A sötétség szentje – interjú Teréz anya szenttéavatási ügyének posztulátorával

A sötétség szentje – interjú Teréz anya szenttéavatási ügyének posztulátorával

Az America című jezsuita hetilap legfrissebb számában interjú jelent meg Brian Kolodiejchukkal, Teréz anya szenttéavatási ügyének posztulátorával, melynek magyar nyelvű fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.


A kanadai Brian Kolodiejchuk – a Szeretet Misszionáriusai férfiágának tagja – volt a hivatalos posztulátora a szeptember 4-én szentté avatandó Kalkuttai Teréz kanonizációs eljárásának. Ő a szerkesztője a Jöjj, légy a világosságom! című, 2007-ben kiadott könyvnek, amely Teréz anya leveleinek és feljegyzéseinek gyűjteménye, és amelyből kiderülnek a belső sötétséggel vívott több évtizedes küzdelmei. (A könyv magyar nyelven a Vigilia Kiadónál jelent meg 2014-ben – a szerk.) Szintén Kolodiejchuk atya gondozta Teréz anya írásainak új gyűjteményét, amely Call to Mercy (Meghívás az irgalomra) címmel idén augusztusban jelent meg az Image Books kiadónál. James Martin jezsuitának adott interjújában Brian Kolodiejchuk Teréz anya korai misztikus tapasztalatairól és a „sötét éjszakával” vívott harcáról beszél.


– Brian atya, gratulálok Teréz anya szentté avatásához! Az ő „sötét éjszakájáról” szeretnék önnel beszélgetni. El tudná mondani, hogyan derült fény erre?

– Hála Istennek, a jezsuitákban volt annyi előrelátás, hogy megmentsék ezeket a dokumentumokat! Többségük (Celeste) Van Exem atyától került elő, aki Teréz anya lelkivezetője volt Kalkuttában a „sugallat” idején (1946. szeptember 10.) és az azt követő években. De kerültek elő feljegyzések (Ferdinand) Périer kalkuttai érsektől is, aki szintén jezsuita volt, illetve más jezsuitáktól, akikkel Teréz anya később került kapcsolatba: (Lawrence) Picachy atyától – a későbbi Picachy bíborostól – majd (Joseph) Neuner atyától.

Ők megőrizték a leveleket. Nem is tudtunk ezek létezéséről, amíg bele nem fogtunk a dokumentumok összegyűjtésébe – még azelőtt, hogy a szenttéavatási folyamat elkezdődött volna. A kalkuttai jezsuiták archívumában és a kalkuttai érseknél végzett kutatómunka során előkerültek a levelek.

Ezek aztán részévé váltak a kanonizációs eljárás iratanyagának, és mihelyt ez megtörtént, már csak idő kérdése volt, hogy mikor válnak ismertté, most vagy – mondjuk – ötven év múlva kerül-e napvilágra az archivált anyag. Ám a positiót – azaz a szentté avatásra váró jelölt életét, erényeit és életszentségét bizonyító gyűjteményt – vizsgáló kilenc teológus egyike a dokumentumok nyilvánosságra hozatalát javasolta. Sőt, a kalkuttai provincia levéltárosa felhasználta a feljegyzések egy részét a Review for Religious számára írott cikkében, Neuner atya pedig szintén idézett néhány dokumentumot egy írásában. Így aztán arra gondoltam: legjobb, ha mindent megjelentetünk, amink csak van a sötétségről. A Jöjj, légy a világosságom! című kötetben tehát minden benne van, egy-két levél kivételével, amelyek később kerültek napvilágra.

– Teréz anya ugye soha nem beszélt önnek ezekről a tapasztalatairól?

– Nagyon tudatosan kerülte ezt a témát. A nővérek és én is faggattuk a „sugallatról”, de semmit nem mondott; csak a pápa iránti engedelmességből, az ő utasítására szólt róla valamennyit. Ennyire szent volt számára ez. Bármennyire is a nyilvánosság előtt élte az életét, képes volt titokban tartani ezt a tapasztalatát. Van Exem atya elmondta egy kalkuttai jezsuitának – az pedig elárulta egy paptársunknak –, hogy öt doboz anyag van a birtokában. Teréz anya győzködte, hogy semmisítse meg mindet. Biztos vagyok benne, hogy ma már másként látja!

Szerencsére volt érzékük hozzá, hogy megőrizzék a feljegyzéseket, hiszen egyrészt nagyon fontos részleteket fednek fel Teréz anya életszentségéből, másrészt a Szeretet Misszionáriusai karizmájának egy fontos aspektusát is megvilágítják. Mi sorsközösséget akarunk vállalni a szegények között is a legszegényebbekkel. Ugyanakkor Teréz anya Nyugaton egyre többször emlegette, hogy a világ legnagyobb szegénysége az, ha valakit nem szeretnek, nem akarnak, nem törődnek vele. És ez volt az ő saját tapasztalata.

Paradox módon olyannyira egyesült Jézussal, hogy Ő osztozhatott vele a Getszemáni-kertben átélt legmélyebb szenvedéseiben és a kereszten megélt elhagyatottságában is – ahogy más szentekkel is. Teréz anya sötétségtapasztalatának ez az egyedi vonatkozása. Lisieux-i Szent Teréz tapasztalata inkább a hit próbájának összefüggésében értelmezendő. És ez volt az 1800-as évek végének, illetve az 1900-as évek elejének nagy kérdése – a hitre és az ateizmus jelentésére vonatkozóan. De a szeretettség hiánya és a magány e modern szegénysége, amelyet Teréz anya megtapasztalt, szintén valamifajta lelki szegénység.

– Elmesélné, hogy milyen misztikus élmények indították el Teréz anya szolgálatát?

– Szeptember 10-éről – amelyet a „sugallat napjának” nevezünk – eleinte azt gondoltuk, hogy egyszeri alkalom volt, egy különleges hívás. De rájöttünk, hogy ez csak a kezdet volt. Az erről szóló levelében sem beszélte el pontosan, mi is történt szeptember 10-én. Ebben az első levélben leírja, hogy tisztán és világosan hallotta Jézus hangját a vonaton. Éppen Dardzsilingbe utazott lelkigyakorlatra. Később ez újra meg újra megismétlődött. A következő hónapokban minden szentáldozáskor megkérdezte tőle Jézus: „Nemet mondasz?”

Ez egy olyan eseménnyel függ össze, amelyről senkinek nem volt tudomása: négy évvel korábban Teréz anya magánfogadalmat tett arra, hogy bármit megtesz, amit csak kér tőle Jézus, vagyis – másként fogalmazva – semmilyen kérését nem utasítja el. A második levélből már jobban kirajzolódik egy párbeszéd. Jézus legelső mondata ez: „Nemet mondasz?”

„Rendben – lényegében ezt mondja Jézus –, szóval te négy évvel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy semmilyen kérésemet nem utasítod el, én pedig most arra kérlek, hogy tedd meg ezt. Nemet mondasz?”

– Vigyázzunk, mit ígérünk Jézusnak!

– Pontosan. Pontosan.

– Az ön értelmezésében ezek hallható sugallatok voltak, ami igen ritka a szentek életében. Így van?

– Ezek a képzeletében hangzottak el. Nem külsődlegesek voltak, mint egy jelenés vagy ilyesmi. Ugyanakkor nyilvánvalóan és határozottan nem egy reggeli elmélkedése részeként hangzott el mindez. Még maga Teréz anya is úgy nevezte: „a hang”. Azt mondta, nagyon tiszta és világos volt.

– A sötét éjszaka nem sokkal az után veszi kezdetét, hogy Teréz anya missziója elindul. Ha jól értelmezzük – mert ez nem derül ki egészen pontosan a Jöjj, légy a világosságom! című könyvből –, élete végéig tart. Ön is így gondolja?

– Így. A könyv megörökít egy momentumot: 1958-ban meghal XII. Pius pápa, és – ahogy ma is tesszük, amikor egy pápa meghal – a püspök misét mond a lelke üdvéért. Ezen a szentmisén Teréz anya jelet kért, amely megerősíti abban, hogy Jézus elégedett a Szeretet Misszionáriusainak munkájával. És ebben a pillanatban szétoszlott a sötétség. Ő ezt egyszerűen így fejezi ki: „Jézus teljesen nekem adta magát” – bár az a meghitt egység, amit abban a hat hónapban megtapasztalt, túlságosan is hamar elmúlt.

– Szeretnék megosztani önnel egy történetet, mert kíváncsi vagyok a véleményére. Egy püspök mesélte, aki Teréz anya egyik lelki tanácsadója volt. Egy alkalommal az ima közben megélt lelki szárazság volt a téma, és Teréz anya arról beszélt, hogy nem érzi Isten jelenlétét. És akkor odalépett hozzá egy kisfiú, és átölelte. A püspök pedig így szólt hozzá: „Ez is Isten jelenléte.” Erről eszembe jut egy kérdés, amit mindig is fel akartam tenni: ön szerint lehetséges, hogy Teréz anyát korai szerzetesi képzése bizonyos értelemben arra hajlamosította, hogy Isten jelenlétének belső megmozdulásait többre értékelje annak külső jeleinél? Ugyanis amikor a naplóit és leveleit olvasom, néha legszívesebben azt mondanám neki: „Nem látja, mi történik maga körül?” Erről volna szó?

– Jó kérdés. Egyik levelében megjegyzi – és itt leginkább az imára gondol –: „Amikor az utcán vagyok, órákon át tudok beszélni veled.” Tehát bizonyos értelemben mindezek a tapasztalatok inkább az érzések szintjén zajlanak. Például azt mondja: „Tudom, hogy az elmém és a szívem újra meg újra visszatér Jézushoz.”

Tehát Teréz anya inkább akarati szinten egyesül Jézussal, mint – mondjuk – a színtiszta hit által. Látja, hogyan terjed és nő körülötte a misszió. Látja a gyümölcseit, tapasztalja az emberek reakcióit. Látja az őt segítők nagylelkűségét. Számára tehát ennek is Isten jelenlétéről és működéséről kell beszélnie.

– Akkor mégiscsak látja ezt. Másrészt mindig azon tűnődtem, hogy mivel korai misztikus tapasztalatai olyan szépek voltak, talán egyszerűen vágyott újra átélni ezeket, ahogy bárki más is vágyna erre.

– Érdekes, hogy az emberek azt kérdezgetik: „Kik voltak a lelkivezetői, és miért nem segítettek rajta jobban?” Neuner atya 1961-ben azt mondja neki: „Ez a te munkád lelki oldala.” Ettől felgyullad benne a fény, ahogy az atya később fogalmazott. Vagyis ez segített neki. Továbbra is fájdalmas és nehéz volt, de legalább látta az értelmét: így osztozhat Jézus szenvedésében, különösen belső gyötrelmében. Gyakran mondogatta, hogy szerinte Jézus Getszemáni-kerti lelki gyötrelme nagyobb volt, mint a kereszten elszenvedett testi kínjai – és most már van fogalmunk arról, hogy miért is mondta ezt.

– Hála Istennek a jó lelkivezetőkért.

– Bizony.

– Mindez a szememben a valaha élt legnagyobb szentek közé emeli Teréz anyát, hiszen a többi szent is nagyszerű munkát végzett a szegények között, de nekik közben volt részük vigasztalásban.

– Így van.

– Ő „üres szeretettankkal” végezte mindezt.

– Valóban. Mi, a környezetében élők, gondoltuk, hogy nem lehet könnyű Teréz anyának lenni ennyi elvárás közepette – hogy még a repülőgépen is folyton odamentek hozzá, beszélni akartak vele, aláírását vagy áldását kérték –, de úgy képzeltük, hogy legalább élvezheti a lelki élet gazdagságát, és ez erőt ad neki. S ekkor kiderül az ellenkezője. Megdöbbentő. Tetszett az ön korábbi megjegyzése arról, hogy Teréz anya ma modellértékű számunkra. Érdekes, hogy Isten megadta neki a jelenben szükséges kegyelmeket, ugyanakkor arra hívta, hogy osztozzon a szenvedésben, amelyben sokaknak részük van ma.

Tudjuk, hogy a szentek mindig egy sajátos kornak teremtetnek: annak a kornak, amelyben élnek. Ez tehát az egyik oka annak a tapasztalatnak, amit Teréz anya átélt. Vajon azért volt része benne, mert a lelki szegénység ma olyan elterjedt jelenség? Bármelyik társadalmi osztályhoz tartozzon valaki, vagy bármilyen gazdag legyen is anyagi értelemben, ez a modern élet általános jellemzője. Túlságosan felgyorsultunk, a családi élet sem a régi, így aztán – úgy tűnik – jóval gyakrabban megtapasztaljuk a magányosságot, a feleslegességet és az elhagyatottságot.

– Befejezésül elmondaná, milyen volt Teréz anya társaságában lenni, milyen volt ő, és mit jelentett az ön számára?

– Nos, én élete utolsó húsz évében ismertem, úgyhogy már egy „lágyabb kiadású” Teréz anyához volt szerencsém! [Nevet.] Kezdetben igen sokat követelt, különösen a nővértársaitól. De ami igazán feltűnt, az az, hogy valójában mennyire anyás. Még azok is anyának nevezték, akik csak rövid időre kerültek kapcsolatba vele, a nővérek is anyának szólították, és mindazok számára, akik közel álltak hozzá, ő csak anya volt. És ő valóban anyaként akart jelen lenni – ez volt az egyik szembetűnő dolog.

A másik pedig az, hogy mennyire hétköznapi volt. Ha valaki nem tudta, hogy néz ki, a kolostorban egyáltalán nem ismert volna rá a többi nővér között, hacsak nem vesz észre néhány rá jellemző apróságot – ahogy térdet hajtott, vagy belépéskor keresztet vetett; ezeket ő nagyon sajátos módon végezte. Igazi realista szent volt, aki két lábbal állt a földön, nagyon gyakorlatias és éber volt. Semmi nem kerülte el a figyelmét. Az étkezések idején észrevette, mit esznek vagy mit nem esznek a nővérek, miről beszélgetnek, ki milyen hangulatban van – nagyon jó megfigyelő volt!

– Mint egy jó anya.

– Pontosan, pontosan.

– Le tudná írni, mit érez most, a szentté avatás küszöbén?

– Emberileg szólva az egyik érzés az elégedettségé, hogy végre – ennyi év munka és várakozás után – megtörténik. De még pozitívabbnak gondolom azt, hogy immár az egész egyházban hivatalosan is lehet majd imádkozni az anyához – vagyis, ahogy mondani szoktuk, megilleti a nyilvános tisztelet. Tehát mostantól az ő példája és korunknak szóló üzenete még jelentősebb, nyomatékosabb és elterjedtebb lesz.

Ugyanakkor a szentek is imádkoznak értünk. A könyv legelején van egyfajta küldetésnyilatkozat: „Ha valaha szent lennék, biztosan a »sötétség szentje« lennék. Bizonyára mindig hiányoznék a mennyből, hogy fényt gyújtsak azoknak, akik a földön sötétben élnek.”

Ez a misszió tehát folytatódik – és mostantól még hatékonyabban.


Az interjú eredetileg az
America című jezsuita hetilap 2016. augusztus 29. – szeptember 5-i számában jelent meg. James Martin jezsuita szerzetes pap a magazin munkatársa.

Fordította: Szigeti-Cseke Zsuzsa

Fotó: America

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »