A román nyelv és nép valódi eredete

A román történetíráson végigvonul az a dogmává merevedett (számukra megkérdőjelezhetetlen) rögeszme, hogy a román nemzet a mai Erdélyben jött létre, miután Traianus római császár 107-ben elfoglalta a területet, és megszervezte ott Dacia római tartományt. A dákoromán elmélet szerint a román nemzet a dáciai terület eredeti lakosságának, a trák eredetű dákoknak és a római légiók katonáinak, valamint a római telepeseknek az összeolvadásából jött létre.

A románoknak még ahhoz sem volt elég tehetségük, hogy ezt az elméletet ők maguk dolgozzák ki, azzal két elrománosodott erdélyi görög katolikus magyar pap ajándékozta meg őket, dicsőszentmártoni Major Péter (1760–1821) és Sinkay György (1754-1816), illetve nevezzük őket azon a nyelven, amivé váltak: Petru Maior és Gheorghe Sincai.


Petru Maior

Gheorghe Sincai

Ennek a propagandának aztán a nyugat-európai történetírás már a 19. században teljesen be is dőlt, és ez máig sem nagyon változott. A közép-európai történelmi, nyelvi, kulturális viszonyok felületes ismerete és saját kényelmeskedésük miatt készpénznek veszik a román állításokat anélkül, hogy azt átfogó logikai, nyelvi és történeti vizsgálatnak vetnék alá, pedig elégséges lett volna mindössze egyetlen művet elolvasniuk, Réthy László (1851–1914), Az oláh nyelv és nemzet megalakulása (Nagybecskerek, 1890. 1. kiadás 1888.) című művét, mely alapos történeti, nyelvi és logikai vizsgálat után megcáfolta a dákoromán elmélet minden egyes elemét, és felvázolta a román nyelv és nemzet valódi eredetét. Lássuk tehát Réthy megállapításait a mi kiegészítéseinkkel! Zárójelben az 1890-es kiadás megfelelő oldalszámait tüntettük fel.


Réthy László

Réthy megállapításai szerint a dákoromán elméletnek ellentmondanak az erdélyi epigráfiai emlékek. Ezek szerint az ottani római telepesek nagyrészt a birodalom keleti feléből, különösen Ázsiából telepedtek be (szíriaiak, palmyraiak, asianusok, commagéniek, dolicheiek, mysiaiak, bythiniaiak, galaták, nyugati kelták, görögök, afrikaiak, irániak, pyrusták), tehát a saját keleti (semita, fríg, kelta, iráni) nyelveiket, s nem a latin köznyelvet vagy hivatalos nyelvet beszélték. (Réthy 1890. 37–45.)

(A mi kiegészítésünk:) Dáciát a rómaiak 107-ben szervezték meg, majd alig több mint 170 év múlva, 270-ben kivonultak onnan, és a területet újra a barbároknak adták át. A román nemzetnek és nyelvnek tehát ezen rövid időszak alatt kellett volna létrejönnie, amikor még egyetlen újlatin nyelv, mint az olasz (Assisi Szt. Ferenc először csak 1225-ben jegyezte le), francia, spanyol, portugál stb. sem létezett, sőt ezek létrejötte több száz évet vett igénybe, míg az 5–6. századtól kezdve ki nem alakultak. A dákoromán elmélet értelmében tehát a trák lakosságnak önként és azonnal meg kellett hódolnia a római elnyomók előtt, és száz év alatt romanizálódnia kellett (miközben Galliában a kelta lakosságot a rómaiak több száz év alatt sem tudták romanizálni), vagyis a románnak kellene a legősibb újlatin nyelvnek lennie (mely egyébként az összes közül a legkevesebb latin szókészlettel és grammatikai elemmel, valamint kulturális teljesítménnyel rendelkezik; és Major Péter a 19. század elején furcsa logikával ki is mondta, hogy a román nyelv a latinnál is régebbi, a latin az oláhból (!) fejlődött ki, és ez a minden logikát nélkülöző dogma még a 19–20. század fordulóján is a román „történettudomány” alapköve volt). A román nyelv tehát eszerint az összes újlatin nyelv közül a legrövidebb idő alatt alakult ki, és a barbárok (a gótok, hunok, gepidák, avarok, szlávok) visszatérte és elsöprő népességi fölénye után még a román nép és nyelv is fenn tudott maradni a Kárpátokban, több mint ezer éven át, egészen a 13. századig, amikor a Duna mentén az oláhok először kezdenek megjelenni az írott forrásokban. Ilyen kitekert logikára csak a logikátlan román történetírás képes.

Réthy László ezzel szemben már 1890-ben minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a román nyelv (amelynek beszélői ekkor még nem volt alkottak nemzetet) a 6–7. században jött létre a déli Balkán-félsziget adriai partvidéke felé eső részén, a vulgáris latin (olasz) nyelv hatására, mellyel a 8. századig folyamatos összeköttetésben állt (50–51.) [ahol egyébként ma is nagy számban élnek különféle vlach népcsoportok (arománok – Görögország, Macedónia, Albánia, Bulgária; meglenorománok – Macedónia, Görögország; isztrorománok – Isztriai-félsziget – a mi megjegyzésünk)].

A latin nyelv, illetve ennek leszármazója, a vulgáris latin (lingua rustica) csak az 5–6. században jutott arra a szintre (52.), hogy belőle külön újlatin nyelvek alakuljanak ki (olasz, francia, spanyol stb.). A Balkán-félsziget adriai partvidékének vékony sávja és az itáliai törzsterületek között a 7–8. századig még létezett az összefüggő olasz (vulgáris latin) nyelvterület, de afölött már a barbár népek nyelveinek szállásai terültek el. (61.) Thrákiáig és Macedóniáig már nem ért el a római hatás. A vidéki lakosság ott már thrák és illír nyelveket beszélt, a városokban pedig görögül szóltak. Az Ochrid-tavak, a macedóniai Krusevo, Monastir, az albániai Berat, Gjorca városok körül, a Janina és Trikala városok közti területen elszórt kis falvakban ma is beszélik az ún. cincár vagy kutzo-vlach nyelvet. Egyedül ez az a terület, ahol a tengerpart vulgáris latin népessége és a belföld barbár lakossága között tartós érintkezésre kerülhetett sor. (A Spalatotól Durazzóig terjedő partrész, valamint Montenegro, Hercegovina, Bosznia, Albánia belföldje. [217–218.])

Néhány latin szó az albánba is beszivárgott, de a hatás a dalmát (római) partvidékhez közelebb lakó, ugyancsak illír (albán) eredetű vlach (oláh) pásztoroknál volt nagyobb mérvű, ami magára a nyelvre is rányomta a bélyegét, mely azonban csak külsőleg egy latin nyelv, a belső szerkezete teljesen elüt a római irodalmi nyelvtől, a vulgáris latintól és az újlatin nyelvektől is. Szerkezetében ugyanaz, mint az Illyricum barbár népeinek nyelve. A román igéknek nincs infinitivuszuk, mert az albánnak sincs, a futurumot is ugyanúgy képezik, mint az albánok. (73–76.)

A partvidék latin nyelvét tehát (a mindennapi kereskedelmi kapcsolatok révén) a fölötte elterülő illír (albán) falusi pásztorok kezdték el beszélni, és így lett az oláh egy romanizált illír nyelv. Ugyanaz a helyzet, mint az egykori angol, portugál és francia gyarmatok bennszülött lakosságának nyelvével, ahol a fekete vagy a maláj lakosság a kikötőkben a hajók rakodásánál vagy az ültetvényeken dolgozva a mindennapi érintkezés folytán külön nyelveket hozott létre (Réthy szóhasználatával: indo-portugall, néger-portugall, néger-welsch), mindenféle vérségi keveredés nélkül, mely nyelvek csak külsőleg portugál vagy angol nyelvek, a pszichológiájukat tekintve a feketék, illetve a malájok nyelvei. (78–93.)

Ugyanez volt a helyzet a vlachok (románok) nyelvével is, mely mindenféle genetikai, rokonsági keveredés nélkül jött létre, az illír (albán) nyelv romanizálásával. A román tehát nem egy Erdélyben kialakult romanizált dák (trák) nyelv, hanem az Adriai-tenger északkeleti partvidéke fölött, az Ochrid-tavak környékén létrejött nyelv. A románok tehát valójában romanizált albánok, akik anélkül vették át a partvidék vulgáris latin nyelvének bizonyos szókészletét, hogy az ottani latin lakossággal bármiféle közvetlen vérségi, kulturális összeköttetésben, rokonságban álltak volna, anélkül tehát, hogy valódi román nemzet lettek volna. A lelkületükben, az etnikai karakterükben, a kultúrájukban megmaradtak albánnak. A romanizált vlachok tehát ugyanúgy nem tekinthetők latin etnikumnak (az etnikai karakterüket, lelkületüket, kulturális teljesítményüket stb. tekintve), miként pl. az „indo-portugall” nyelvet beszélők sem azok. Ezen romanizált illírek a juhaikat legeltetve a Balkánról kezdtek észak felé vándorolni, és a 13. században jelentek meg a Duna havasalföldi részein. (A mi megjegyzéseink.)

A szláv elemeket magába szívó görögség a római birodalom keleti felében kezd felülkerekedni a latin fölött, és megkezdi a bizánci korszakot. III. Leó bizánci császár 732-ben az illiricumi provinciát, a thesszaloniki metropolita területét (Dalmácia, Macedónia, Epirusz, Thesszália, Achaja) kiszakítja a római egyház kötelékéből, és a konstantinápolyi patriarcha alá helyezi. A 8. század közepén a latinság, rómaiság teljesen feloszlott a keleti birodalomban. (107.) Ezzel a vlachok is a keleti egyház felügyelete, valamint a görög és a szláv nyelvek hatása alá kerülnek. Mindnyájan ugyanazt a vándorló, nomadizáló pásztorkodó életformát folytatták. A Balkánról kivándorolva, juhaikkal nomadizálva jutottak el az Al-Dunához, az Isztriai-félszigetre és a Kárpátok vidékére (a szlovákok a hegyi juhászokat ma is valachnak nevezik), rajokat bocsájtottak ki Lengyelország felé, Szlézia szomszédságáig, Teschenig, kelet felé a Krím félszigetig, a Kaukázus Fekete-tengeri partvidékéig. (109.)

A magyar oklevelekben először az 1210-1230-as években jelennek meg az oláhok Erdély szomszédságában, amikor az Olttól nyugatra eső Szörényi bánság még Magyarország része volt. II. Endre 1211-ben és 1222-ben a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaságot. 1224-ben az Andreanum a szászoknak megengedi, hogy a blak (nem tévesztendő össze az oláhokkal) és a bisseni (besenyő) erdőket közösen használják az oláhokkal és a besenyőkkel. Kelet felé domonkos szerzetesek járnak téríteni, mely ekkor Kumania részét képezi, és az esztergomi érsek létrehozza a kun püspökséget. IV. Béla Király 1247-ben a szörényi bánság területét az Oltig a johannitáknak adományozta, Joan és Farkas kenézségével együtt, de Lyrtioy kenézsége nélkül. A Lytra földre vonatkozólag (a Lotru patak környéke a vöröstoronyi-szorostól délre; 1233-ban Aqua Lothur), hogy az ottani adó fele a johannitákat illesse. (138.) A király továbbá Rembald nagymesternek adományozta egész Kunországot az Olttól keletre, az erdélyi havasokig, kivéve Szeneszláv vajda területét. Havasalföld területe ekkor vegyes (magyar, bolgár-szerb, oláh) lakosságú volt. Az adománylevél rendelkezett a malmok jövedelméről, a halászati jogról, az erdélyi só szállításáról Bulgária és Kumánia felé, az erősségek építéséről, a jövedelmek megosztásáról a király és a lovagok között, valamint a lovagok számára elrendelte a terület benépesítését, de megtiltotta, hogy ezek szászok vagy magyarországi telepesek legyenek. Megindult az egyház újraszervezése is. 1246-ból ismerjük Gergelyt, az első szörényi püspököt. (173–174.)

Erdélybe az Orsova és Vidin közti résznél, a Vaskapun túl jöttek be. A hegyekben kis pásztorfalvak jöttek létre, majd a Kárpátok karéján át északig egészen Csehország határáig eljutottak (és folyamatos népességi utánpótlás híján gyorsan asszimilálódtak). A saját görögkeleti vallásukat gyakorolták, az ószláv egyházi liturgiát és papjaik közül az írástudók a cirill betűs írást használták, de ekkoriban az oláhság fogalma még mindig nem egy egységes népet, hanem oláh, bolgár, albán, szláv népelemeket magában foglaló életformát jelentett, melyet a nomád pásztorkodás mellett az ortodox vallás fogott egybe. A Rákócziak és a Bethlenek erdélyi országgyűlési határozataiban az oláhok még mindig mint vagabundi (barangolók) szerepelnek, arra intve őket, hogy ne barangoljanak el az adófizetés elől, hanem éljenek falvakban, a saját bíráik alatt, a papjaiknak pedig bért fizessenek. (143.) Az oláh egyház még a 16. században is teljesen szervezetlen. Az első erdélyi vladikák (püspökök) csak ekkor kezdenek megjelenni, miközben az egyházi nyelv még mindig az ószláv, és egyetlen román nyelvemlék sem ismert. (146–147.) Az első román nyelvű egyházi könyveket az erdélyi fejedelmek adják ki a 16. század végén az oláhok számára. Apaffy Mihály fejedelem egy román pópa fejét is leüttette, aki nem volt hajlandó a román nyelvű liturgiát olvasni a híveinek. (151.) Az oláhok papjai és püspökei azonban nagyrészt továbbra is szerbek voltak. A szerb és a román ortodox egyház szervezeti elkülönülésére csak 1864-ben került sor. (152–153.)

Az oláh nyelvet az Erdélyben nyomtatott könyvekkel és az oláh oklevelekkel együtt csak ekkor, a 17. század elején írják először betűkkel. Az első szárnypróbálgatások sokáig még csak szegényes, esetlen kísérletek. Az okmányokból az is kitűnik, hogy a 17. században az oláh vajdaságokban a „román” fogalomnak nem volt még nemzet értelme, nem létezett még tehát a román politikai nemzet, hanem a bojársággal szemben a jobbágyságnak felelt meg, amit egy 1600–1630 körüli kéziratos oláh szótár így fejez ki: „rumen = cel biruit (hódolt, alattvaló; Hasdennál = tributaire, corvéable)”. Noha az oláh vajdaságok nyelve a 17. század eleje óta már román volt, de a jobbágyi állapotot kifejező nevet mégsem akarták felvenni az ország nevébe, ezért maradhattak fenn az oklevelekben továbbra is a középkori Vlachia, Ugrovlachia (a. m. Magyaroláhország) elnevezések, s az utóbbit a bukaresti érsek még ma [a 19. század végén mindenképpen] is viseli a címében (Mitropolitul Ugrovlachiei). Végül a haladó kor, a nemzeti öntudat megerősödése a 19. században a nemzeti név rangjára emelte a román nevet is s ezzel létrejött a román politikai nemzet. A jobbágyság megszűnt, az oláh bojár nem árulhatta többé pénzért a (román) jobbágyait, maga is románnak kezdte nevezni magát, 1851-ben pedig Havasalföldön a román lett a hivatalos nyelv. Az oszmán rabláncot lerázva az oláh fejedelemségek önálló (illetve a nagyhatalmak akarata között lavírozó) országokat hoztak létre maguknak a régi Cumania romjain. (202-206.)

Magyar (erdélyi) hatást mutat a román nemzeti színek története és a 19. században használatba vett román államcímer is, mely Moldva és Havasalföld címerének egyesítésével keletkezett (melyekhez később Erdély címere is társult).

Moldva címere arany mezőben fekete bölényfej (ökörfej) volt. Ilyen formában festették az oklevelek szélére és a régi templomok falára. (225.) Az első moldvai vajdák érmein, akik [magyar hatásra] pénzt vertek, bölényfej látható: Musat Péter (1374-1390), Sándor (1401-1433). [Ez a bölényfej egyébként megfelel a magyar királyi prékók jelképének, az ő ispánjuk, Trisztán 1255-ben bikafejes pecsétet használt, és nyilván az oláh kenézek is innen vették a mintát. – A mi megjegyzésünk.]

Havasalföld legkorábbi címere a magyar hűbériségben kék mezőben három szerecsenfej volt, a Basaráb család címeréből. I. Vlad Basaraba (1350-1373) ezüst dénárain sisakon álló, a csőrében keresztet tartó sas látható, s mindmáig az ezüst mezőben keresztet tartó fekete sas, vagy zöld halmon arany koronából lépő fekete sas ezüst mezőben Oláhország címere. A két címer hiteles mázai tehát: arany, ezüst, fekete, zöld. (225-226.)

A két vajdaság címereit egyesítő 19. századi hivatalos román államcímer mázai azonban nem követték ezeket a színeket. A fekete bölényfő arany [helyesebben ezüst] lesz, vörös mezőben, a fekete sas helyett arany sas jelenik meg kék mezőben. A vörös-arany-kék mázak azonban pontosan megfelelnek Erdély 16. században használatba vett címerének a mázaival, melyet Mária Terézia idején törvénybe is iktattak, amikor Erdélyt Magyarországtól külön tartományként Bécsből kormányozták. Ezért 1791 óta minden országgyűlés követelte a két ország egyesítését és a közös óhajt Erdély színeivel szemben Magyarország színeivel szimbolizálta, majd 1848-ban a két országrész a magyar trikolór alatt egyesült. (226-229.)

Az erdélyi oláhság irodalmi mozgalma ezzel szemben magát Erdély őslakosságának kezdte hinni, és a régi állapotok fenntartását kívánta. Avram Iancu és hívei a szabadságharc alatt az új Dácia megalakításának vágyával kibontották a régi Erdély zászlaját, melyet az erdélyi oláhság a piros-fehér-zöld színekkel szemben a 19. század eleje óta a magáénak vallott. A régi Erdély színeit így oláh színekké devalválta az idő. [A vörös-sárga-kék zászlók alatt 1848-49-ben aztán mintegy 7500-8500 magyar civilt (köztük nőket és gyermekeket is) mészároltak le, megváltoztatva ezzel Dél-Erdély etnikai összetételét, aminek következtében a románok körében és a hivatalos román történetírásban a tömeggyilkos Avram Iancu ma is hősnek számít, mégpedig azért, mert tömeggyilkos. – A mi megjegyzéseink.] Ezek a színek az 1840-es években aztán Moldvában és Havasalföldön is meghonosodtak, a kulturálisan magasabb színvonalon álló erdélyi oláhság szellemi hatásaként. Amikor a bukaresti kamara román heraldikusai az új államcímert megalkották, annak mázait egyszerűen megváltoztatták, nem sokat aggódva azon, hogy az 1877–78-as orosz-török háborúban, melybe Románia haderejét is bevonták, az oláh dorobáncok (dorobantibreve; gyalogosok, a magyar darabont szóból) tulajdonképpen az erdélyi fejedelemség (a magyarok, székelyek és szászok) színei alatt ostromolták meg a grivicai sáncokat. (224–229.) [A heraldika nyelvén tulajdonképpen egy rejtett igénycímert alkottak, amivel az oláh „területek” (Moldva, Havasalföld, Erdély) egyesítését akarták kifejezni úgy, hogy noha a címer mezői között csak a két vajdaság címere volt (lehetett) jelen, de a mázaival Erdély is képviseltette magát. Ennek az igénynek a beteljesülését jelentette az 1920-as trianoni diktátum, mely után már Erdély címerpajzsa is megjelenhetett Románia címerében. – A mi megjegyzésünk.]

(Az alábbiak is a mi megjegyzéseink.)

Láthattuk tehát a román nemzet eredetéről összehordott koholmányok tarthatatlanságát. Ezen történetírásnak nevezett diszciplína legfőbb feladata azonban nem a hiteles források tanulmányozása és azok alapján a valóság felvázolása, hanem egy prekoncepció (esetünkben a dákoromán elmélet) minden áron történő hirdetése, „igazolása”, a tényeknek a forrásokba történő belemagyarázása, függetlenül a valóságtól. Egy ilyen történetírás tudományos megalapozottsága tehát a propaganda és a meseköltés szintjére süllyed, melyet nem zavarnak sem a tények, sem a valóság. Ez tehát egy olyan „történetírás”, amely kénytelen a permanens hazugság, önámítás, tájékozatlanság és képmutatás spiráljában létezni. (Ez a nagyzolás egyébként nemcsak a román történetírásra igaz, hanem az összes történelem nélküli vagy több-kevesebb történelemmel rendelkező közép- és kelet-európai országra is: Szlovákia, Szerbia, Ukrajna, Horvátország, Macedónia, Bulgária, Albánia.) Egyetlen kincseként a nyelvet tolja előtérbe, miközben annak a vélt értékéhez nem méltó sem az eredete, a történelme, a kultúrája, a gazdasági teljesítménye, a tudományossága, a gondolkodásmódja, sem a műveltségi viszonyai, tehát mindaz, amit a saját erőfeszítése által érhetne el.

Ennek a történetírásnak a feladata nem a valóság tudományos megismerése, hanem a megfelelő népi közérzület megteremtése, a szerény eredet elkendőzése, az állami propaganda, a külügyi és belügyi célok szolgálata, egy szebb jelenbeni történelem megformálása a remélt szebb jövő számára, önmagának más népekkel szembeni jobb fényben történő feltüntetése, a területi, történeti, kulturális igények alátámasztása, miközben nem veti meg az idegen tollakkal való ékeskedést sem (sőt azt sem, ha ezek az ellenségesnek tartott nép, a magyar tollai). Az egyetlen szempont az, hogy ezek megfeleljenek a saját céljaiknak, ha már maguk semmi ahhoz hasonlóval nem rendelkeznek (mint pl. a román írásbeliség hiánya, melyet a középkor vonatkozásában a magyar krónikák és oklevelek adatainak kiforgatása helyettesít). A románok a valós, helytálló történetírástól és kultúrától az egész történetük folyamán fényévekre voltak, beleértve napjainkat is. Amiben mindig is jók voltak, az a képmutatás és a behódoló köpönyegforgatás.

Conrad Darnach

(A szerző olvasónk. Réthy László könyve itt érhető el.)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »