A politika mint bűvészet

A politika mint bűvészet

Minden idők legnagyobb szabaduló- és a modern kor egyik legnagyobb előadóművésze – írja a Wikipedia, nem Angela Merkelről, hanem Harry Houdiniről. A minősítésre pedig a német kancellár nagyobb eséllyel pályázhat, hiszen ő nemcsak feltörendő láncokkal, kalapból előhúzható nyulakkal játszik, hanem Európa történelmével, kultúrájával. Úgy, hogy sokan nem is látják, mi a probléma. A Spiegel a cikkében Angela Merkel bűvésztrükkjéről ír, melynek lényege, hogy a kancellár a menekültpolitikában úgy tett száznyolcvan fokos fordulatot, hogy azt a közönség nem vette észre. A humánus bánásmódról értekező, unalmat sugárzó arcára néhány hónapra emberi érzéseket varázsoló kancellár visszatért a számító politikához, saját hatalmának egyensúlyozó megőrzéséhez, és már jó ideje nem beszél emberségről, befogadásról. Hallgat, miközben megszűnt a menekültek beáramlása, és úgy tesz, mintha ehhez semmi köze nem lenne. A színfalak mögött keményen dolgozik azon, hogy a közönség a látszatok rabja maradjon. Talán eljött az ideje, hogy Max Weber híres művét – A politika mint hivatás – újraírjuk?

„Ismét hallgat. A sisakrostély megint leeresztve, újra a régóta ismert Merkel, akiről Joachim Gauck azt mondta, nem tudja igazán kiismerni. Nem magyarázza, nem indokolja politikáját – akár a Mindenható” – írja a Spiegel a visszatért, régóta megszokott látszatkommunikációról. (A következő bekezdésekben is e német lapra támaszkodom.) Ismét mindent a következmények felől, azaz a hatalmon maradás logikájával gondol végig. A német polgárok megint csak találgathatnak, mi lesz a következő lépés. Fogalmuk sincs, miről mi lehet a kancellár véleménye. Vajon a balkáni út lezárását még mindig hibásnak, vagy már helyesnek tartja? Hiszen ő a legnagyobb politikai haszonélvezője, anélkül, hogy bármit is kellene tennie. Mi lehet a véleménye arról, hogy Európa hirtelenjében nem érvényesíti a menekültjogot? Senki nem tudja, hogyan gondolkozik Törökországról, és mi lesz a következő lépés. De az sem tudható, „vajon sajátjának érzi-e még Németországot”.

A Spiegelnek megvannak a forrásai, így követni tudja a kancellár változásait. Szűk körben a kérdésre, mi lesz, ha Olaszország megtelik menekültekkel, vállat vonva azt mondta, Ausztria lezárja majd a Brenner-átjárót. Mintha már nem a humanitárius értékek, nem is a menekültek érdekelnék, hanem csak saját politikai egzisztenciájának mentése.

Merkel zseniális bűvészmutatványt mutatott be. Hátraarcot vezényelt, miközben azt a látszatot kelti, hogy továbbra is kitart az emberies üdvözlőkultúra mellett. „Tehetséges bűvész, aki ügyes trükkel lehetővé tette a lehetetlent”, írja a német lap. Ugyanazt a politikát követi, mint Orbán Viktor, de suttyomban, mint a diák, aki fél a tanító nénitől vagy valamilyen felettes éntől. Megszegi a demokrácia éltető princípiumát, a polgárokkal való nyílt kommunikáció elvét. Németország és Európa ki van szolgáltatva egy gondolatait elrejtő, szeszélyes, a kommunikatív cselekvésben még évtizedes hatalomgyakorlás után is járatlan vezetőnek.

Mindig azt állította, hogy nincs felső határ a beengedhető menekültek számában, a német határok nyitottak, Európában nem engedhető meg a bezártság – de valami csoda folytán elapadt az áramlat. Még mindig úgy tekintenek rá, mint a menekültek védőjére, valójában már jó ideje következetesen elijesztésre játszik. Az a határozottság, amelyet még tavaly szeptemberben a magyar hatóságok részéről elfogadhatatlannak nyilvánított, most embertelen brutalitássá változott a török–szír határon, éppen az ő kezdeményezésére, hiszen Erdogan az ő kérésére és ígéreteire tartóztatja fel az áradatot. „Meghúzta a hatalompolitikai vészféket”, miután pártja támogatottsága tíz százalékkal csökkent.

A bűvészmutatvány sikerességéhez azonban az is kell, hogy a közönség készségesen hagyja magát. A német lap szerint Merkel azt adja az ország lakóinak, amit várnak tőle, önmaguk becsapását. Elhiszik magukról, hogy emberségesek, ezt demonstrálják a világnak, miközben ugyanezen kancellár jóváhagyásával szállították a fegyvereket, melyekkel a menekülteket otthonukból elüldözték, és melyek árából a német fegyver gyártói és szállítói jól éltek. És ugyanezen kancellár támogatja a fegyveres török határvédelmet, és közvetve a kurd falvak bombázását is. Ritkán látszik ilyen nyilvánvalóan az, hogy a politika valójában a varázslás, a látszatok művészete. Varázslás egy olyan korszakban, mely azt állítja magáról, hogy varázstalanodott. A nagy népességű demokráciákban a választásokon kívül szinte lehetetlen a napi politikában az emberek részvétele, hát úgy kell trükközni, hogy azt higgyék, részt vesznek benne, és minden a morál, a korrektség törvényei szerint történik. A németek elhiszik, hogy ők a jók, csak éppen a környező világ rossz. Ezért aztán nem is kell további politikai kérdéseket megválaszolniuk. A varázstalanodott világban, a reálpolitikai ellehetetlenülés korában a demokráciát oda kell varázsolni. A politikus úgy játssza a demokrácia zenéjét a közönségnek, ahogy a Titanic zenekara is muzsikált süllyedés közben.

Merkel korábban is kerülte, hogy döntései előtt nyilvános vitát folytasson, vagy akár az embereket, a választópolgárokat megkérdezze. Sors- és történelemfordító döntései után ennek nagyon súlyos ára lehet. Sem az atomenergiából való kilépés előtt, sem a gazdasági válság, a görög krízis idejében vagy a menekültek beengedését megelőzően nem kérdezte meg az országban élők, a teherviselők, az adófizetők és a menekülteket gondozók véleményét. Állítólag attól fél, hogy a kérdések nyílt társadalmi vitája a pártjával és politikájával elégedetlenek helyzetét erősítené. Az igazságot kereső diszkusszióktól való félelem a mindig is irracionális hatalom megtartására törekvők jellemzője. A racionális felépítésre alapuló demokráciának legnagyobb történelmi vívmánya épp a hatalom megosztása, korlátozása és ellenőrzése, amely nyílt vitákkal érhető el. Ennek hiányában azonnal elkezdődik az archaikus korokból ismert elnyomó hatalmi struktúrák kialakulása és megkövesedése. Ha a demokrácia körülményei közt ezt nem akadályozzuk meg, senki nem fog helyettünk gátat vetni az örökletes gazdasági-politikai hatalmi struktúrákba vagy a diktatúrákba való visszaesésnek. A tényleges politika világa hogyan tévelyedhetett el a Jürgen Habermas által oly sokszor megénekelt uralommentes kommunikációtól?

Merkel mélységesen antidemokratikus magatartást ötvöz azzal a látens és altatóporos populizmussal, mely úgy zárja ki a polgárokat a döntéshozásra befolyást gyakorló véleménynyilvánításból és a közös akaratképzésből, hogy azok közben jól érzik magukat. Német vezető konzervatív és liberális újságok nagy mellénnyel populistaként jellemzik azt az Orbán Viktort, aki rendszeresen megkérdezi az országában élőket, miközben lapítanak, tapsolnak Merkelnek a demokráciát semmibe vevő, az egykori NDK-döntéshozókra emlékeztető lépéseinek, hogy aztán hónapok múlva óvatoskodva elemezgessék elszunnyasztó, áldemokratikus kommunikációját. Egy kívülállóban akár az a benyomás alakulhat ki, hogy egy önmaga történelmi bűnén túllépni nem tudó, bűntudatába belerokkant nép elnyúló eutanáziájának tanúja. Több mint fél évnek kellett eltelnie, hogy az egyébként kritikai beállítódására látszólag oly sokat adó Spiegel megfogalmazza kritikus szavait, habár a New York Timestól eltérően még mindig nem követeli a kancellár távozását. De legalább a világos beszédet hiányolja. „El kell fogadnunk, hogy az elmúlt ősz szándéketikai magas röpte véget ért. (…) Végre meg kellene nevezni a menekültpolitika dilemmáját, amely többé-kevésbé hamis kompromisszum. (…) Európa, Németország és időközben Merkel valójában nem hajlandók mindazokat befogadni, akiknek a genfi menekültegyezmény szerint védelemre lenne joguk nálunk.” A Spiegel már a menekültek beengedése és a „mi értékeink” közti konfliktusról is értekezik, miközben becslések szerint a menekültek közel 60 százaléka a valóságnak nem megfelelő okokat és hamis indokokat adott meg, amikor a menekültstátust kérvényezte. A békés integrációról pedig nagy a hallgatás. Houdini utódaira még sok feladat vár, míg el nem sodorja őket az ár. Addig is vizsgálható a kérdés, ki a hibás azért, hogy demokratikus berendezkedésű országok élén Houdinik állhatnak. Vajon a demokrácia megújítása és fennmaradása érdekében nem kellene-e a hatalommegosztás finomrétegeit feltárni, és az alapító dokumentumokat újraírni?

 

A szerző Svájcban végzett filozófus, egyetemi tanár

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 06.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »