A szegény politikus

Korrekt, jól nevelt ember nem kérdezi meg a másiktól, hogy mennyi a fizetése, mekkora jövedelemből adózik. Az elemi illendőség azt is megköveteli, hogy önként mi magunk sem dicsekszünk el vele, még akkor sem, ha netán méltatlanul keveset keresünk, s nélkülözni kényszerülünk. Anyagi helyzetünk nem tartozik másokra, legalábbis társaságban nem beszédtéma, jóllehet a mai világban szavak nélkül is sok minden kiderül róla az életvitelünk alapján. A luxuslakóparkban viszonylag sok, hivatalos jövedelemmel nem rendelkező lakástulajdonos található, minimálbérből élőket ott aligha találunk, legföljebb minimálbérre bejelentetteket, akiknek annál viszont jóval magasabb a jövedelmük. S élnek sokan a hazában, akiknek munkaköri kötelességük a nyilvánosság elé tárni bevételeiket. Ugyanakkor a kiadásaikról nem kötelesek beszámolni, pedig sokuk esetében az lenne az igazán érdekes. (Szakértők szerint a magánszemélyekkel szemben fennálló tartozások és követelések feltüntetése a vagyonnyilatkozatokban a folyamatos korrupciós pénzmozgások fedezésére szolgál.)

Juhász Péternek, az Együtt alelnökének televízióban előadott, kéregetéssel egybekötött jövedelmi coming outja annak ellenére szokatlan kitárulkozás, hogy olyan adatokat köt a publikum orrára, amelyek jó része közismert, másik részéhez meg senkinek semmi köze. Juhász sikeresen gyarapította nem túl ízléses közéleti megnyilvánulásai számát, de ő szereti az ilyen happening jellegű politizálást. Ez valóban alkalmas a figyelemfelkeltésre, a közönség rokonszenvének elnyerésére már kevésbé. Mert nyilván vannak, akik egyetértenek vele, sőt olyanok is, akik megszánják, hogy öttagú családjával alig tud megélni. A 430 ezres családi költségvetés azonban több, mint a hasonló méretű, átlagjövedelemmel bíró családok bevétele, és többszöröse annak, mint amennyiből magyar családok tízezrei kénytelenek élni. Kétségtelen, az egy főre eső 86 ezer forintból nem lehet dúskálni, de a többség véleménye mégis az lesz, hogy Juhász, ahelyett, hogy igyekeznék beosztani a pénzét, nyilvános koldulásba kezd, ami felettébb kifogásolható magatartás. Ez a purifikátori ténykedését is hitelteleníti, hiszen Juhász azzal magyarázza anyagi nehézségeit, hogy ő becsületes, bezzeg a korrupt politikusok milyen jól élnek, ám ennek olyan látszata is van, hogy Juhász irigykedik és vádaskodik, hogy más politikusoknak azért megy jól, mert engedik megvesztegetni magukat. Megjegyzem, a Juhász Péter számára magánszemélyek által juttatott havi apanázsnak is van némi korrupciós stichje; lehet, hogy egyszer kérnek még tőle valamit azért a havi 10-15 ezer forintért. Pusztán szívjóságból nem szokás egy politikust pénzelni, még akkor sem, ha a kormány üldözöttjének adja ki magát, hiszen aki havi 350 ezer forintot zsebel be, tulajdonképpen azért, mert kritizálja a kormányt, az nem annyira elnyomott, mint inkább jól van megfizetve.

Valószínűleg nem talál széles körű egyetértésre Juhász azon javaslata sem, hogy emeljék fel a parlamenti és önkormányzati képviselők javadalmazását, mert szerinte az ő alacsony illetményük a korrupció melegágya. Ám bőséges tapasztalataink nem az ő igazát bizonyítják. Inkább azt mutatják, hogy számosan vannak, akik minél gazdagabbak, annál mohóbbá és gátlástalanabbá válnak, s ha visszautasítják a nekik csúsztatott összeget, csak azért teszik, mert keveslik. A jólét, a nagy vagyon egyáltalán nem teszi érinthetetlenné a korrupcióra hajlamos embereket, legfeljebb csak az árukat emeli.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »