A politikai hisztéria természetrajza

A politikai hisztéria természetrajza

Bibó Istvánnak a rendszerváltás utáni magyar társadalmi és politikai állapotok megértése céljából gyakran aktualizált munkássága a politikai hisztériák történelmi elemzését is magában foglalja. Ennek közvetlen tárgya ugyan a hitleri uralmat megalapozó német politikai hisztéria okai és története volt, de szövegszerű pontossággal kínálja a lehetőséget más, hasonló jellegű hisztériák kutatására és tárgyalására is, mivel általában a politikai hisztériák mibenlétét és természetrajzát vizsgálja. Adott hát a kérdés: az 1989–90-es rendszerváltás óta hányadán állunk a hazai politikai hisztériákkal?

A politikai és társadalompszichológiai elemzések túlnyomó többségéből az a kép rajzolódik ki, hogy ebben a végletekig meg- és kettéosztott országban csak és kizárólag a jobboldalon vannak mentális zavarok. Mintha a pszichológusok úgy gondolnák, hogy az egyik oldal az abnormálisok világa, míg a másik a kollektív mentálhigiéné birodalma. Ezért aki a hazai baloldal vagy a liberálisok lelkiállapotának tudományos megközelítésére lenne kíváncsi, még olyan munkákkal sem találkozhat, amelyek módszeresen mutatnák ki ennek a miliőnek az abszolút egészséges voltát. Az, hogy a kilencvenes évek nagy ideológiai és publicisztikai csatáiban a jobboldalon bevett fogalom volt a „hiszteroliberális”, értelemszerűen azért nem lenne támpont, mert ez a jelenség a legelemibb szinten sem keltette fel az – amúgy túlnyomórészt baloldali és liberális – pszichológusok figyelmét.

Véleményem szerint az, hogy a jelen cikk megírásáig közel százan adták vissza állami kitüntetésüket tiltakozásul amiatt, hogy Áder János köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét adományozta Bayer Zsolt jobboldali újságírónak, a baloldali–liberális politikai hisztéria tüneteit mutatja. Nem arról van szó, hogy Bayer Zsolt megérdemel-e állami kitüntetést (amolyan csurkai „golyófogóként” talán az Árpád-pajzs vagy a Szellemi Honvédelem díj adekvátabb elismerés lenne), hanem hogy a kitüntetések visszaadásának mozgalommá válása, valamint a tiltakozások akár személyes morális alapja mennyiben igazolják ezt az akciósorozatot. Vajon emelt fővel és egyenes gerinccel szabadulhat-e meg az a filozófus a középkeresztjétől, akinek közírói munkásságát vastagon átitatja a szélsőbalos politikai uszítás? Aki, ha már Bayer Zsolt vulgarizmusa is számít, 1999-ben a toleranciadíjas Magyar Narancsban azzal a kitétellel kommentálta Bayernak a Magyar Nemzetben Márai Sándor egyoldalú balliberális recepciójáról írt esszéjét, hogy Bayer Zsolt iderejszolt nekünk egy cikket… Lásd még ehhez az Index.hu fórumának akkori, beszédes című vitáját (A geci, a köcsög és a mi jöhet még).

A baloldali–liberális szubkultúrában a társadalmi és politikai létezésnek mintegy szubsztanciája a tiltakozás. Elemi a szükséglet bármire, ami miatt és ellen tiltakozni lehet. De a tiltakozás leglényege az, hogy a tiltakozók határokat húznak meg („eddig, és ne tovább”), tilalomfákat emelnek, kiűznek mindenféle demokratikus „szalonokból”, vagy kategorikus ítéletet alkotnak arról, hogy mások mikor és mivel „írták ki” magukat ilyen-olyan emberi közösségekből. (Jelen esetben nem akarnak egy klubban lenni Bayer Zsolttal.) Ha az ily módon tiltakozók netán érvekkel is alátámasztják az álláspontjukat, az nem azt jelenti, hogy nyitottak lennének az érdemi vitára, hiszen akit elítélnek, az eleve „nem párbajképes”, nem méltó arra, hogy vitapartner legyen. Ilyenkor kerül a sublót legmélyére a liberális sztárfilozófus, Jürgen Habermas kultikusan tisztelt elmélete az ideális beszédhelyzetről…

Az állami kitüntetések Bayer miatti visszaadása egy olyan politikai vulkánkitöréshez vagy földrengéshez hasonlítható, amelynek megvoltak a maga előjelei ebben a szubkulturális miliőben. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének (MEASZ) elnöksége által alapított Radnóti Miklós antirasszista díjban részesült Németh Sándor, az Izrael-barát Hit Gyülekezete vezető lelkésze és a balliberális szellemi tekintély, Konrád György is. Az Antirasszista Hálózat idén kezdeményezte a MEASZ elnökénél, Hanti Vilmosnál, aki egyébként most Bayer miatt visszaadta a kitüntetését, hogy a díjat vegyék vissza Némethtől idegengyűlölő, xenofób és uszító tevékenysége miatt. Némethet azért támadták, mert határozottan ellenzi a tömeges muszlim bevándorlást Európába. A szellemi megkövezést azonban megúszta, valószínűleg azért, mert Konrád György a New York Timesban Angela Merkellel szemben igazat adott Orbán Viktornak a menekültválság kezelésével kapcsolatban, és Ilan Mor izraeli nagykövet is úgy nyilatkozott, hogy megérti azokat a problémákat, amelyekkel a magyarok szembesülnek.

Az Antirasszista Hálózat kitüntetéspolitikai akciója tehát az aktuális politikai erővonalak miatt vallott kudarcot, amit jól érzékeltet az, hogy Konrádot és a nagykövetet nem érte támadás. Ellenben a Hit Gyülekezete televíziója, az ATV kényszerült levezetni a balliberális politikai feszültséget azzal, hogy kőkeményen kritizálták, mert a kormányzat politikai reklámjait sugározza migránsügyben. A Németh-ügy tanulsága az, hogy a demokratikus közvélemény azóta sem tudja, hogy a MEASZ-nak, az antirasszista díj más kitüntetettjeinek, valamint a Bayer miatt ringbe szállt Mazsihisznek és a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnak mi a véleménye Németh Sándor idegengyűlöletéről, xenofóbiájáról és uszításáról. Ha szerintük nem vádolható ilyenekkel, miért nem védték meg? Ha viszont egyetértenek a váddal, miért nem fosztották meg a díjtól? És mások miért nem adták vissza a díjat?

Bár politikailag korántsem volt ekkora súlya, elgondolkodtató, hogy Bagdy Emőke pszichológus „szexista” kijelentése ellen kereken száz kollégája tiltakozott, de olyannyira szegényes indoklással, hogy látszott, sokkal inkább az akció és az elítélés volt számukra fontos, semmint az érdemi és szakmai vita. Nyilvánvalóan törekedtek arra is, hogy a tiltakozók misztikus számban adják aláírásukat. A kereken száz pszichológus szignóját most überelni fogja a kitüntetésüket visszaadók száma, de egészen új hisztérikus jelenség, hogy egyes körökben már szinte morális és politikai kötelességnek tekintik a kitüntetés visszaadását, és számon tartják azokat, akik még nem adták vissza. Az egyén morális ítélőképességét és autonómiáját így áldozzák fel a politikai érdekek oltárán.

Feltűnő, hogy Bayernak csak az utóbbi időszakban született írásaiból csemegéznek, miközben őt már a kilencvenes években a vádlottak padjára ültették mások társaságában a most hangoztatott vádpontok alapján. Az alkalmi érzelem- és indulatkitörésekben megmutatkozó hisztéria nem igényli a történelmi íveket, amelyek a tényeket más megvilágításba helyeznék. Amennyiben tehát Áder János és a kormány „átlépett egy határt” Bayer Zsolt kitüntetésével, érdemes szemezgetnünk egykorvolt botrányokból, hogy lássuk, hányadán is állunk ezzel.

Kövér László házelnök volt ugye az, akit azzal vádoltak az első Orbán-kormány idején, hogy titokminiszterként meg akarta oldani a zsidókérdést. Orbán Viktor nyilas köszöntéssel, „Kitartás!”-sal búcsúzott el egy rádióinterjúban, a náci „Lebensraum” értelmében vett élettérről beszélt, kormányzása 2010-től kezdettől fogva a hitleri hatalomátvételt idézte, és náci emlékművet építtetett a német megszállás emlékére. Miniszterét, Balog Zoltánt feljelentették holokauszttagadásért, Lázár Jánost pedig azzal támadták, hogy a magyar–zsidó együttélés fogalmával a zsidóságot kirekesztette a magyarságból és a nemzetből. Az alaptörvény etnofasiszta, a Sorsok Háza projekt pedig legitimálja a zsidók elpusztítását.

Bayer Zsolt uszít? Hát Ungár Klára nem éppen háborús vagy közösség elleni uszításért jelentette fel Orbán Viktort? Ebben a két évtizedes vádakból összeálló politikai-ideológiai mátrixban Bayer Zsolt valójában nagyon kispályás játékos.

Bálint György híres mondása volt, hogy „felháborodom, tehát vagyok”, amire Bruck András úgy rezonált aktuálpolitikailag, hogy „szorongok, tehát vagyok”. A politikai hisztériának is fontos mozgatórugója a szorongás, a tudat alatti feszültség és az élethelyzeti krízis (politikai-hatalmi pozíciók elvesztése), amelyek miatt egyesek tragédiaként élik meg, ha nem figyelnek rájuk, ha nem tudnak érvényt szerezni az akaratuknak. Csak ezzel magyarázható, hogy az Orbán-kormány tagját annak ellenére támadták hisztérikusan a „magyar–zsidó együttélés” kifejezés miatt, hogy 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett Bajnai Gordon miniszterelnök részvételével az Országházban konferenciát rendeztek a magyar–zsidó együttélésről. Orvosi csoda történt: a vulkanikus kitörésbe torkolló hisztériás hajlamot a politikai skizofrénia fojtotta el. Senki nem tiltakozott a rendezvény által állami szinten intézményesített antiszemitizmus és kirekesztés miatt, senki nem mondta fel a klubtagságot Bajnai Gordonnal, és senki nem adta vissza kitüntetését azok közül, akik Bajnai kormányzása alatt részesültek állami kitüntetésben.

A szerző politológus

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 29.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »