A székely vértanúk

A székely vértanúk

A Székely Nemzeti Tanács 2012-ben a székely szabadság napjává nyilvánította március 10-ét, annak emlékére, hogy 1854-ben e napon végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten a székely vértanúkat, akik a Makk-féle összeesküvés során kívánták az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újralobbantani.

Céljuk a nemzeti önrendelkezés megteremtése volt, ezért életüket áldozták, példát mutatva az utókornak bátorságból és hűségből. Kádár Gyula (1953–2015) történész, a Háromszék külső munkatársa lapunk 2013. március 2.–május 4. közötti számaiban sorozatot közölt a székely vértanúkról. Jövő heti marosvásárhelyi közös megemlékezésünk előtt a március 10-ei drámai történéseket idézzük föl.

A nagyszebeni haditörvényszék 1853. november 5-én mondta ki a halálbüntetést a Makk-féle összeesküvés 21 tagjára. Ferencz József császár csak Török János, Gálffi Mihály és Horváth Károly kivégzését hagyta jóvá, a többiek halálos ítéletét börtönbüntetésre enyhítette. 48 vádlottat 5 és 18 évig terjedő, vasban letöltendő várfogságra ítéltek, mintegy 60 személyt kétévi vizsgálati fogság után hazaengedtek. Horváth Károly a hosszú vallatások egyikén Tapferner, az osztrák kihallgató szemébe vágta, amikor az szóra, árulásra akarta bírni, hogy tudja, találtak árulót, de a becsületes székely népet „a német nem fogja megtanítani” soha talpnyalásra, szolgalelkűségre.

A postaréti kivégzés

A három elítélt kivégzésére 1854. március 10-én került sor. A székelység megfélemlítésére a Szebenben elítélteket Marosvásárhelyre vitték, és az ottani várbörtönbe zárták. A marosvásárhelyi kivégzést Koós Ferenc, Török János tanítványa szemtanú-hitelességű beszámolójából ismerjük: a marosvásárhelyiek rémhírként értesültek arról, hogy Szebenből erős katonai őrizet mellett Marosvásárhelyre érkeztek a halálraítéltek, és „március 10-én bitófán fogják őket kivégezni. Nemsokára megtudtuk, hogy a halálos ítéletet már felolvasták előttük, hogy Török János mellé Péterfi József református esperest, Gállfi Mihály mellé a szentkirályi unitárius papot és Horváth Károly mellé Kovács Áron marosvásárhelyi református segédpapot rendelték ki.” Az ítélet felolvasása idején Horváth határozottan állt a bírák előtt. Török megkérdezte, hogy van-e kegyelem. Erre a hadbíró Tapferner az égre mutatott. A siralomházban mindhárom elítélt a legnagyobb nyugalmat mutatta, mert tudták, hogy a hazáért halnak meg.

A halálraítéltek nagyszámú fegyveres kíséret mellett értek a vesztőhelyre, a Postarétre. A székelyföldi mozgalom három legmagasabb beosztású vezetőjének kivégzése – hasonlóan a sepsiszentgyörgyiekéhez – megalázó jellegű volt. A kötél általi halált már a középkorban is megszégyenítésnek tartották. A nemes embert lefejezték, később a golyó általi halál is tisztességesnek számított, míg az akasztás a gyilkosok, rablók és egyéb gazemberek büntetésének. Ennek ismeretében érthető, hogy a kivégzés napján Marosvásárhely polgárai – Orbán Balázs szavaival –: „tekintélyes küldöttséget menesztettek az akkori katonai parancsnok Nuppenau ezredeshez, kérve, hogy ha az elítélteknek már meg kell halniok, legalább a golyó általi kivégzést alkalmazza”.

Amikor a halálraítéltek a Postarétre érkeztek, az akasztófák már készen álltak. A hatóságok, hogy elejét vegyék a tüntetéseknek, megtiltották a diákság jelenlétét a kivégzésen, melyet nagyszámú, az elítéltekkel együttérző tömeg előtt hajtottak végre.

A kollégiumi diákságot és tanárokat nem engedték ki a vesztőhelyre. Koós Ferenc, aki szokott óráját tartotta a református kollégium III. gimnáziumi osztályában, naplójában leírta, hogy óra alatt nem bírt tanítani, „csak sétáltam le s fel”. A tanítványai is csendben ültek, ők is szomorúak voltak. Délben, amikor Koós kiment a Postarétre, a vértanúk még a bitófán függtek. „Ma is emlékszem – írja az Életem és emlékeimben –, hogy Horváth a város felőli bitófán, Gállfi közből s azon felül Török függött.”

A bitófák a korabeli mérték szerint háromölesek, mintegy 5,7 méter magasak lehettek. Ezeket parancsra Marosvásárhely főbírája, Lázár János készíttette. Koós Ferenc és Orbán Balázs leírása szerint Horváth ünnepélyesen, díszmagyar ruhába volt öltözve, és nagy, hosszú szakállt viselt. Gállfi csizma nélkül volt, mert meghagyta, hogy azt küldjék el a családjának. Törökön „csizmába gyűrt fekete nadrág és vastag, hosszú fekete kabát volt”. E kabátba varrva pénzt (forintot) rejtett el, és ezt a feleségére hagyta, aki ugyancsak fogságban volt. „Beszélték – írja Koós –, hogy Horváth fején cilinder volt, amellyel az ablakokból őket nézőkre és könnyezőkre bátran és eleganciával köszöntgetett.”

A tetemeket a bitófákról csak estefelé távolították el, és ugyanott ástak nekik közös sírt. Ide helyezték el a mártírok holttestét, középre Törököt fektették. Koporsót nem engedélyeztek számukra, sőt, oltatlan mésszel akarták leönteni őket. A marosvásárhelyi nép azonban megakadályozta ezt, meszet „az egész városon nem találtak, mert akinek volt, az sem adott, eltagadta, hogy van”. Ugyancsak Koóstól tudjuk, hogy egy városi polgár, „egy nemes lelkű varga, Petri Ádám vett pár gyékényt, azokat terítették rájok, s úgy húzták reájok a földet”. A kegyelet jeleként, amikor az akasztófákat szétszedték, a jelenlévők jó része igyekezett egy-egy fadarabkához jutni, hogy ezzel (is) a kivégzettek emlékét őrizhesse.

A vértanúk emlékezete

Amikor a tavasz első virágai megjelentek, „ismeretlen kezek virágokkal hintették be a három vértanú közös sírját”. Annak ellenére, hogy a hatalom őriztette a sírokat, a virághozókat soha nem tudták elfogni. A „vitéz csendőrök” gyakran szétszórták a virágokat, de azok néhány nap múlva ismét ellepték a sírokat.

1860-tól „a nép minden évben március 10-én zeneszó mellett vonult ki” a vértanúk sírjához. Az első szabad megemlékezésen az egyházi szertartást, az imádságot Koós Ferenc református lelkész tartotta „a roppant nagyszámú” gyülekezetnek, míg az emlékbeszédet Bereczki Sándor mondta.

Az 1870-ben alakult emlékműállító bizottság elhatározta, hogy a marosvásárhelyi Postaréten – a kivégzések helyszínén – emlékoszlopot állíttat. Koós Ferenc visszaemlékezése szerint a hat méter magas, szürke gránit emlékoszlopot közadakozásból emelték. Ennek anyagi fedezetét Lázár Ádám elnökletével a marosvásárhelyi Egyenlőségi Kör gyűjtötte össze. Volt olyan elképzelés is, hogy a vértanúk maradványait a református temetőben kell ünnepélyesen újratemetni, az obeliszket is oda kell felállítani. „Ez ellen – olvassuk Koós írásában – én is felszólaltam akkor ott, s a Szász Béla által szerkesztett Székely Lapokban azzal érveltem, hogy az a hely a vértanúk sírja által lett a nemzeti kegyelet tárgya”, mert ott haltak vértanúhalált. Ezzel a többség egyetértett.

Az emlékmű elkészítésével 1873. augusztus 10-én Aradi Zsigmond szobrászt bízták meg. Az obeliszk leleplezésére 1875. június 27-én került sor. A hat méter magas gránitoszlop alapjánál egy nyíltól sebzett fekvő oroszlán kapott helyet. Az első lábai között a nemzeti lobogót tartotta, amely alatt két keresztbe helyezett kardon a magyar címer volt látható. Az emléktáblára a három, 1854. március 10-én kivégzett vértanú neve után Jókai Mór sorait vésték:

„Bágyi Török János 47, Martonosi Gálffi Mihály 37, nagyváradi Horváth Károly 25 éves korukban agyarország alkotmányos szabadságáért / Marosvásárhelyt, 1854. március 10-én együtt kivégzett / székely vértanúk emlékének / szentelte a kegyeletes nemzedék. / Szent hely ez, óh, vándor! egy nemzet tette e jelt itt / Leghűbb gyermekei végzetes sírja fölé! / Élni szabadságban, vagy ezért meghalni merészen: / Ezt hitték, vallták s haltak érte híven. / Törvényes, szabad és független nemzeti állás / Intő szobra legyen honfi, e drága jel itt! / 1874.”

A Székely Vértanúk emlékoszlopáról hiányzik az 1854. május 27-én – ugyancsak a Postaréten – kivégzett két bibarcfalvi (háromszéki) mártír neve és a Benedek Dánielé. Remélhetőleg nevük felkerül az obeliszkre, mert ők is a szabadságért folytatott küzdelem mártírjai voltak. Az emlékmű ma is intő jel, hirdeti, hogy a szabadságról soha nem szabad lemondani.

Kádár Gyula
Háromszék


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »