző kultúrákról, ezek a tárgyak nem az utazásokról származnak, hanem régiségkereskedőktől, abból az időből, amikor még fillérekért vehetett értékes, eredeti dolgokat az, aki felismerte az értéket. És ő felismerte, hiszen egész életében ezzel volt elfoglalva; az ősi kultúrák érdekelték, a mítoszok. Mindaz, ami ma kevésbé része a kulturális identitásunknak és az emlékezetünknek, pedig, mint mondja, elengedhetetlen, hogy tudjuk, honnan jöttünk. A finnugor és a türk hagyományvilággal egyszerre foglalkozott, de a magyarok eredetével kapcsolatban nem a származás, a vérrokonság visszakövethetőségében hisz, hanem abban, hogy a sok keveredés dacára az egykori kulturális érintkezések feltárhatók. Úgy véli: ha a tudósok visszább mennének néhány száz évvel, megtalálnák a kapcsolatot a különböző, egymással vitatkozó nézetek között.

A tárgyaknak fontos szerepe van Kiss Anna életében; általuk is kultúrával veszi körül magát

Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

Kiss Anna mindig ilyen egyedi jelenség volt, amilyen ma; a nyolcvanas években például mezítláb járt, hosszú, színes szoknyákban, ami akkoriban sokkal nagyobb megütközést keltett, mint amilyet most keltene. De volt, aki nagyon jól értette, mit akar; egyszer egy kisgyerek azt mondta: szerinte azt akarja kifejezni ezzel, hogy szabad. Az akkori hatalom nem szerette különösebben az ilyen kilengéseket, de Kiss Annát hagyták élni ebben a saját maga alkotta világban. Úgy gondolja, talán azért, mert „csak egy lány” volt. Nem igazán tudtak vele mit kezdeni.

Igaz, a szoros értelemben vett közéletbe csak egyszer keveredett bele, amikor 1956-ban elszavalta a falujukban a Nemzeti dalt. Tizenhét éves volt, középiskolás. Hónapokig keresték, bujkálnia kellett. Írni azért írt történelemről, áttételesen; megénekelte a diktatúrát is a maga sajátos, mítoszokra emlékeztető költői nyelvén. Most készülő verses regénye pedig egy zsákfalu küzdelméről szól a megmaradásért. Először akkor érintette meg a történelem, amikor a Hortobágyra került tanítani. Ekkor hallott először a kényszermunkatáborról, amely ott működött. A Hortobágy ugyanakkor előhívott benne valamit, ahogy ő mondja, „az ősei emlékezetéből”. Úgy érezte, a sztyeppék folytatása a magyar Alföld. Ő is itt született, Gyulán, és Zsadányban nőtt fel.

Ma azt mondja: hasonlóan súlyos dolognak kellene történnie, mint a forradalom volt, hogy még egyszer részt vállaljon a közéletben. Ha háború lenne, elmenne ápolónőnek; 77 éves, de úgy gondolja, minden további nélkül képes lenne sérülteket ellátni. Harmadéves volt, amikor otthagyta az orvosi egyetemet. Akkor már biztos volt benne, hogy az irodalom érdekli. Végül magyar–orosz szakon szerzett diplomát, és sokáig tanított. Inkább az értelmiségi, mint az irodalmi társasághoz vonzódott: orvosok, nyelvészek, matematikusok gyakrabban vették körül, mint írók és költők. És mellette kereste az „autentikus emberek” társaságát. Olyanokét, akik mélyen ismerik a saját kultúrájukat, mint például az indiánok.

Állítja: soha életében nem szórakozott, a szó könnyedebb értelmében. Amikor egyetemista volt, vasárnaponként feltett reggel egy Bartók-lemezt, aztán sorban az összes többit, késő estig. Ez volt a szórakozás. Volt férjnél, de elvált. Gyermeke nem lehetett. De nem érezte úgy, hogy ettől tönkrement volna az élete. Tanár volt, megszámlálhatatlanul sok gyerekkel, aztán ott voltak az ismerősök, barátok gyerekei.

Kiss Anna bármikor, végtelenül tud beszélni a mitológiáról: ezek a tanulmányok aztán lecsapódnak a versekben. Mégis azt mondja: a versolvasáshoz egyáltalán nem szükséges, hogy az olvasó ismerje azt a bonyolult mitológiai hálót, amellyel a költő versírás közben dolgozik. „Ezer rétege van egy versnek, különböző szinteken értheti meg az ember. A szíve a dolognak az, amiket itt elmondok, de ezt csak az tudja, aki eleve érdeklődik iránta. Akit csak a vers érdekel, az is megértheti a verseimet. Megérti a szerelmes verset vagy a társadalmi problémát, amit a vers körüljár. Egyébként sem csak az agyunkkal olvasunk, hanem mindenünkkel. És ott van a tudatalattink, amely József Attila szerint az első ősig megy vissza. Ezek a dolgok bennünk vannak, öröklődnek tovább. Az ember tudata olyan, mint Magyarország István király óta: csak a jéghegy csúcsa. Az előtte lévő millió évekről nem akarnak tudni, pedig azok működnek a tudatalattinkban, és ma is képesek bajt csinálni. Nekem segített ez a kutakodás. Rájöttem, hogy miből vagyok összerakva. Ez nagy lelki nyugalmat ad, és visszavesz az ember egójából. Például rájön, hogy nincsen primitív nép, csak természeti népek. Az ember sosem volt primitív.” Mint mondja, mindenkinek fontos, hogy ismerje a saját alapjait, de rossz úton jár a „bikkfamagyar” is, aki csak a sajátja iránt érdeklődik, mert más kultúrák ismerete nélkül nem tudjuk magunkat elhelyezni a világban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »