A szabad színházban minden szabály áthágható

A szabad színházban minden szabály áthágható

„Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakespeare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Csehové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni” – beszélgetés Balogh Attila rendező-színésszel.

Balogh_Attila_rendezo_01_b

– Életrajzi adatainak közlésekor hangsúlyozta, hogy intenzív matek-informatika osztályba járt, és ebből a szakágból is érettségizett. Ezek szerint van valamilyen különleges jelentősége az iskolai és az életpályaként választott profil közti ellentétnek?

– Talán éppen maga az ellentét. Az a tény, hogy nem eleve beskatulyázottként választottam pályát. Az iskolában sokat szavaltam, majd játszani kezdtem a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelyben. Kétségtelen, hogy ott fertőződtem meg. Benedek Zsolttal, Godicza Előddel is az Osonóban ismerkedtem meg, velük együtt dolgoztunk a Három nővérben, előbbi volt a dramaturg, utóbbi a díszlettervező.

– S ha már megfertőződésről beszélt: miért nem a színészi pályát választotta?

– Kovács Levente rendező, a marosvásárhelyi színművészeti intézet tanára ajánlotta figyelmembe a rendező szakot, mondván, hogy ott mindkét profilt tanítják.

Balogh Attila
1988. május 10-én született Sepsiszentgyörgyön, a helyi Mikes Kelemen-gimnázium intenzív matematika-informatika szakán érettségizett, Marosvásárhelyen a színművészeti egyetem alapszakán rendezőként végzett, a mesterképzésen pedig párhuzamosan színészetet és rendezést tanult. Utolsó éves korától már Szatmárnémetiben játszik, mellette szabadúszóként tevékenykedett. Az idei évadtól Nagyváradra szerződött, de az évad végéig még Szatmáron is marad.

– Nem volt ebben a választásban egy olyan hátsó gondolat, hogy majd jobban sikerül a színészi alakítás, ha önmagát rendezheti?

– Nem, ilyesmiről nincs szó, olyannyira, hogy úgy találom, mintha a színész és a rendező énbennem más-más ember volna. Két külön szellemi „fiókban” van a színész és a rendező, csak lelkileg ugyanaz a fiók. Egyébként is képtelen volnék magamat rendezni, nem tudnám úgy, annyira kívülről látni magam, ahogy a rendező a színészeket látja. Sőt, ugyanazok a buta színész-, illetve rendezőbetegségeim vannak, vagyis ha színész vagyok, egész jól tudok duzzogni a rendezőre egy-egy utasítás miatt, ha pedig rendező, akkor „elfelejtek” szólni a maga alkotói barlangjában lévő színésznek, inkább szeretem rávenni, rávezetni, csalogatni az embereket, nem hatalmi szóval irányítani. Holott természetesen megtörténik, hogy ezzel visszaélnek, velem is előfordul, amikor játszom.

– Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Szatmárnémeti életútjának állomásai – hogy került kapcsolatba a nagyváradi színházzal?

– Vendégszereplés alkalmával és tulajdonképpen a társulat hozzáállása csábított ide: nagyon nyitottak, színházat akarnak csinálni, alkotni akarnak. Különösen tetszett, hogy képesek hazavinni az épp készülő darab, a formálódó figura problémáit, tovább foglalkozni mindezzel, nem pedig a próba vagy az előadás végén egyszerűen szögre akasztani, mint egy munkaruhát és a következő alkalomig nem is gondolni rá.

– Mennyire finnyáskodó, válogatós Balogh Attila, a színész, illetve Balogh Attila rendező?

– Mindenevő vagyok. Eleinte leginkább a görögök érdekeltek, majd Shakes­peare, most elsősorban Csehov. Csodálatos világ a Cse­hové, most, a Három nővér rendezése kapcsán döbbentem rá, milyen hatalmas emberi, szakmai tudás és nem utolsósorban saját életének sok-sok szenvedése kellett ahhoz, hogy ilyen helyzeteket és alakokat tudjon ennyire tökéletesen megformálni.

harom nover_nagyvarad_balogh attila rendezes_44_b

Színészként inkább a negatív figurák vonzanak, nagyon szívesen eljátszanám Molnár Ferenc Ördögét és természetesen Shakespeare Othellójának Jágóját. Nagyon igaznak tartom azt a holly­-
woodi gondolatot, hogy „egy film annyira jó, amennyire a negatív hős jó”. Rendezőként pedig nagy álmom Az ember tragédiáját megrendezni. Nagyszabású előadást képzelek el, szimfonikus zenekar szolgáltatná a szférák zenéjét, de tulajdonképpen erről nincs is miért beszélnünk most, mert belátható időn belül úgysem kerülne rá pénz, talán majd egyszer.

– Beszéljünk akkor a rövid távú terveiről.

– Sajnos azokról sem tudok nyugodt szívvel beszélni, amilyen zűrzavaros és egyik pillanatról a másikra változó a körülöttünk lévő világ sorsa. Nem szeretnék itt lenni, ha háború lesz, talán esetleg Izlandon. Ha nem lesz háború, és amíg Novák Eszter lesz a Szigligeti Színház művészeti vezetője, addig szívesen maradok én is Nagyváradon.

Habár az utóbbi időben egyre jobban érdekel az a fajta hivatás, elfoglaltság – magam sem tudom, hogy is nevezzem pontosan –, szóval a sámánokéhoz hasonlító, multifunkcionális társadalmi szerep. És az egyelőre még csak kevesek által ismert, meseállításnak nevezett, különböző szituációkból kiinduló és szituációkra épülő alternatív pszichológiai terápia. De ebbe sem szeretnék nagyon belemenni, mert magam sem látom pontosan még a körvonalait sem.

– Akkor foglalja inkább össze a színházzal kapcsolatos elvárásait és elképzeléseit.

– A szabad színházban hiszek. Olyan nincs, hogy jön valaki és mond egy olyan szabályt, amit nem lehet áthágni. Talán az egyetlen, ami elképzelhetetlen: az élő színész nélküli színház. Egyébként darabja válogatja, koncepciója válogatja – a darab nélküli előadás már rég ismert, de színész nélkül nem megy.

Én a szabad alkotás híve vagyok, most például a Három nővérnél nem hagytam belenyúlni a szövegbe. De mondom, darabja válogatja, a dráma is egy eszköz, és aki ezt nem látja be, ne írjon drámát. Az pedig, hogy én nem nyúltam bele a csehovi szövegbe, nem azt jelenti, hogy nem lehet belenyúlni. Egyébként sem fogadok el olyanszerű kijelentéseket, hogy például Csehov – vagy bárki más – tudja a legjobban. Akárki tudhatja.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »