A pszichiátria mint kommunista kínzóeszköz

A pszichiátria mint kommunista kínzóeszköz

Akkor már negyedik éve részesült pszichiátriai kezelésben Rusai László, amikor Veér András 1989-ben megállapította, hogy épelméjű. A több feltárt eset ellenére Magyarországon – ellentétben a Szovjetunióval – nem létezett intézményesített politikai pszichiátria. A Szovjetunióban, ahol a politikai pereket helyettesítették a kezelésekkel, a „hajlíthatatlan meggyőződést” betegségnek nyilvánították.

Gyámoltalan, magatehetetlen vagyok. Képtelen bármilyen erőfeszítésre. Nem tudom megvédeni magam. Beteg vagyok, mert azzá tettek – Rusai László válaszol így faggatózásomra egy Budapesthez közeli zárt intézetben.

Nyála csorog

Szavai, szenvedéstörténete a hasonló okok miatt szintén gyógyászati eszközökkel megkínzott népszerű orosz énekes, Pjotr Sztarcsik mondatait juttatják eszembe: „Az orvos azt kérdezte a vizitnél: hogy van? Hogy lehet az ember öt ampulla haloperidol után? A nyála csöpög a padlóra, néhány izma kinyúlik, más izmai megkeményednek és összerándulnak. A test kifacsarodik, az arc rémes, és a lélek borzasztóan szenved. Leírhatatlan.” Sztarcsik a hetvenes évek elejétől vett részt a szovjetunióbeli csekély számú illegális ellenzék munkájában, röpcédulákat sokszorosított. Letartóztatták, majd a fogdából hamarosan átvitték a pszichiátriára. A diagnózis szerint „hajlíthatatlan meggyőződésben” szenvedett, amely egy újonnan definiált „betegség”, a lassú skizofrénia tünete volt. A szerencsésebbek közé tartozott, ép pszichével élte túl a kezeléseket. 1972. áprilisi letartóztatását követően karhatalmi segítséggel még kétszer vitték be a speciális kórházi osztályra. Utóbb nyugaton megállapították, hogy teljesen egészséges, soha nem volt elmebeteg.

A szovjet politikai pszichiátria legismertebb áldozata, egyben nemzetközi leleplezője Vlagyimir Bukovszkij, a Nagy-Britanniában élő orosz emberjogi aktivista, ellenzéki politikus volt. Először 1963-ban tartóztatták le és ítélték kényszergyógykezelésre tiltott irodalom terjesztéséért; három évvel később tüntetés szervezése miatt került be a pszichiátriára, harmadszorra csak az értelmiségi körökben egyre erősebb felzúdulás tartotta vissza a hatóságokat attól, hogy megint elmegyógyintézeti kezelésnek vessék alá. A helyette kirótt három év munkatábor után nyugati újságíróknak illegális sajtótájékoztatót tartott meghurcoltatásairól; így értesült a világ, mire használják az elmeorvoslást a Szovjetunióban.

– Az orvosi visszaélések gyakorlatát tudományosan is „alátámasztották”. Andrej Snyesznyevszkij szovjet orvos a hatvanas években sajátos pszichiátriai diagnosztikai rendszert alakított ki – mondja kérdésemre Kovács József bioetikus. – A pszichiátria moszkvai iskolája bevezette a „lassú skizofrénia” fogalmát, amelynek jellemző – hisztériával, hipochondriával kísért – tünete, hogy a „beteg” túlértékeli saját jelentőségét. Az elmélet szerint a páciensek irreális terveket szőnek a társadalom átalakítására. A leggyakoribb szimptómák között szerepel többek között a reformizmus, a társadalomhoz való rossz alkalmazkodás, a személyiség túlbecsülése, a társadalmat megváltoztatni kívánó paranoid téveszmék.

A „pácienseket” általában csak akkor engedték ki, ha – ezt a gyógyulás jelének tekintették – visszavonták korábbi téves nézeteiket. Mint a szakember mondja, néhány ellenzéki pszichiátriai beteggé minősítése kapóra jött, hiszen az eljárással a szovjet állam a hruscsovi időkben a nemzetközi porondon egyre kínosabb politikai pereket is elkerülhette, s a módszer alkalmas volt az ellenzékiek lejáratására is. Sikerességében szerepet játszhatott, hogy feltehetően a társadalom többségének szemében is betegesnek tűnt a „makacs ellenzékiség”. Az alkalmazkodáshoz szokott szovjet állampolgárok túlnyomó része eleve irracionálisnak tartotta a rezsim megváltoztatását, megbuktatását. Hogyan vállalkozhat akkor bárki erre? Azt is tudnunk kell, hogy a moszkvai iskola módszerét alkalmazó pszichiáterek hittek abban, hogy ők valóban gyógyítanak. (Igaz, hasonlóan vélekedtek annak idején az amerikai rasszista elveket valló orvosok is, akik például a színes rabszolgák szökését kórosnak tartották – ezt drapetomániának nevezték –, illetve a holokauszt előkészítésében segédkező német orvosok.)

Nem létezett politikai pszichiátria, de hatékony volt

Rusai Lászlóról és pszichiátriai kényszerkezeléséről először a Szabad Európa Rádióban hallottam harminc évvel ezelőtt, diákkoromban. Később olvastam róla, próbáltam megtalálni – sokáig sikertelenül. Pszichiáterektől is érdeklődtem a visszaélésekről: bár nem tagadták, hogy rossz körülményekkel, embertelen bánásmóddal találkoztak a hetvenes-nyolcvanas években, de soha nem tapasztalták, hogy valaki a politikai meggyőződése miatt kezelést kapott volna.

– Egyetlen orvos sem fogja elismerni, hogy létezett politikai pszichiátria Magyarországon – véli a téma kutatója, Füleki Tamás történész, aki szakdolgozatát Rusai tragédiájának szentelte.

Kovács József bioetikus szerint ugyan elképzelhető, hogy ilyen esetek elszigetelten Magyarországon is előfordultak, de a szovjetunióbelihez hasonló intézményes visszaélés nálunk nem volt. A magyar pszichiátriára ugyanis az eltérő közeg miatt sem gyakoroltak nagyobb hatást a moszkvai iskola „eredményei”. A vélelmezhetően valóban elszigetelt esetek közül a legkirívóbb, legismertebb Pákh Tiboré. Bár külföldi szakértők többször is megállapították, hogy nem szenved elmebetegségben, mégis évekig kényszergyógykezelték, többször elektrosokkolták, előfordult, hogy éber állapotban is áramütésnek vetették alá. Olykor neki kellett végignéznie, amikor másokon alkalmazták ugyanezt (Sashegyi Zsófia: Kiskatekizmus – Beszélgetés Pákh Tiborral. Magyar Nemzet, 2015. június 6.).

Kevésbé ismert a kétszer bebörtönzött egykori parasztpárti aktivista, Jakab Károly esete: 1978-ban lakhelye, Szátok tanácsának írt levelében, mint azt Haraszti Miklós az 1983-as Beszélőben nyilvánosságra hozta, „a demokratizmus hiányát és a közbizalommal való visszaélést vetette a tisztségviselők szemére”. Elmeosztályra szállították, mint paranoiást gondnokság alá helyezték. Utóbb az OPNI-ban készült felülvizsgálaton megállapították, hogy nem beteg, gondnokságra sem szorul. Hasonló esetek bőven szerepelnek a Gazsó L. Ferenc, Zelei Miklós szerzőpáros először 1989-ben megjelent Őrjítő mandragóra című kötetében. Olvashatunk fogságban elvett tárgyait makacsul visszakövetelő s ezért elmebeteggé nyilvánított orvosról, az ötvenhat után ellene emelt köztörvényes vád visszavonását követelő s ennek nyomán intézetbe kerülő idős férfiról vagy arról a hivatásos katonáról, akit rendszerkritikus reformjavaslatai nyomán a sereg orvosai rokkantosítottak.

Pákh Tiboré mellett a nyolcvanas években a legnagyobb port felvert eset Rusai Lászlóé volt, bizottság is alakult kiszabadítása érdekében. A nyolcvanas évek végén Veér András szakvéleménye világossá tette, milyen erkölcstelenül visszaéltek az ellenzéki nézeteket valló férfi kiszolgáltatottságával: „az elmeorvosoknak mindig gyanakodniuk kell; különösen akkor, ha a diagnózist a pártbizottság meg a rendőrség sugallja. Rusairól ugyanis kiderült, hogy épelméjű.” A rendszerváltást követően aztán csendben elfeledkeztek a megpróbáltatások nyomán lassan valóban megbetegedő férfiról.

A nyugtatózás miatt sok mindenre nem is emlékszik

Hatvanban hiába kerestem; egykori házában, pontosabban az annak helyén épült lakásban már más élt. Végül kisebb várakozás után, Füleki Tamás segítségével, a gárdonyi elme-szociálisotthonban találtam rá. Ekkor tudtam meg, hogy gondnoka Rusai hatvani házát eladta, hogy abból fedezzék – ameddig a pénzből legalábbis futja – intézeti ellátását. Hogy mi lesz utána, nem tudni.

– Vendége jött, Lacika! Halló, figyelem! Hallja? – hasít bele az ápoló kiáltása a szombat délutáni csöndbe. Nehéz levegőjű, rosszul szellőztetett folyosón haladunk végig, oldalt a székekben üres tekintetű, lassú mozgású, többnyire idős emberek. Rusai halk szavú, mosolygós férfi, szabatosan fogalmaz.

– Amikor abbahagytam a szombathelyi tanárképzőt, Pestre mentem, s az ELTE kollégiumában lettem nevelőtanár. Itt ismerkedtem meg Diószegi Olgával, Keszthelyi Zsolttal, akikkel később is együtt dolgoztunk.

Szerkesztik az Égtájak Között című szamizdat újságot, Rusai emellett röplapokat ír és terjeszt. Az első komolyabb törés 1985 tavaszán következik az életében: mondvacsinált ürüggyel – nem takarított rendesen – elbocsátják nevelőtanári állásából. Hazatér Hatvanba, ahol néhány hónap múlva, közvetlenül az 1985-ös választások után letartóztatják. A vád ellene, hogy bojkottra felszólító röplapokat terjesztett. Ezt ugyan tagadja, ám elismeri, hogy 1985. március 15-én ő ragasztotta ki a rendszerellenessé átköltött Bujdosó kuruc rigmusát a pesti Petőfi-szoborra, korábban pedig szórólapokon tiltakozott többek között a nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. Otthonában nemcsak tiltott irodalmi kiadványokat, de az említett röpcédulákat is megtalálják. Öt és fél hetes, magánzárkában töltött egri vizsgálati fogsága idején többször kegyetlenül megverik, végül a közösség megsértése miatt figyelmeztetéssel elengedik. Rusai a hatvani cukorgyárban helyezkedik el, de egyheti munka után rosszul lesz – idegösszeomlást kap –, az üzemi orvos a gyöngyösi pszichiátriára küldi. Kálváriája ekkor teljesedik ki. Kezelőorvosa – mint később az illegális Beszélőben közzétett, egy gyöngyösi ápolónő által írt levél szerint – „nagyon rossz hírben áll. Sok embert fosztott meg személyi szabadságától. A kényszerelvonósokkal és az ittas állapotban beszállított betegekkel szadista, kegyetlen.” Rusai a korban használt elektrosokk-kezelést kap „skizofréniájára”; pedig akkor még csak a folyamatos tortúra viseli meg. Az elektrosokktól, a rendszeres nyugtatózástól ma már sok mindenre nem is emlékszik.

– Kétségtelen – mondja Füleki Tamás –, hogy Rusai Lászlót rendkívüli módon megviselték a megpróbáltatások. Hogy mikor diagnosztizálták a skizofréniáját, arról viszont egyetlen elérhető dokumentum sem tanúskodik.

Nyolcvanöt végén térhet haza; lábadozik, rövidebb időt tölt a pomázi munkaterápiás intézetben. A híres 1986. március 15-i tüntetésen is jelen van, részt vesz a felvonulás közben elrabolt Diószegi Olga kiszabadításáért a Batthyány téren rendezett ülősztrájkban, az utolsók között hagyja el a teret. Tény, hogy további megpróbáltatásaiban komoly szerepet játszik hajthatatlan ellenzékisége. 1986. október 20-án, ötvenhat közelgő harmincadik évfordulójára emlékezve, plakátot ragaszt az ablakára „Szabadságot Magyarországnak!” felirattal. Azonnal lecsapnak rá, ami vidéken jóval könnyebben megoldható, mint Pesten. Kevésbé van szem előtt az ember.

A bűnösök vígan élnek

– Az események a kutatható állambiztonsági iratokból pontosan kiolvashatók. A titkosrendőrség 1985 óta foglalkozott Rusaival, megfigyelési dossziéja azonban máig lappang. Számos ügynöki jelentésben is olvashatunk róla – mondja a történész. – Amikor kitette a plakátot, mentőautó jött érte, és a gyöngyösi pszichiátriára szállította. Egy, a levéltárban őrzött munkadossziéban szerepel, hogy ismét korábbi kezelőorvosához került, aki meglepő módon az 1956-ról vallott nézeteiről faggatta leginkább.

– Amikor nem feleltem neki, megfenyegetett, hogy egy évre bezárat a visontai elme-szociálisotthonba – folytatja a történetet gárdonyi szobájában Rusai László. – Néhány nap múlva át is vittek Visontára, ahol nyugtatókat kaptam. Amikor megtagadtam a gyógyszerek bevételét, beinjekcióztak.

Az érdeklődő barátoktól, ismerősöktől a látogatási engedélyt megtagadják, mert „zavarná a beteget” – derül ki a Szabad Európa Rádió 1986. november 5-i, Rusairól szóló riportjából, amelyet az állambiztonság rádiófigyelő szolgálata pontosan rögzített. A külön engedéllyel mégis bejutók fáradtnak írják le; a férfi segítségükkel kijuttat Visontáról egy levelet, amelyben gyógyszeres kezelése ellen tiltakozik. Esetéről az Inconnu művészeti csoport jóvoltából nemzetközi emberjogi szervezetek is értesülnek, védelmében röpirat készül, aláírásgyűjtésbe kezdenek; minderről megint csak az állambiztonsági iratokból értesülhetünk.

– A tiltakozás hatására novemberben hazaengedtek Visontáról – mondja Rusai. – Igaz, minden évfordulón „begyűjtöttek” ezután is. Amikor 1987-ben lefogtak, elvittek a miskolci elmemegfigyelőbe, ahol közölték, hogy nem vagyok elmebeteg. Innen másik megfigyelőbe vittek, ahol megállapították az ellenkezőjét.

A szervek közben próbálják lejáratni. 1987 végén bizottság alakul védelmére, és az Amnesty International is nyilatkozik az ügyében. Válaszul 1988 elején napvilágot lát egy kommüniké az elmeállapotáról, amelyet a Heves Megyei Népújság és a rádió gyorsan világgá kürtöl. Ebben nemcsak a nevét, de a lakhelyét és a tartózkodási helyét (gyöngyösi pszichiátria) is közzéteszik. A rendszerváltás után nem hallunk róla többet.

Az ágya lábánál lévő papírdobozhoz siet, verset tesz elém. 2010-ben írta a füzesabonyi pszichiátriai otthonban: „Világosodik lassacskán az elmém… Szívemben nincs sem harag, sem indulat. Érted haragszom, nem ellened. Struggle for life!”

– Láttam jobb és kevésbé jobb intézeteket. Amikor kiengedtek, dolgoztam, próbáltam megélni. Egy nagy kívánságom van: szeretnék visszakerülni a pomázi munkaterápiás otthonba. Hiányzik a fizikai munka. Itt csak tespedünk. Ezért levelezem most – mondja, majd lekísér a földszintre. Visszanézve látom, ahogy az udvaron pipára gyújt.

Hogy mi lett a szomorú történet többi szereplőjével? Az egykori kezelőorvos már nyugdíjas, magánpraxisa van. A Rusait megverő rendőr biztonságtechnikai céget működtet. A másik kihallgatóról nem tudni semmit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »