A pozsonyi háború – megjelent Kubínyi Tamás történelmi tényfeltáró könyve

A közpénzen fenntartott sajtó két alkalommal is interjút kért Kubínyi Tamástól A pozsonyi háború című, most megjelenő könyve kapcsán. A kért cikkeket a tartalmuk miatt – a finnugor elmélet cáfolása; a hazatérés előtti kereszténységünk bizonyítékai; az akadémikus történetírás korlátai stb. letiltották. Olvasóinkra bízzuk, milyen okai lehetnek annak, hogy ezek a gondolatok nem jelenhetnek meg a köznyilvánosság cenzorai miatt.

– Ön az Álmos Király Televízión műsort vezet, szerkesztőséget és tudományos műhelyt irányít, és ebben az esztendőben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában a Médiabefolyásolás kislexikona, melynek társszerzője. A különböző kormányzatok tevékenységét összehasonlító és elemző szaktanulmányai után kezemben van A pozsonyi háború című tanulmánykötete. Médiakutatás, politológia, művelődéstörténet, történelemkutatás, és akkor nem beszéltünk Bartók Béla életének első három évét feltáró zenetörténeti könyveiről, vagy az átlagembert megszólító tévéműsorairól. Mondhatom, nagyon távoli világokban tevékenykedik, látszólag egyszerre. Miért foglalkozik ennyi mindennel?

– Talán úgy tűnik, sok területen mutatkozom, de valójában egyetlen dolog érdekel: azon tények, adatok és összefüggések sora, melyeket az átlagember elől elhallgatnak, pedig életmentő szerepük van mindennapjainkban. Ahogy változunk a világgal, úgy kerülünk közelebb azokhoz a célokhoz, melyeket kitűztünk, amikor rádöbbentünk, hogy az emberi élet véges, és a legnagyobb kincs az idő. A Magyar Tudományos Akadémia intézete, amikor felismerte, hogy az egyetemi éveket lezáró disszertációkban, PhD dolgozatokban és a magasabb tudományos munkákban egy új fogalomkészlet jelent meg, melyet ők maguk sem ismernek, és szükségszerűen nem is értenek, azonnal megnyíltak a csapok, és kiadták az átdolgozott Médiabefolyásolási kislexikont. Reményeim szerint ugyanez fog történni A pozsonyi háború, vagy az Álmos hét könyve és más történelmi munkáimmal is, hiszen olyan korokat és témákat tárgyalok bennük, melyekről eddig csak néhány semmitmondó mondat jelent meg a legátfogóbb sokkötetes történelmi művekben is, mert a szerzők azt hitték és hitették, hogy nincs elegendő tényünk, dokumentumunk, tárgyi bizonyítékunk pontosabb feltárásra.

– A pozsonyi háború alatt a magyarok 907-es győzelmét jelentő pozsonyi csatákat érti? Tudjuk, hogy a Történelemtanárok Egyesületétől az akadémiai intézetekig gyakran késhegyig menő viták vannak a kor megítéléséről…

– Kérdésben a válasz. 907 júniusában és júliusában sorsfordító események történtek Magyarországon. Európai országok egyesített serege tört be Pannóniába, hogy helyreállítsák a Keleti Frank Birodalom status quóját, és a német világhoz csatolják vissza, vagy legalább ismét vazallusukká tegyék a magyarok által belakott tartományt. Nem ismerték el az akkor már erős államszervezettel bíró Magyarországot, bennünket betolakodóknak minősítettek, és kiirtandó ázsiai pogány hordaként írtak le, egy dologgal azonban nem számoltak. A magyarság nem jövevény e földön, hanem őshonos a Kárpát-medencében. Az a tény, hogy a nagyállattartó pusztai vándorlásaink során akár tízezer kilométernyi távolságra is eljutottunk, szükségszerűen hadakoztunk, különböző nemzetségi, törzsi és államszövetségeket kötöttünk, majd haza-hazatértünk, nem változtat őshonosságunk kérdésén. Úgy teremtünk itt az évmilliók során, mint a szervesen alakuló és a körülményekhez egyre tökéletesebben alkalmazkodó növény- és állatvilág, melynek nemesítése és tenyésztése során mindenféle erővel meg kellett birkóznunk, a természet csapásaitól kezdve rablónépek támadásain keresztül egészen különféle államszövetségek szervezett népirtó támadásaiig. A haza védelme a legszentebb kötelesség, ami felülírja a katonai stratégia és taktika valószínűségeit, mert magasabb, és a földi létben ismeretlen erőket is képes mozgósítani, ez a könyvem legfőbb üzenete.

– Milyen forrásokra támaszkodott, ha a Magyar Tudományos Akadémia által ellenőrzött tankönyvekben, egyetemi jegyzetekben is legfeljebb egy-két mondatot szenteltek eddig a Pozsony környéki csatáknak?

– Forráshiányról szó nincs, a bajor, szász, sváb és a környező országok városai korabeli évkönyvei, krónikái, levelezései, valamint annalesek és halottaskönyvek sora bizonyítja, hogy például a bajor főnemesség és főpapság szinte egyetlen napon cserélődött ki, miután Pozsony alatt meghaltak a háborúban. Ha a különböző tudományterületek határait nem értjük olyan szigorúan, mint azt ma, a szakbarbárok korában teszik éppen az információcenzúra érdekében, akkor sokkal teljesebb kép tárul elénk. Ezt a képet mutatom be, és egyben cáfolom a hivatalos nézetrendszert, mert nagyon sok dokumentum, régészeti lelet, sírmelléklet és vallástörténeti adat mutatja, hogy őseink keresztények voltak, így a háború, melyet kiirtásunkra keresztes keresztény kötelességként hirdetett meg a Nyugat, szükségszerűen nélkülözte az erkölcsi alapot, azaz az igazságot. Árpád és fiai életáldozata mellett a hadra fogható magyarság többsége odaveszett azért, hogy mi most magyarul beszélgethessünk. Tudnia kell erről mindenkinek, akiben magyar szív dobog, csecsemőtől az aggastyánig, iskolai végzettségtől függetlenül.

– Tabutémákat érint a könyve, amikor a kereszténység-pogányság, vagy a finnugor elmélet alaptéziseit járja körül, sok-sok dogmát élő tilalomfát ledöntve. Miért vállal konfliktushelyzeteket akkor, amikor tudvalevően büntetések sorát szenvedte el az MTV-ben, a Duna Tv-ben és talán még sok más helyen?…

– A kereszténységünkkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett honfoglalás-kori sírok leggyakoribb melléklete, a mellkeresztek sokasága, hihetetlen változatosságot mutat! Nincs két egyforma mellkereszt, és mégis akadt olyan szakember, aki „divatnak” minősíti a létezésüket. Az elmúlt évtizedek során vált egyértelművé, hogy nem lehet ezt a kérdést tovább elhallgatni a nyilvánosság elől. A néprajzi adatok, vagy a népi imádságok is azt bizonyítják, hogy a pogány kor számunkra sokkal régebbre nyúlik vissza, mint Európa nyugati felén. Szükségszerűen a kereszténységünk hamarabb kezdődött, hiszen az Azerbajdzsán északi részén fekvő Kis város hun kápolnája az első század végén már állt, és ott hun apáink Jézus-hitüket gyakorolták. A finnugor elmélettel kapcsolatban a Magyar Tudományos Akadémia táblázatával bizonyítom, hogy a legbiztosabb tudományos alapként általuk idézett 207 finnugor kifejezés döntő részben nem felel meg az összehasonlító nyelvészet gyakorlói által terjesztett szóazonosságnak. Ezek a kényes kérdések szükségszerűen konfliktusokkal járnak, melyeket kötelességem felvállalni. A Magyar Televízióban 1993-ban készítettük az Ávósok című filmet, amely ma is tiltva van minden cenzúrázott médiában. Számomra hagyaték és kötelesség a film terjesztése, ezért előadásokat tartok, és vetítem, ahol csak tehetem. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan áttörjük a falat, és mindenhol látható lesz. Az igazságért való kiállás a szabadságküzdelmünk része, és ez a gondolatszabadság jelenik meg A pozsonyi háború című munkámban.

– Az is tabutéma lehet, amikor Szent István előtti magyar királyokról ír. Miként fogadja a közönség ezeket a sokak számára hihetetlen információkat? 

– Arab utazók, krónikások sora is foglalkozott a kérdéssel, Maszúdi, Ibn Ruszta és Dzsajháni munkái a szakemberek által ismertek, a nagy nyilvánosság mégsem találkozott velük. Szent István előtti magyar királyokról ír Aventinus, vagy a Bajor évkönyvek sora, ahogyan Augsburgi Gerhard is ezt teszi a Szent Udarlik élete című művében. Liudprand műve, az Antapodosis talán kevésbé ismert, és folytathatnánk a sort olyan a Vatikánban őrzött művekkel, mint Metód püspök szentté avatási eljárásának az életrajzi adatai, melyekben szintén a magyarok királyával való találkozás szerepel a IX. századból.

– Miért kerüli tudatosan a „honfoglalás” kifejezést? Történelemtanításunk ebben is bakot lőtt volna?

– A honfoglalás szó Kazinczy Ferenc nyelvújító találmánya abból az időből, amikor a megalakuló Magyar Tudós Társaság történeti tagozatának vezetésével bízták meg. Őseink soha nem használták, hazatérésről, bejövetelről írtak. Érdemes pontosítani, mert például a trianoni békeszerződésben éppen a honfoglalást értékelték a Kárpát-medencében békésen élő szláv és román népek leigázásaként, amire „jogosan” alapozták a diktátumot. Nem kell mondjam, mennyire abszurd ez a gondolkodás, és mennyire fontos helyretennünk a dolgokat. Amikor szépapáim, Kubínyi Ágoston és Kubínyi Ferenc csatlakoztak Széchenyi István gróf alapítványához sok száz jó magyar emberrel együtt, amelyből felépülhetett a Magyar Tudományos Akadémia csodálatos épülete, akkor arra szövetkeztek, hogy az igazság legyen a tudományos életünk alapja. A mögöttünk lévő másfél évszázad megsértette ezt a szándékot, ezért kell minden konfliktust felvállalnom, még ha megpróbáltatásokkal is jár.

Olasz Ferenc László

Hungarofóbia

– Szerkesztő úr, a „magyarok elpusztítandók” – Ugros eliminandos esse – parancsot elvben egy akkor 14 éves császár adta ki. Nyilván nem ő volt az, hanem nevében kamarillája. Már akkor, 907-ben felszínre jött tehát a Nyugat hungarofóbiája. „Csak” a kulturális másságunk lehetett e mögött, vagy egyéb gonosz célt is forralt a hadjáratot elrendelő politikai boszorkánykonyha?

– A parancsot Gyermek Lajos király nevében Liutprand herceg fogalmazta meg, ahogyan a hadművelet főparancsnoka is ő volt. A hungarofóbia igen megalapozott volt, mert a seregtesteket irányító püspökök és arisztokraták hűbérbirtokként kapták a magyar területeket – részben korábban is -, ezért úgymond a sajátjukért küzdöttek. A hadviselésbeli különbözősége mögött egyfajta gőg mutatkozott meg, amikor nem ismerték el kereszténynek a náluk sokkal tisztább őskereszténységet gyakorló magyarságot. A magyarirtás szándéka a talmudista álkereszténység önteltségére és a hamis tudáson alapuló harácsolás szándékára épült.

– Árpád hadvezéri zsenialitását – már Pozsonynál megelőzni a három ellenséges hadtest egyesülését, majd a harmadik, még ép hadtestet egy éjszakai Duna-átkeléssel hajnalban meglepni és megsemmisíteni, végül a maradékokat Melkig üldözni -, ezt a hadászati bravúrt még a Ludovikán sem tanították. Miért?

– A pozsonyi háborúról három évszázaddal később már Anonymus sem tud, mert a királyi család nyugati képzettségű adminisztrátorai, krónikásai és életrajzírói a Szent István előtti világot szükségszerűen fejletlen, felednivalónak tüntették fel, ahogyan a magyarok korábbi királyait is „hadnagynak”, „vajdának” és hasonlóknak nevezték. Az Ennsburgban hátrahagyott gyermek király szembe kellett nézzen a testőrségét is legyőző magyarokkal, akik három seregét verték rommá. Menekülése a véletlenen múlott, támaszait elveszítette. A győzelem nem volt a nyugati keresztény alapú felülről vezényelt nemzeti tudat része, a krónikákban sem örökítették meg, a nyomát is kiirtották, hiszen azokat győztük le, akik úgymond’ hitet adtak nekünk. Nem csak ezt a háborút, hanem az összes többit felednivalónak tüntették fel – a két vereségünk túlhangsúlyozásával – hiszen ez utóbbiakra alapozta I. Ottó király a saját német-római császárrá koronázását. A királyi ház, a közgondolkodás és a Ludovika sem volt birtokában a valódi tényeknek és adatoknak, így ezeket nem is tudták tanítani. Csak az elmúlt évtizedekben kezdtek szivárogni a valódi adatok. Árpád zsenialitása az egész hazatérés hadművelet során megmutatkozik, nem született sem előtte, sem utána olyan hadvezér, aki mindezt meg tudta volna valósítani. Édesapja származása, a mennyei magaslatból valósággá vált Turul-ház története a magyarázat arra, hogy miként sikerülhetett. Mindezek tudatában szorgalmaznunk kell Árpád szentté avatását és elfogadtatását az egész keresztény világgal. Ez a vérvonal az oka a világtörténelemben egyedülálló módon legtöbb szentet és boldogot adó család történetének.

– Fedezd föl saját kultúrád! – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A pozsonyi csata évfordulóját 2007-ben észlelte a civil Magyarország, és azóta is „csak” a civil Magyarország ünnepli. Jobb-e, ha ez így is marad, hiszen a hivatalossá tétel egyfajta kötelező leckévé zilálhatná hős hadseregünk emlékét? 

– A pozsonyi háború történetét kezdetben csak a civil Magyarország ünnepelte, hiszen a bizonyító adatok sem az akadémista történészek munkája nyomán került nyilvánosságra, hosszú ideig tudomást sem akartak róla venni. A fordulat is nyugaton történt, mert a szkíta harcmodor, amely a magyarság egészére jellemző volt Árpád idején, ma is a tengerészgyalogos képzés alapgondolatát adja: bárhol és bármikor egyetlen életben maradt harcos is képes ellátni önmagát és teljesíteni az egész kitűzött harci feladatot. Ez a korszerűség az oka annak, hogy Attila és Árpád követendő példaként jelenik meg a szakirodalomban. Az akadémikusok egyébként változtak az idők során, mert ma már nem tagadják a pozsonyi csaták történetét. Nehéz is lenne, mert nagyon sok a bizonyíték. Az általános iskolai történelemkönyvekben nem szerepel, de a gimnáziumi tankönyvekben már egy mondat erejéig fel-feltűnik. Szükség lenne a valódi jelentőségének megfelelő módon bemutatni nem csak az iskolában, hanem bölcsődétől fogva, és különösen a közmédiában, amely jobban elhallgatja, mint a hivatalból finnugor szakma.

Molnár Pál


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »