A narrációmentes regény vége

A narrációmentes regény vége

Ezt kellett volna megcsinálnom, a narrációmentes regényt. Csupán párbeszédek, de csak semmi drámaiság, kérem, a drámázás egy narrációmentes regénybe nem fér bele. Hogy ugyan lennének szereplők, lennének történeteik is, amelyeket ezek a szereplők önmaguk mondanak el, mondanivalójuk előtt mindig egy gondolatjellel jelezve, hogy ezt most valóban mondják. Amikor pedig az éppen aktuális szereplő az éppen aktuális mondandója végére ér, akkor a mondandónak tényleg vége van, az író pedig nem fickándozik, nem fűz hozzá semmit, de még annyit sem tesz, hogy odaírja: – mondta. Hanem egyszerűen csak kiteszi a pontot, véglegesen és precízen, ráadásul szelíden és határozottan, mint amikor a sír lezárása után a kéz simít egy utolsót a márványlapon, tulajdonképpen búcsúzásként, de egyúttal jelezve drága halottunknak, hogy akkor ezzel is megvolnánk, ezzel az élettel, ami a tiéd volt.

A gólya, amely Esterházy Péter temetésekor az Isten báránya alatt rászállt a gannai templom keresztjére Fotó: Sirokay Borbála

Egy narrációmentes regény tökéletesen alkalmas lehetne arra, hogy írója kihúzza magát olyan súlyos feladatok alól, mint például egy temetés leírása. Mert az író csak hagyná, hogy a temetésen részt vevők beszéljenek. Mondjátok csak, én közben jegyzetelem a szavaitokat, mondaná az író, de csak úgy ösztönzőleg, foghegyről sziszegné a szereplők felé. És akkor nem kellene olyan dolgokkal szembenéznie ennek a narrációmentes regényt író írónak, mint most nekem, hogy tudniillik iszonyú ez a csönd, ami itt maradt.

Nem hiszem, hogy valaha is megírom a narrációmentes regényt, talán már örökre csak terv marad, amelyet egyszer felvetettem Esterházy Péternek, akinek, legnagyobb megdöbbenésemre, az ötlet olvastán felcsillant a monitorra révedő szeme, sőt beleírta az Estibe, hogy „Pityu ötlete”. Így viszont, ha már marad a narráció, akkor el kell beszélnem Esterházy Péter temetését, egyáltalán azt, hogy Esterházy Péter nincs többé. A nevével, a születési és a halálozási évszámával ellátott márványlap a helyére került.

Gannán, a temetés alatt ez a narráció, vagyis hogy éppen a narrációmentesség járt a fejemben, miközben tehetetlenül járkáltam fel-alá a templomkertben, hogy nem megy ez nekem, írok inkább verset, vagy bármit, de ez itt, ez a mondatáradat nem otthonos. Nem volt otthonos a templomkert sem, pedig szép, hovatovább idilli, és ebben a gyönyörű augusztusi napsütésben mégis feszengve álltam az Úristen és Péter előtt. Nem akaródzott kijönni a köszönés sem, ha szembetaláltam magam valakivel, bár igyekeztem megtenni azt, ami ilyenkor kötelező (biccentés, hümm-hümm, intés, szia), hiszen mégsem nézhetek át olyan embereken, akikkel Esterházy Péteren túl a hétköznapok is összekötnek. De azért jólesett volna, ha mások beszélgetésével, narrációmentesen, gondolatjelek mögé bújva, tehát láthatatlanul írhatom meg ezt a temetési szertartást. Persze megoldható lett volna, hogyne. Azonban most már talán túl hosszú ideje húzom a búcsúzást, szóval ne akarjak bújni senki, de leginkább a gondolatjelek mögé, itt az ideje, hogy tisztességgel elköszönjek.

Hát Isten veled, Péter!

És akkor a templomkertben, ebben az isteni otthontalanságban végig kellett gondolnom azt is, hogy mi is ez az egész. (És akkor ez már az elköszönés része.) Ez az egész pedig végül az, hogy egy nagyon fontos, és még annál is fontosabb dolgot köszönhetek Esterházy Péternek. Mégpedig azt, hogy attól érzem magam magyarnak és európainak, hogy ismerhettem ezt a magyar és európai írót. De máshogyan is tudom mindezt mondani: tőle tanultam meg, milyen az, hogy magyar és európai. Elsősorban nem is a szépírásain keresztül – igen, számomra Esterházy Péter előbb volt ember, mint író –, hanem benne volt ez abban, ahogyan írta a leveleit, vagy ahogyan beszélt. (Röviden, tömören, humorosan, szomorúan, pontosan.) Mindeközben pedig az volt ennek az egésznek, a leveleknek, a kimondott szavaknak a legfontosabb elemük, hogy márpedig mindennek van határa, legalábbis emberi szemmel nézve mindenképpen. A szabadságnak is.

Mert sokszor azt éreztem, hogy Esterházy Péter, ahogyan Sámson is, a hajában hord valami különlegeset, amit én itt most leginkább a szó legpusztább és legkeresztényibb értelmében vett szeretetnek tudnék nevezni, de fordítható erőnek, bölcsességnek, műveltségnek, kitartásnak, elhivatottságnak, hitnek, ahogyan fordítható egy 21. századi tájleírásnak is, amelyben, mit ad Isten, éppen kivont karddal, kardja hegyén a szeretet zászlajával egy magyar író villamosozik át a Duna jobb partjáról a balra, és vissza. Jobbról balra, balról jobbra, a Duna fölött, a Margit hídon. Aztán mindez csak megerősödött, és még inkább megerősített, ahogy az évek során haladtam egyre beljebb az életműben.

A szeretetet akkor éltem meg leginkább, s akkor tanultam meg igazán, amikor megírtam neki, hogy teljesen véletlenül, de pontosan egy időpontra esett anyám egy elég komplikált műtétje – igen, onkológiai derű – és az, hogy nekem az egyetemen előadást kell tartanom A szív segédigéiből. Azt írta, onnan fogom tudni, hogy öregszem, ha az ilyen történetekre már könny szökik a szemembe. Viszonválaszként most az jutott eszembe, hogy akkor én már elég régóta öregszem.

És őszülni is őszülök egy ideje, olyan leszek, mint az apám, akinek ugyanolyan ezüst haja van, mint Esterházy Péternek volt, csak apámé rövid és ritka, mint amilyen Esterházyé a hasnyálmirigyrák után lett, mégis olyan, mint a selyem. Egyszer ezt is megírtam neki, hogy olyan színű hajat akarok majd, amilyen apámnak és neki van. Azt válaszolta, „rémlik, többe van a leves, mint a hús”. Szóval lehet, hogy mégsem akarom én ezt az ősz hajat annyira, de hát nem nagyon tudok mit tenni ellene. Ez a haj, Esterházy Péter sámsoni remeksége azonban nem lesz divat, de végül talán olyan lesz, mint Gogol köpönyege az oroszoknak: könnyed tartása és eleganciája ott lebeg majd a szélben, mindenhol, ahol csak magyar író megfordulhat.

A gannaiak állítólag nem láttak még annyi autót soha, amennyi a temetésre kialakított parkolóban összegyűlt, a Szent Kereszt Felmagasztalása-plébániatemplom keresztjére a szertartás kezdetekor leszállt egy gólya, Janis Joplin nevetett a Mercedes-Benz végén, művészet, that’s it, az Esterházy Péter hamvait rejtő urna pedig olyan márványlap mögé került, amelyhez egészen közel kell hajolni, hogy olvashatóvá váljon, kinek a földi maradványai előtt is állunk.

Néztem a táblát a kripta falán, hunyorogtam a Miatyánk közben, aztán amikor leesett, hogy mi is ez, szinte felnevettem. Szövegromlás. És ehhez már tényleg nem lesz narráció.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelenik meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 03.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »