A szolgák ma már láthatatlanok

A szolgák ma már láthatatlanok

Magyarországon még csak most kezdenek megjelenni a takarítókat közvetítő internetes felületek, miközben az Egyesült Államokban ez már régen „tömegsportnak” számít. Háztartások tömegei rendelnek nap mint nap egy kattintással takarítót vagy mondjuk olyan valakit, aki megsétáltatja helyettük a kutyájukat. A kínálat óriási, az árak „méltányosak”, hiszen az alacsonyan képzett bevándorlók olcsón elvállalják ezeket a munkákat.

 

Christoph Bartmann először New Yorkban, az ottani Goethe Intézet igazgatójaként szembesült ezzel. Egy manhattani apartmanházban lakott, és elszédült, amikor ráébredt, milyen mennyiségű „szolgaszemélyzetet” foglalkoztat a ház. Reggel, amikor mindenki munkába indult, felsorakozott az előtérben a takarítók, a kutyasétáltatók, a kertészek, a bevásárlást intéző futárok hada. Ez a személyzet többnyire migrációs hátterű volt. Nagy valószínűséggel egymást követően akár több műszakban is dolgoznak, gyakran feketén, jogi védelem nélkül. És ha igen, az is döbbenetesen sovány: az au pair törvény, amely a zsebpénzért foglalkoztatott külföldi „vendég” bébiszitterek helyzetét próbálta rendezni az Egyesült Államokban, heti egy szabadnapot és évi három (!) nap fizetett szabadságot ír elő.

Az ügyfelek nem a felső tízezer tagjai, hanem jól szituált középosztálybeli családok, ahol általában mind a két házastársnak valamilyen jól fizető munkahelye van. Az ő életükhöz olyan szorosan hozzátartozik a háztartási kisegítő, hogy végül már Bartmann érezte magát kellemetlenül, amiért folyamatosan ki akarják szolgálni. A háztartási alkalmazottakon kívül is sok más rosszul fizetett, alacsonyan képzett ember igyekezett 24 órában elérhető szolgáltatásokat kínálni, mint például az ételfutárok.

Így született meg Bartmann Die Rückkehr der Diener (A szolgák visszatérése) című könyve, amely nemrég jelent meg Németországban a Hanser kiadónál. A szerző először az Egyesült Államokban kezdett el kutatni, és kiderült, legalább akkora a kínálat háztartási alkalmazottakból, mint Magyarországon az olcsó kínai ruhából. Az ügyfelek úgy „vásárolják be” a háztartási kisegítőket, mintha az Amazonon szörföznének: a számítógép elől, egy kattintással. Az online platformok üzemeltetői nyilván meggazdagodnak ebből, a tényleges munkát végzők nyilván nem.

Nem csoda, hogy ezekről az emberekről nem készülnek filmek és nem íródnak regények sem. „A XXI. század szolgái láthatatlanok” – állapítja meg Bartmann. Kivételt esetleg a bentlakó bébiszitterek jelenthetnek. Itt viszont akár hasonló konfliktusok is kialakulhatnak, mint száz évvel ezelőtt: a szerző felidézi azt az esetet, amikor a dominikai bébiszitter megölte munkaadója gyermekét, miután az elutasította, hogy anyagi gondokra hivatkozva több órában dolgozhasson. „Pedig még Dominikára is elkísérték, amikor meglátogatta a családját.” A magyar olvasók közül kinek ne jutna eszébe Kosztolányi Édes Annája?

A kereslet mindenesetre egyre nagyobb a hasonló szolgáltatásokra. A kilencvenes években 19 millió háztartási alkalmazottal kevesebbet tartottak számon, mint a 2010-es években. Ekkorra a számuk 52,6 millióra nőtt, a valóságban azonban jóval többen lehetnek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 03.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »