A slam legyen lázadás, ne csicskaság – Angyal Gyula-interjú, III. rész

A slam legyen lázadás, ne csicskaság – Angyal Gyula-interjú, III. rész

Háromrészes nagyinterjú során beszélgettünk Angyal Gyula slam poetry-előadóval karrierjéről, világnézetéről, a slam hazai és ausztriai helyzetéről, az erőltetett polkorrektségről és arról, hogy mit lehetne tenni a szocialista időket idéző Tiltott-Tűrt-Támogatott rendszer ellen. III. rész.

Az I. rész ide kattintva olvasható el, a II. rész pedig itt van.

A polkorrektség akkor is mutatott némi jelet magáról, amikor Závada Péter, az Akkezdet Phiai tagja “kvázi-rasszistának” nevezte a szövegeidet, amiért később bocsánatot kért. Tényleg ilyen heves légkör uralkodik a szakmában, vagy egyedi esetről volt szó?

Az egyszerre volt idegborzoló és vicces eset, és még 2013 végén történt. A Félonline.hu nevű kulturális magazinnak volt egy beszélgetőestje a slamről, ahol Péter is jelen volt, erről hangfelvétel készült a magazin honlapjára, én is ott hallottam. Szóba kerültem, mivel nem sokkal előtte kommentáltam a véleményemet a magyar slam anomáliáiról egy irodalmár posztja alá, aki az egyik rendezvényemről készült egyik fotót kirakta. Péter ezután olyan leszóló állításokat fogalmazott meg rólam, a tevékenységemről és az Astoria Slamről, amik nemcsak valótlanok voltak, de néhány esetben felmerült a jogi reakció szükségének kérdése is. Az egyik ilyen állítása volt, hogy nekem több kvázi rasszista versem is volt, ezért lemorzsolódtam, és egyéb blabla. Ez volt az a pont, amikor felvettem a kapcsolatot az egyesületi elnökömmel, hogy tudjon róla, majd Z.P. menedzserével és Péterrel is. Mert ez bizony túlment minden határon. Z.P. egy eléggé fura bocsánatkérést küldött el, amit a weboldal közzétett, majd a főszerkesztő készített velem egy mélyinterjút

Eléggé sajátos volt az a mondata rólam, miszerint “ahhoz is béna volt, hogy rendesen rasszista legyen”. Szerintem ez volt az egyik legbénább mondat. Szóval vannak szerinte a skála másik végén olyanok, akik meg elég ügyesek, hogy rendesen rasszisták legyenek? Súlyos aránytévesztés. Természetes volt, hogy intézkedtem. Aki ahhoz is béna, hogy átnézze a honlapomat rasszista versek után (nincsenek), az nem kerüli el, hogy felelősségre vonjam.

Meglepődtél, amikor ellened is bevetették a nácikártyát?

Igazából ez a rám aggatott mumus-kép nem volt új, már 2010 második felétől elindultak a hamis pletykák. Először nem törődtem velük, úgy gondoltam, egyszerűen ez a sikerek velejárója, a rivalizálás. Nekem pont, hogy nem kvázi-rasszista, hanem rasszizmus elleni verseim voltak, vagy éppen színesekről írtam jót, plusz voltak közreműködéseim cigány rendezvényeken is. Csak hát a cionizmust sem tűröm, ez pedig művészkörökben allergiás rohamokat vált ki.

Szerintem a “mindenki egyenlő” jelszóba nem fér bele a “kiválasztott nép”-jellegű fajelmélet. Azért is sértődés volt, hogy pár versmondás erejéig bekerültem a Music TV-be. Idővel a köpködők közül páran még romlottabbak lettek, páran eltűntek a süllyesztőben, mert gazdáiknak csak feláldozható parasztokként kellettek. Én folytattam a versírást, a szervezést, a fellépéseket, a motiválást, belföldön és külföldön is. Sokan pont a Závada-botrány miatt figyeltek fel rám, szóval kaptam kézfogásokat az irodalmárok és a zenészek világából egyaránt. Sokaknak vannak rossz tapasztalatai. Egyébként a Fehér Nigger Vagyok című versem többek között azt is jelzi, hogy a szegény magyar ember rabszolga a saját hazájában.

Azt mondod, féltékenység is lehet a liberális kendőbe burkolt támadások mögött?

Hazánkban az irodalmi színtér és azon belül a slam sajnos nem teljesen széplélek-sereg. Van rivalizálás, néha pont az döf hátba, akinek segítettél. A nácizás és társai sajnos mindennaposak, főleg akkor, ha a támadó nem bírja megemészteni, hogy célpontja tehetséges, vagy nála tehetségesebb. Én a tehetség-becsület-kitartás szentháromságában hiszek, és azokkal működök együtt, akikben ezt megtalálom. Mondjuk szerencsére sok olyan művész, lapszerkesztő és rendezvényszervező van, aki pozitívan semleges maradt. Bak Rita, Novák Valentin, Rónai-Balázs Zoltán jó példák erre.

Szerinted mi a jövője a hazai slamnek? Tovább megy a mainstream felé, vagy marad az a szabad és kötetlen verselés, aminek a nyolcvanas években megálmodták?

A jövő alakulása minden slammeren, szervezőn, együttműködőn és a közönségen is múlik, bár vannak, akik az “egyazon irányt”, vagyis saját üzleti céljaik teljesítését akarják rátukmálni a színtérre. Alapvetően nem baj az, ha van a slamnek mainstream része, mert ez mindenhol van, ahol sikeres a műfaj. A gond itthon a korrupcióval, a TTT-rendszerrel, a sznobsággal és hasonlókkal van. Simán jó az, ha vannak ritkán fellépő, kevéssé termékeny, kábé ismeretlen slammerek, aztán járatosabbak, aztán több városban megfordult slammerek és ismert, médiában bemutatok alakok is. Eleve vannak olyan slammerek, akiknek ez csak alkalmi hobbi, másoknak rendszeres hobbi, ami szerzői-előadói tehetségükön alapul, míg másoknak némi mellékes bevételi forrás.

Az óriási gond azzal a hozzáállással van, amit egy osztrák slammer “maffiás” jelzővel nevezett meg, miután beszámoltam neki az itthoni helyzetről. Azzal, hogy pusztán tehetséggel előre lehet jutni Ausztriában, de Magyarországon nem, vagy csak nehezen, kis lépésekkel. Ez egy puha diktatúra, ami kifogásokkal indokolja etikátlan tevékenységét. Mindezt úgy, hogy a slam legkörülrajongottabb alakjai akadályozzák a színteret a természetes fejlődésben, legyen szó slammerek eredményes szerepléseiről, vagy akár publikációkról, összefogásokról, slamklubok fejlődéséről, online jelenlétről. A sokszínűség alakulására a kifogásuk a “szétaprózódás”.

És ez teljesen alaptalan?

A “mozgalom” szót szívesen használják, de a valóság nem olyan romantikus, mint az imázs. 2010 első feléig még afféle “hippimozgalom” vadromantikája volt az ügynek, 2011. januártól már inkább “proletárdiktatúra.” Ennek jegyében a történelemhamisítás is megy, olyan embereket emlegetnek olyan dátumokkal aktív slammerként, akik még nem léptek fel, vagy eszük ágában sem volt slamre járni. Mintha az “1984” című regénynek megfelelően írnák újra a történelmet.

Pszichológiában jártasak számára a következő fogalmak leírják a magyar slam néhány rákfenéjét: diszfunkciós családmodell, Stockholm-szindróma az intrikusok mentegetésére, karaktergyilkosság, amit ellenem már háromszor megpróbáltak, autoriter vezetés, sznobságra apellálás, avagy “ha engedelmeskedsz, beállhatsz közénk”, aztán a nácikártya, bűnbakképzés, azonosulás/identifikáció. Mint látható, nem csoda, hogy sok slammer inkább meghúzódik, vagy abbahagyja a tevékenységét, mert sokkolják őket a cukormáz alatti rothadt állapotok. Nekik üzenem: nem csüggedni, gyerekek, hanem új utakat keresni!

Hogy bírja ezt megemészteni a közönség? Érzik egyáltalán a feszültséget?

Városról városra változó a slam iránti vonzalom, és ez nem a slammerek és szervezők képességein múlik, hanem főleg a helyiek hozzáállásán. A budapesti és a bécsi slamközönség viszont felfogásban, nyitottságban és főleg méretben abszolút különbözik, bár a lakosság egyenlő. Láttam pesti slamklubokat elsüllyedni a slammer- és közönséghiány miatt, és olvastam már közönségszidó zenészekről, szóval finoman fogalmazok, úgy, hogy az érdeklődők ne sértődjenek meg, de lássák a jó fejlődési irányt. Így a nem-slamjellegű rendezvényszervezők is átlátják. Szóval: a budapesti slamközönségre- és színtérre pontos diagnózis a “fejlődésben visszamaradt.”

Ez azt jelenti, hogy Budapesten a rendezvénylátogatási hajlandóságot továbbra sem 2016-os fejlettség, hanem 2008-as “ha nem ismerem, nem megyek” hozzáállás jellemzi. Bécsben akkor is elmennek egy rendezvényre, ha nem tudnak róla semmit. Egyszerűen a bécsi ember kezdeményezőbb, mobilabb, mint a pesti. Bécsben a slamkedvelő, és főleg a slammer simán “bulizóként” gondol magára és eljár, míg Pesten “mozgalmárként” gondol magára és nem jár el, ha nincs valami kifejezetten erős közös szál. Sőt, ismeretlenül is fikázza azokat, akiket mások fikáznak, mert ettől kiváltságosnak érzi magát. Bécsben ilyennek nyoma sincs. A pesti koncertpiacon a zenészek ennél nagyobb, saját krachokról is számoltak már be. A bécsi slamkedvelő nem sok slamvideót néz, mert élőben akarja azokat látni, a pesti viszont főleg a nagy nézettségű magyar videókat nézi. Sok népszerű osztrák slammer alig pár száz view-nál tart, de a kulturális tevékenységéből él, például a már említett Jimi Lend. Egy átlag bécsi slam-en az “ott leszek”-klikkelőkhöz képest a valós jelenlét nagyobb. Hogy marketingkifejezést használjak, sok pesti slamkedvelőben működik ösztönös “kifogás”, míg a bécsiekben kíváncsiság van. Ez része az osztrákok sikeres gondolkodásmódjának is. Elmennek a kisebb slamekre, jó élményekkel gazdagodnak, és a slamszíntér virul, nő.

Ilyen sötét helyzetértékelés után megkérdezem: van remény?

Hiszem, hogy javítanunk kell Magyarország, Európa és a világ helyzetén. Főleg mostanában. Én slammerként a színpadon is hirdetem az igazságot a magyar nyelv létjogosultságáról, a lázadás jótékony pszichológiájáról, a becsületes slammerek összefogásáról, az álliberálisok ízlésdiktatúrájáról, a sharia-zónákkal ellepett, Stockholm-szindrómás Svédországról, az elprivatizált rendszerváltásról, a vallási szokás miatt megcsonkított nemiszervű muszlim nők tízmillióiról, az álszír menekülthullámba csempészett terroristákról, a hazaszeretetről, kulturális kincseinkről, Szigetszentmiklósról. Tegyünk érte, hogy Magyarország kimásszon a bajból és új aranykorba lépjen!


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »