A Potomac meg a Duna partján

A Potomac meg a Duna partján

Negyed évszázada élek magyar állampolgárként Washingtonban, ahol mindig szorosan követtem a magyar–amerikai államközi kapcsolatok hullámzó alakulását. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát Löffler Tibor cikkét, amelyben a Soros György körül kialakult, újfent fellángolt vitában logikusan kitér a magyar–amerikai kapcsolatokra. Több megállapításával teljesen egyetértek. Különösen azzal, hogy „az Orbán-kormány a rá nehezedő ideológiai kihívásokra gyakran nem tud kellő politikai bölcsességgel reagálni… (és) amikor elfajulnak az ideológiai konfliktusok, nem képesek a saját álláspont megfelelő kifejtésére és megvédésére”. A magam részéről ebbe a kategóriába tartozónak érzem a május közepén Bill Clintonnak az amerikai választási kampányban elhangzott megjegyzésére adott hazai hivatalos túlreakciót is. Ismeretes, hogy Clinton Magyarország és Lengyelország úgynevezett putyinizálódásáról és migránsellenességéről beszélt, az utóbbival kapcsolatban egyértelműen Trumpra célozva. Szerintem egy nyugdíjas exelnöknek magánemberként odavetett megjegyzésére túldramatizálva és túlgondolkodva reagált mind a miniszterelnök („A száj Clintoné, de a hang Soros Györgyé”), mind a külügyminiszter („Clinton sértegeti a magyar embereket” – az a Clinton, akinek az elnöksége alatt vették be Magyarországot a NATO-ba, rendkívül erős amerikai támogatással). A választási kampányok olyan nagymestere, mint Bill Clinton, nem szorul rá, hogy ilyen periférikusnak szánt megjegyzéshez Soros súgjon neki. A túlreagálás ráadásul azt a látszatot keltette, mintha „találat” érte volna őket.

Több vonatkozásban azonban nem értek egyet a szerzővel, kezdve a cikk fontosnak szánt első mondatával, miszerint „az amerikai–magyar kapcsolatok konszolidálódása után kisebb politikai bombaként robbant Magyarországon” Orbán Viktor fentebb hivatkozott megállapítása. Nem világos, hogy milyen „konszolidálódásról” beszél a szerző. A gazdasági és védelmi kapcsolatok mindig is jók voltak. A kritikusan fontos politikai kapcsolatokban azonban az utóbbi időben semmilyen konszolidáció vagy megerősödés nem következett be, hacsak a szerző nem tekinti minőségi változásnak azt, hogy a Budapesten szinte prokonzulként viselkedő és a bilaterális kapcsolatokat minden diplomáciai tűréshatáron túlfeszítő amerikai ügyvivőt visszahívták, és egy rokonszenves nagykövetet küldött Washington Budapestre. Ez azonban csak díszlet. Az alaphelyzet maradt: az Orbán-kormánnyal szemben már 2010-ben bevezetett „diplomáciai mosolyszünet” és a kétoldalú politikai relációnak a szövetséges és barátinak tartott országok között szokásosnál alacsonyabb szintre való lefokozása továbbra is érvényben van, a kétoldalú kapcsolatok szintjén Magyarország jelenlegi kormányfője de facto nemkívánatos személy Washingtonban.

Nem osztom a szerzőnek Tom Lantost Soros Györggyel összemosó véleményét sem (mindkettő „exponálta magát a magyar politikában” – ennyi). Tom Lantosnál – akivel többször volt alkalmam beszélgetni – senki nem tett többet a magyar–amerikai politikai kapcsolatok javításáért és fejlesztéséért a kétoldalú kapcsolatok egész történetében. Kossuth Lajos legendás amerikai körútja óta Magyarországot még soha nem ünnepelték annyira Amerikában, mint az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján. Minden fontos washingtoni eseményben Lantos kezdeményező és szervező keze volt. És ehhez nem kellett sorosi léptékű pénztőke sem, csak hazaszeretet. Tom Lantos mindig „csodálattal” (az ő szava) beszélt a „szülőhazájáról”. Ott voltam 1997-ben a magyar parlamentben, amikor a külföldi és hazai magyarok tanácskozásán – amerikai állampolgárként és tekintélyes kongresszusi képviselőként – így zárta a beszédét: „Én amolyan magyar »nacionalizmusból« azt mondom: ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta.”

2008-ban bekövetkezett haláláig Tom Lantosnak korrekt viszonya volt Orbán Viktorral annak ellenére, hogy akadtak vele komoly vitái. Például felháborodását fejezte ki a Magyar Gárda működésével kapcsolatban, és nagy szerepe volt abban, hogy a kongresszus megakadályozza, hogy a gárda tagjai az Egyesült Államok területére léphessenek. Viszont sokakkal ellentétben nem általánosított, hanem a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezelte („sajnos mindig van egy vékony szélsőjobboldali, ultranacionalista fasiszta réteg” Magyarországon). Tom Lantos halála azóta is pótolhatatlan veszteség a magyar–amerikai politikai viszonyban. Szilárd meggyőződésem, hogy e kapcsolatok nem állnának a jelenlegi alacsony színvonalon, ha még élne.

„Valójában az amerikai konzervatívok egyáltalán nem hevernek ájultan Soros György lába előtt” – állítja helyesen a szerző. A másik oldal sem hever ott. Budapesten és általában a magyar közbeszédben jelentősen túlértékelik Soros súlyát a magyar–amerikai politikai kapcsolatokban, amelyeket – Lantos halála után – alapvetően egy, a Clintonékhoz közel álló neokonbarát csoport alakít döntően, ennek pedig Soros nem tagja. Ennek a nemcsak kormányzati személyiségekből összetevődő csoportnak több kifogása van Orbánnal és a Fidesszel szemben, de – magánbeszélgetésekre támaszkodva – a legfontosabb az, hogy a Potomac partján felelősnek tartják őket azért, hogy – belpolitikai érdekből – nem léptek fel kellő időben és eréllyel a fajgyűlölőnek tartott szélsőjobb ellen, lehetővé téve ezáltal, hogy egy korábban olyan nyíltan romaellenes és antiszemita szervezet, mint a Jobbik, az ország második legerősebb parlamenti pártjává válhasson.

Végezetül nem osztom a szerző azon tanácsát, hogy Washingtonnak a demokráciadeficittel és jogállami fogyatékosságokkal kapcsolatos bírálataira úgy kellene válaszolni, hogy ti csak ne beszéljetek, mert nálatok Amerikában oligarchikus kapitalizmus van, egy szűk pénzes elitcsoport kilóra megvásárolja a washingtoni politikusokat. Korábban is volt már ilyen kísértés a romakérdés kapcsán: nálatok meg megverik és lelövik a négereket. Ez zsákutca, amely csak további konfrontációhoz és feszültséghez vezetne, amelyből már így is több van a kelleténél. Semmi nem pótolhatja az értelmes, őszinte párbeszédet a két ország legfelső vezetői között.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza, jelenlegi főtanácsadója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »