A radikális Orbán Viktor

A radikális Orbán Viktor

Régóta beszélgetünk arról, hogy a 21. századi politikában megszűnt a jobb-bal felosztás érvényessége. Részben azért, mert a konzervatívok magukévá tették, beépítették kultúrájukba az olyan klasszikusan balos-liberális alapértékeket, mint a szociális érzékenység vagy az egyéni szabadságjogok tisztelete. Hogy ezenfelül a kisebb-nagyobb közösségek – akár a nemzet vagy az állam – szerepéről, valamint a gazdaságról és a piacról eltérőek maradhattak az álláspontok, az sem akadályozta egyes politikai erők korábban alig elképzelhető együttműködését Nyugat-szerte. Ami a gazdaságpolitikai dilemmákat illeti: azért sem, mert bizonyos baloldali kormányoknak minimális gondot sem okozott, hogy tipikusan tőke- és tőkésbarát módon tegyék a dolgukat, miközben bizonyos jobboldaliak a szociális kihívásokra adott harsány válaszokkal edzették izmosra magukat.

Ezeken olykor csodálkoztunk keveset, de csak addig, amíg fel nem ismertük: a politika természetéről való gondolkodás tényleg egyáltalán nem a politika feladata. A politika immár nem eszme. A politika cselekvés, és okoskodnia a politikának csak a cselekvés hasznáról és káráról szabad. Arról sem sokáig, mert a gyorsaság mindenek felett való. Kétszer üt, aki gyorsan üt. Attól, hogy bizonyos alapértékekben egyetértést valószínűsítünk – vagy valószínűsítettünk –, a politika harc és verseny marad. Másként nem megy: a fő cél a hatalom megragadása és megőrzése. Hatalom nélkül a politika félkarú törpe.

Mármost: amennyiben a politika harc és verseny – és a cselekvésben mutatja meg magát –, és amennyiben a klasszikus ellentétpárok meggyengültek, újakat kell találni helyettük. Olyan pontokat, amelyek mentén a harc és a verseny kellő intenzitással folytatható. Igen ám, de mi van, ha lassanként oda jutunk, hogy a hagyományos nyugati pártrendszer is felbomlik? Látjuk, mi történik Ausztriában, Németországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, saját bőrünkön tapasztaljuk, mi megy végbe Magyarországon.

Aktuális olvasatok szerint az új különbségek a globalizáció megítélésében, a nyitottságban és a bezárkózásban öltenek testet. Európában mindez simán és ügyesen ábrázolható a meghatározó uniós törekvésekhez és folyamatokhoz való viszony értékelésén keresztül. Itt van az egyik oldal, amely a föderalizmus jelszavával az Európai Egyesült Államok létrehozását tűzi napirendre. Itt van a másik oldal, amely csakis a nemzetállamok artikulált érdekeinek figyelembevételével tart elképzelhetőnek egészséges és életképes Európát.

Első ránézésre logikus világ- és kormagyarázat ez. Megítélésem szerint azonban mégsem több, mint a klasszikus képlet újrafelrajzolása. Ebben a kontextusban a föderalisták a progresszív élcsapat, szemben az anakronisztikus-reakciós szuverenistákkal. Egyszerű és érthető – mégis van vele szemben kifogásom. Ez a megközelítés ugyanis tisztán eszmei-ideológiai alapú, mint bármelyik korábbi, amelyeket épp meghaladottnak vélünk. Ez a megközelítés sem a cselekvésről szól, hanem a gondolkodásról, végső soron tehát a balról és a jobbról. Márpedig ha létezik törésvonal a 2010-es években – igen, létezik, mint láttuk, muszáj neki –, az elsősorban a cselekvések típusai, módszerei és intenzitása között húzódik. Mondhatni, a tanácstalanok és a radikálisok között. Konkrétabban: azok között, akik abban bíznak, hogy még bírnak a régi módon politizálni, és azok között, akik meggyőződése, hogy úgy már nem lehet.

A 444.hu témába vágó minapi cikkében van egy fontos kitétel: „E változó politikai felállásban különösen érdekes, hogy Magyarország volt az első a nyugati világban (…), ahol hatalomra lépett egy globalizációellenes, szuverenista kormány, és hogy a helyzet különösen bizarr legyen, 2010-ben úgy szereztek elsöprő parlamenti többséget, hogy nem árulták el, hogy ők ehhez az oldalhoz tartoznak.” Izgalmas felvetés, de még izgalmasabb, hogy – állítom – Orbán Viktor 2010-ben még nem tudta, melyik oldalhoz tartozik. A magyar miniszterelnököt az különbözteti meg tanácstalan vetélytársaitól és a merengésre hajlamos véleménymondóktól – önreflexió! –, hogy nem finom kezű entellektüel, hanem abszolút decizionista. Az orbáni világképben a cselekvés iránya korrigálható, tartalma átformálható, de a cselekvés sebességének tartósnak kell lennie. Így lesz politikai termék bármiből – valaha a polgári Magyarországból, most a migrációból –, így lesz a miniszterelnök radikális szuverenista, így lesz a hatalom fenntartható.

Hiszen 2016-ban úgy néz ki, a nemzeti és a nemzetközi széljárás is a radikalizmusnak kedvez. Az európai és világpolitikai jelenségek ismeretében ezzel egyelőre nem sok minden szegezhető szembe. Addig, míg a tanácstalanság nem érik higgadtsággá és megfontoltsággá – nem Magyarországról beszélek, itt erre nincs esély –, semmiképpen, és nem kizárt, hogy azután sem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »