A nagy Habony-titok

A nagy Habony-titok

A magyar sajtó nagy része szemérmesen elment a politikai bulvár újabb fergeteges-félelmetes jelensége mellett. Alighanem abból a megfontolásból, hogy ilyen ügyet nem tárgyalunk. Azért sem, mert ha megtennénk, olyan malmokra hajtanánk a vizet, illetve olyan helyekre terelnénk az olvasót, ahova egyáltalán nem szeretnénk. Ráadásul aki ürülékbe markol, annak büdös lesz a keze. Igen ám, csakhogy minden tekintetben új típusú, hazánkban eddig ismeretlen karakterű akciót hajtottak végre a kormánybarát hecclapok kedden, és ilyenkor annyit helyénvaló jelezni: látjuk, mi történik, sem vakok, sem hülyék nem vagyunk. Önreflexió: hogy mit érünk ezzel, más kérdés.

Idézzük fel akkor, hogy mi történt. Az említett hecclapoknak – első körben az egykori bulvárpápa csodaportáljának, majd a nyomában a többinek – a néhány héttel ezelőtti TV2-s Spéder Zoltán-undormányriport után ismét sikerült szintet lépniük. Az előre megfontolt karaktergyilkossági kísérlet célpontja ezúttal egy vezető ellenzéki politikus volt. Az ilyeneknek amúgy közmegegyezéses alapon többet kell bírniuk, mint holmi civileknek, hiszen közszereplők. A kés a stílus és a módszerek láttán állt meg a levegőben. Konkrétan színes-szagos képriportot közöltek Volner Jánosról, a Jobbik erős emberéről, amint Pécel határában bokrok közé rejtőzik egy nővel. Tették mindezt egy szemfüles olvasó-riporterre hivatkozva. Jár neki a tízezer forint! Vagy aligha éri be ennyivel?

Az nem igaz, hogy a politikusok magánélete soha nem volt téma Magyarországon. Arról, hogy igen, sokat tudna mesélni – szemezgessünk innen is, onnan is – Demszky Gábor és Kóka János éppúgy, mint Deutsch Tamás vagy Kósa Lajos. A politikai pletyka legitim műfaj, hogy hogyan bánunk vele, az nem mindegy.

Hogy muszáj-e lemennünk mélyre – annyira, amennyire sosem sejtettük volna, hogy lehetséges –, vagy megpróbálunk embernek maradni. Mert lehet ugyan, hogy a kutyálkodás rövid távon eredményes, hosszú távon viszont sokba kerülhet. De erre még visszatérek.

Előbb morfondírozzunk keveset a nagy Habony-titok természetéről. Amely titok nem is olyan nagy. A lényege: a miniszerelnök és a Fidesz legfontosabb kampány- és háttérembere, stratégiai tótumfaktuma egyszerűen nem ismer határokat, korlátokat. Morális gátak nem léteznek számára, skrupulusai nincsenek, nem kételkedik, nem lacafacázik. Nem számol azzal, mi lesz, ha nagyobbat üt a kelleténél. Az ellenség belepusztulhat? Fene bánja, eggyel kevesebben maradnak, pont ez a cél. Az nevet, aki először csap oda, a lehető legerősebben. Bumm a fejbe, halott vagy, haver, háború van, kímélet nincs. Ha hepciáskodik a nyugdíjas, jöhet a félköríves rúgás.

Amit Spéder Zoltán kapott – mindegy, hogy miért –, arról a Rákosi-korszak jutott sokak eszébe. Lám, én is A nép ellensége címmel írtam a jelenségről. A Volner János-sztori hasonló, de valamennyire más. Hasonló, elvégre ugyanúgy fekete öves paparazzót küldhettek a jobbikosra, ahogy nemzetközi sztárt a bajba sodródott bankvezérre. (Az is fontos, hogy az olvasók zöme – a reakciókból kitűnik – elhiszi: tényleg egy véletlenül arra kóborgó civil csinálta a sorozatot. Az olvasók zöme mindent elhisz, ami le van írva, és Habony Árpád ezt is tudja.)

A történet abból a szempontból más, hogy most a kőkemény-igazi-valóságos bulvár mutatkozott meg a maga lenyűgöző teljességében.

A magyar bulvárújságírás rettentő paradoxonokkal küzdött évtizedeken át, nemigen volt esélye, hogy kiteljesedjen. A hazai piac kicsi, az igazi celebek száma szerény és véges. Emiatt hiába alapvető funkciója a bulvárnak a celebtaposás – rajongani nem elég, a fogyasztók kivégzéseket is akarnak, minél többet –, ezt nem művelhette szabadon, gyorsan elfogytak volna az áldozatok. Ezért a botrányok zöme is egyeztetett, megbeszélt, nemritkán fizetett volt. Nos, a Spéder- és a Volner-akciót biztosan nem egyeztették előzetesen a szereplőkkel – aligha telefonáltak az áldozatok Ómolnár Miklósnak úgy, mint egykor Habony a Blikk főszerkesztőjének –, nem kellett, az nem gond, ha ők fogynak, értük nem kár. Magyarán: korábban béklyóban vergődő betűvető hősök érezhetik végre egésznek magukat a taposás szabadságának hála – és ezt is kizárólag az ibizai szipogónak köszönhetik!

Nem az a kérdés, hogy meg kell-e sajnálnunk Spéder Zoltánt vagy Volner Jánost. Akinek vaj van a fején, legyen óvatosabb, kerülje a bozótos településrészeket, nézzen körül, gondolja meg százszor, mit veszíthet. A valódi kérdések másmilyenek. Valódi kérdés többek közt, hogy hova vezet ez. Hogy a szennynek ezt a szintjét fel bírják-e vállalni mások. Van-e másutt bárki, aki a Habonyéhoz hasonló merészséggel képes felrúgni a korlátokat és az ellenfeleket. Akadnak ez ügyben kételyeim, ahogy tisztában vagyok azzal is: sok örömünk nem telne egy mocsokkataklizmában. Ilyen kérdés még, hogy a parlamenti frakció rengeteg droidja ugyan már nem számít, de hogy a csudába bírhatja ezeket a módszereket és ezt a stílust az olyan fideszesek gyomra, mint Kövér László, Gulyás Gergely, Gyürk András vagy Deutsch Tamás. Vagy esetleg Orbán Viktor.

A legfontosabb kérdés pedig ez: meddig tolerálja ezeket a módszereket, ezt a stílust a választó. Inkluzíve a fideszes választó. Mikor hullik vissza azokra a híresen okos és stratégiailag magasan kvalifikált koponyákra a mocsok. A Habony-titok tükrében úgy tűnik, nincs Rubicon – én ennek ellenére szeretném hinni, hogy igenis van.

Újabb önreflexió: te szerencsétlen, naiv idióta, gondolta Habony Árpád, mikor átfutva ezt a szöveget eljutott az utolsó mondatig, majd elégedetten lehajtotta laptopja tetejét.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »