A rokkantak a féket keresik

A rokkantak a féket keresik

November végi délutánon, avargereblyézés közben az emberből előjön a mélyfilozófus. Nézi a lecsupaszodott fákat, a párába bújt, szürke tájat, belehallgat a baromfiól monoton kárálásába, a tehervonat távoli füttyébe. Mély és egész ilyenkor a világ, bugyraiból csak úgy sorjáznak elő az apró igazságok, újra bizonyítva a régi tételt, hogy – bárki bármit mond is – odafönt őrködik a Rend, bizony. Jó így elmélázni a lusta őszben, magaslesen érzi magát ilyenkor az ember, ahonnan a szokottnál is több dimenzióban látni a világot.

Visszalassuló, élhetőbb életet kér minden porcikánk, én ezt érzem ilyenkor. Más is így lehet vele, ha nem mondja is ki. Biztosan megfogalmazódik benne is: mindnyájan foglyai vagyunk ennek a lármás, tekervényes, űzött világnak. Már az is boldog, akinek legalább szál gereblye jut az őszi kertben…

Előkelő japán étterem régi szokása, hogy az érkező vendégpárt, még mielőtt helyet foglalna az asztalnál, rövid időre leülteti az előtéri fotelekbe, itallal kínálja, hogylétükről érdeklődik, a hölgyet szál virággal köszönti. Közben a meleg fényű háttérből békét sugárzó, halk zene szól. A finom főúr csak negyedóra múltán érkezik, hogy asztalukhoz kísérje a vendégeket. Akkor, mikor a kint lüktető, szörnyű nagyvárost már végképp elfelejtették. Másutt másféleképp próbálják „átzsilipelni” a kor idegroncs emberét egy élhetőbb világba. A mottó ugyanaz: lépj ki a rohanó jelenből! Ez nem afféle szokásos divatváltás, dehogy. Életrevaló, ügyes lelemény ez az „átzsilipelés”, a figyelmes üzletember ráérzett a nagyvárosi lakó régi vágyára: kiszállni, ha percekre is, ebből az élhetetlenné lett, durva jelenből az élhetőbb múltba, egy elviselhetőbb távoli világba. (Nem kellett ehhez akkora felismerés, hiszen már régóta ott sorjáznak a példák: van, aki messzi vidék lakatlan tanyájára települt, más csöndes múzeumokban barangol napestig, templomi freskókon mereng, a harmadik varjúcsapatok végtelen vonulásán pihenteti a szemét órákon át.) Menekülünk. Menekülnénk.

A civilizáció rokkantjai a féket keresik. Egy végtelenített autóverseny agyonmatricázott, föltuningolt járgánya itt mindenki. Ki tudja, mióta tart már a verseny; kanyargó betonpályán űzik egymást, fülhallgatóra jött parancsszóra száguldanak, egész addig, míg le nem inti őket a nagy karmester. Vagy össze nem szedik darabjaikat a pályakarbantartók… Igazából nem tudni, mikor és miért állt össze a mezőny. Ahogyan azt sem, önkéntes volt-e a nevezés a kíméletlen versenyre, csak azt tudni, hogy egyetlen nagy mezőnnyé, masszává lett mindenki az idők során. A színkavalkád ne tévesszen meg senkit, nyájszellem uralkodik itt, régóta nem az értelem diktál. A józanabbja persze már rég kiszállna ebből a flúgos futamból, ha tehetné, de erre már egyre kevesebb az esély. Az emberi én – ha működik még bennük – tiltakozni próbál a gyorshajtás ellen, hiába. Itt a hangerő diktál meg a csalfa szirénének. De hová is nyomulunk annyira? Miért ez az egész?

Régi vesszőparipám, ha annak idején nincs az a föníciai ember, aki kitalálta a pénzt, akkor mi most egy jóravaló, békés földgolyón lapogatnánk egymás hátát, turkálnánk szenvedéllyel a másik hajfürtjeiben. Még a Föld is másképpen forogna, nem kéne örökké a bankkártyánkkal matatni, a bukszánkban kotorászni. Mert innen ered minden eszeveszett száguldás… Az „átzsilipelt” béke, ez a jámbor próbálkozás, nem juthat el mindenkihez. Igazából az sem vigasz, hogy régen is így volt. Hallgassuk a költőt! „Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évrül-évre.” Pedig ezt még másfél százada írta Arany János…

Persze az is lehet, nem a tempónk túl gyors, csak elmulasztottunk megállni a legfontosabb stációknál – holott hát ez lenne itt mindennek a lényege. Megnézni egy bánatos naplementét, meghallgatni egy verset, madáréneket… Vagy csak fölpillantani a templomtorony órájára, időben vagyunk-e még.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »