A pajzán mese felszabadít

A pajzán mese felszabadít

Szabó Enikővel beszélgettem, akit sokak fejlesztőpedagógusként ismernek, mások rádiósként, vagy rendezvényszervezőként. Újabban meseterapeutaként mutatkozik be. Saját élete meséjének a sűrűjében jár, ott találkoztunk.

– Sok éve ismerjük egymást, de még előttem is titok, miért lesz valaki meseterapeuta.
– Újságírónak tanultam a Sulyok István Főiskolán, majd Kolozsváron végeztem a pszichológia egyetem pedagógia szakán és a filológián, magyar szakot. Rádiós­ként és fejlesztőpedagógusként dolgoztam sok évig, míg a szülési szabadságom után vissza nem tértem a pedagógusi pályára, és nem helyeztek ki egy súlyos izomsorvadásos, gyakorlatilag haldokló gyermek mellé… Ezt nem tudtam feldolgozni, nagyon megviselt. Akkoriban hívtam meg előadni Boldizsár Ildikót, aki kidolgozta a maga egyéni módszerét, a metamorphoses meseterápiát, amivel – már sokszor tapasztalta – mély konfliktusok feloldhatók, és az ember tovább tud lépni megrekedt állapotából. Akkor azt éreztem, ez kell nekem. Kiszálltam addigi foglalatosságaimból, és a tanítványa lettem. Nemrég diplomáztam meseterapeutaként.

– Nemrég felnőtteknek szóló, pajzán mesékkel lépett fel Kovásznán. Honnan az indíttatás?
– Van egy saját történetem, amivel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy amikor ismerősöknek előadom, az nekem is örömet szerez és nekik is. A pajzán meséknek hosszú folytonossága van a folklórban, szinte minden tájegységen belül, valószínűleg eleink meg utódaink is hasonló cipőben jártak és járnak. Tudnak a nemi szervekről, testnedvekről, az aktusról, a megcsalásról, a férfi–nő kapcsolatról szólni, néha virágnyelven, máskor darabosabban… Görcsoldók, felszabadítók, ébresztők, lélekfrissítők.

– Megosztja a Székely Hírmondó olvasóival is a személyes történetét?
– Annak idején a maturandusra nem engedték bejönni a barátomat, így vele, a húgommal és az ő akkori párjával felültünk a vonatra, hogy a rétyi tóban hűsöljünk egyet. Apám nyaranta vízi mentőként dolgozott a román tengerpart nudista strandján, mi sem voltunk prűdök, már alkonyodott, a környék néptelen volt, meztelenül fürödtünk. Mikor kijöttünk, hiányoltuk a parton hagyott ruháinkat, amit időközben elemelt egy cigánypurdé az ott mulatozó lakodalmas népségből.

A parton egyik oldalt a lagzisok jó része, a másik oldalon a teljes román bicikliválogatott várta, hogy vágjuk ki magunkat… Sok választásunk nem lévén, szoros libasorban bemasíroztunk a rétyi fogadóban lévő rendőrőrsre, ahol a rendőr a személyinket kérte, amelyek ott voltak előtte egy halomban, a ruháink zsebében. Előtte még szétterített maga előtt, mint a nyerő kártyákat. Mikor tiltakoztunk, megfenyegetett, hogy egy operatőr lefilmezte kis kalandunkat, és akár közzé is teheti… Anyám késő este kétségbeesve telefonálta körbe a szerkesztőségeket, hogy a becsületünket megvédje.

– Gyermekeknek mit tartogat a tarsolyában?
– A mesék a 19. századig a felnőtteknek szóltak, csak akkor kerültek a gyermekszobába, amikor az iparosodással megszűntek azok a közösségi alkalmak, amelyeken ezeket valaki elmesélte. De ma is pont olyan fontos lenne, hogy a mesét ne olvassuk, hanem magunkat is beleadva meséljünk, és a hallgató megalkossa hozzá a belső képeket. Ettől esik mesehallgatási transzba, és ez segít mindenkinek, aki hallgatja, gyereknek és felnőttnek egyaránt.

Bodor Tünde
Székely Hírmondó


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »