A munkások átverése miatt robbant ki a poznani felkelés

A munkások átverése miatt robbant ki a poznani felkelés

Hatvan éve, 1956. június 28-30. között Lengyelország is forradalmi események színhelye volt: a poznani fémgyár munkásainak felkelését harckocsikkal verte le a hatalom. A véres események komoly politikai változásokhoz, a sztálinista terror megszűnéséhez, részleges demokratizálódáshoz és az ország szuverenitásának növekedéséhez vezettek.

A második világháború után Lengyelország is a szovjet érdekszférába került. 1945-ben ugyan nemzeti egységkormány alakult, de a kommunisták (az itt állomásozó szovjet hadsereg hathatós támogatásával) egyre növelték befolyásukat, és 1948-ra átvették a hatalmat. Az állampárt, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) vezetője, Boleslaw Bierut vezetésével totális sztálinista diktatúra épült ki, emellett az életszínvonal is drámaian esett. Kézzelfogható változás csak 1956 elején kezdődött: Bierut márciusban meghalt, két héttel azután, hogy Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár az Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának zárt ülésén elmondta Sztálin bűneit leleplező beszédét.

Halála után a hatalomért vetekedő pártfrakciók reformista színben igyekeztek feltűnni és – a kommunista blokk országai közül egyedüliként – a párttagság körében terjesztették Hruscsov titkos beszédét. Ennek nem várt következményeként megindult az erjedés, egyre gyakrabban kerültek szóba addig tabunak számító témák, többek között a szovjet csapatok jelenléte, a katyni mészárlás, az 1951-ben koncepciós perben elítélt Wladyslaw Gomulka korábbi pártfőtitkár ügye.

Az elégedetlenség 1956. június végén Poznanban robbant ki. Az iparváros legnagyobb létesítményében, a Sztálin Fémművekben (korábban, majd később Cegielski fémgyár) a munkások már régóta tiltakoztak a normarendezések ellen, és béremelést követeltek. Miután nem kaptak választ, június 23-án Varsóba küldték képviselőiket, akiknek mindent megígértek, majd távozásuk után mindent visszavontak. A hír hallatán június 28-án reggel spontán sztrájk kezdődött, majd a munkások “kenyeret akarunk” felkiáltással az utcára vonultak, a békés tüntetéshez egyre többen csatlakoztak. A város központjában százezer ember gyűlt össze, az árak csökkentését, a bérek növelését követelve, valamint azt, hogy a miniszterelnök személyesen tárgyaljon velük.

A békés nagygyűlés hamarosan erőszakba torkollott, mert elterjedt a hír, hogy a fémgyár küldöttségét letartóztatták. A tüntetők egy nagyobb csoportja a börtönhöz indult, hogy kiszabadítsa a foglyokat, az őröket lefegyverezték, a fegyverraktárt feltörték, a rabokat kiengedték. A városi pártszékházat feldúlták, majd megtámadták az államvédelem székházát, ahol a karhatalmisták a levegőbe lőve próbálták elijeszteni az embereket, majd belelőttek a tömegbe. A városban futótűzként terjedt a rémhír, hogy a rendőrök védtelen asszonyokra és gyerekekre lőnek. Egyre több felfegyverzett munkás érkezett a helyszínre, hamarosan valóságos csata alakult ki a felbőszült tömeg és az államvédelmisek között.

A pánikba esett vezetés a helyi tisztiiskola páncélosait vezényelte ki a rend helyreállítására, de a tömeg “A hadsereg velünk van!” felkiáltásokkal fogadta őket. Lövés nem dördült, a katonák barátkozni kezdtek a tüntetőkkel. Az irányítást ekkor a védelmi miniszter, a lengyel születésű szovjet marsall, Konsztantyin Rokosszovszkij utasítására szovjet tisztek vették át, a parancs úgy szólt, hogy minden eszközzel, a legrövidebb idő alatt “helyre kell állítani a rendet”.

Délután bevetették a sziléziai 19-es páncélos alakulatot, majd a 10. páncélos hadosztályt és a belügyi egységeket is, több mint tízezer katonát. Az ezt követő harcokban mintegy 70 ember vesztette életét, s legkevesebb hatszázan sebesültek meg. A letartóztatások még június 28-án este megkezdődtek, és egészen az októberi pártkongresszusig tartottak. A belpolitikai válságon végül a bérek megemelésével és személycserékkel sikerült úrrá lenni. A kongresszuson a LEMP főtitkárának megválasztott Gomulka – szakítva az addigi hivatalos irányvonallal, amely külföldi provokátorokat tett felelőssé a történtekért – kijelentette: Poznanban “családi tragédia történt, melyre a hallgatás függönyét kell ereszteni”. A vádlottakat és a már elítélteket is szabadon engedték, a “poznani júniust” évtizedekig csend övezte, a kommunista vezetés egészen 1981-ig meggátolta a téma említését és kutatását.

A poznani események az 1956-os magyar forradalom mintegy előképét jelentették, ez volt az első fegyveres felkelés Lengyelországban a kommunista rendszer ellen, jóllehet a munkások nem politikai követeléseket fogalmaztak meg. Az egykori százezres tömeggyűlés színhelyén ma emlékmű áll, a poznani felkelésről minden évben megemlékeznek, s június 28-át a lengyel parlament, a szejm nemzeti emléknappá nyilvánította.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »