A migráció és a baloldal: igen vagy nem?

A migráció és a baloldal: igen vagy nem?

A Magyar Nemzet 2016. július 29-i számában megjelent Párizs, Nizza, Köln… és a baloldal című írásában Böcskei Balázs szinte megszólított, amikor idézte a nizzai merénylet kapcsán feltett kérdéseimet, majd amellett érvelt, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdéseket „a magyarországi baloldali-liberális közösségek nem tesznek fel nyilvánosan saját maguknak”. Böcskei Balázsnak a fő mondanivalóját tekintve igaza van.

Kérdéseimet ugyan nem a baloldali, hanem a francia köztársasági elitnek címeztem, de tény, a magyar balliberálisok is okulhatnak belőlük. Nem arról van szó, hogy e közösség egyáltalán nem tárgyalta a nehéz kérdéseket, hanem hogy nem vállalta a nyílt és konfliktusos vitát a migrációról. Pedig e téma gazdasági, ökológiai, politikai okokból még sokáig velünk marad, akkor is, ha Szíriában sikerül békét teremteni. Az érkezők jelentős része nem a háború elől menekül. Frans Timmermans, az Európai Bizottság szocialista alelnöke az év elején mondta: az ideérkezők 60 százaléka nem háborús menekült. Franciaországban a menekültkérelmek mintegy kétharmadát visszadobják, az elutasítottak nagy része pedig illegálisan az országban marad. Nincs okunk feltételezni tehát, hogy a közeljövőben nem lesznek újabb gazdasági migrációs hullámok.

Ésszerű erre felkészülni, leverni néhány cölöpöt, kialakítani egy pragmatikus álláspontot – ellenkező esetben a balliberális közösségek további éveket tölthetnek ellenzékben a habonyi gonoszság ostorozásával. Tudom, a jobboldali válasz migrációügyben mindig könnyebb. Tudom, a balliberalizmus részben ideológiai fikció, a magyar politika kulturális törésvonalai és a közös ellenzéki pozíció tartják össze. De ez még nem ok arra, hogy a kormányoldalhoz viszonyítás legyen a demokratikus ellenzék egyetlen értelmes „migrációs üzenete”. Hiába követem a magyar eseményeket szinte kényszeresen, nem tudom, a demokratikus ellenzék mit gondol a dublini rendszerről, a regisztrálatlanul hömpölygő, gyakran papírok nélküli tömegekről; illetve annak elvi esélyéről, hogy a kialakított formula alapján később további érkezőket is szétosszanak a tagállamok között. Utóbbi egy hipotetikus, de a fentiek miatt jó eséllyel realitássá váló kérdés. Ezért nem értek egyet azokkal, akik „rossznak” tételezik a „kvótás” népszavazási kérdést.

Sajnálatos, hogy a bojkottal az uniós tagság ügyét is sikerült belekavarni a vitába. Ez öngyilkos taktika az uniópárti balliberális közösség számára. Ha a szavazás véletlenül érvényes és eredményes lesz, akkor a nép ki akar lépni az unióból? Ha az uniós tagság a kérdés, uniópártiként miért ne szavazzak igennel? Aki a népszavazáshoz a bojkotton kívül nem tud mit szólni, az arra sem tud okosat mondani, hogy akarunk-e – a kulturális feszültséget nem okozó határon túli magyarokon túlmenően – bevándorlókkal együtt élni. Pedig ez jogos felvetés. Lehet, hogy igen: de milyen befogadási limittel? Lehet, hogy nem. De bolond az a közösség, amely engedi, hogy ellenfele határozza meg, úgymond bevándorláspárti-e vagy sem (az már haladó ravaszság lenne, ha az ellenzéki pártok megállapodnának, ki milyen szerepet játsszon).

A balosoknak járulékos dilemma: a bevándorlás hatással van a munkaerőpiacra; az integráció gazdasági és kulturális költségei generációkon átívelőek, akkor is, ha az integráció sikeres. Ráadásul a francia tapasztalat szerint a baloldal hagyományos bázisát adó munkások és alsóbb osztályok nemcsak a lefelé tartó bérverseny miatt, hanem kulturális okokból sem támogatják a bevándorlást. E rétegek nem pőre gazdasági okokból szerették meg a – gyakran neoliberális gazdasági elveket valló – Nemzeti Frontot. Így ha a liberálisoknak nem is, de a magyar baloldaliaknak tudniuk kell mondani valamit a szegényeknek, a romáknak, a lecsúszástól tartó alsó középosztálybelieknek. Például egy igent, vagy nemet: fontosabbak-e ők, mint azok, akik gazdasági okokból jönnének és nem részei az állampolgári közösségnek. Ezeket a dilemmákat nem lehet elintézni orbánozással, irigyezéssel, „jóléti sovinizmus” vagy „univerzális emberi jogok” megjegyzésekkel (utóbbi vitatható is a gazdasági célú migráció esetében). Az sem feltétlenül rasszista, aki az iszlám hiányos szekuláris hagyományaira kérdez rá, főleg amikor recseg-ropog az atatürki kísérlet. A késő kapitalizmus válságáról beszélni sem elegendő, amikor milliók vonulnak a késő kapitalista jólét felé, hogy részesedhessenek belőle.

Ha a határ jogfosztás, a gazdasági migráció pedig emberi jog, akkor jelentéktelen a munkásság, a helyi közösség akarata, de talán még az állampolgárság is. A realitás szerint viszont mégiscsak létezik nemzet, helyi közösség. Ez a közeljövőben így is marad. Ezért határozott igent vagy nemet igénylő kérdés, hogy felülírhatja-e a demokratikus akaratot, a határokat valamilyen elv, ha nem az élet közvetlen védelméről, hanem a jólét elosztásáról van szó. És részben arról van szó. Bizonyára vannak nemzeti liberálisok, akik szerint a helyi közösség a prioritás, és bizonyára vannak olyan liberálisok is, akik az emberi szabadságot és jólétet egy nagyobb, kozmopolita közösségben látják kiteljesedni. Utóbbiaknak is végig kell azonban gondolniuk, hogy a „nacionalista” kultúrnemzet felülírásával felülírandó-e az állampolgári nemzet gondolata is, ha szembekerül az emberi jogok univerzális eszméjével? Azaz a „liberális demokrácia” kitételben, amelyet a balliberális közösségek évek óta védelmeznek „az illiberális demokráciát” építő Fideszszel szemben, egyenlően fontos-e a „demokrácia” és a „liberális”? Az univerzális emberi jogi elveket érvényesíteni kell-e, ha az radikális jobboldali és nacionalista feléledéshez vezet, megerősíti a határokat, összekovácsolja és nacionalistává teszi a helyi közösségeket? Ez is egy opció. Politikai következményekkel. A nemzeti (helyi) politika egyelőre még demokratikusan szerveződik, és meglepő, hogy az elmúlt években az ellenzék engedte a Fidesznek, hogy a népakarat és a felhatalmazás retorikáját ilyen mértékben kisajátítsa magának.

Egy komoly vita után az is kiderülhet, hogy a baloldal nem tud megegyezni a helyi közösségek felett álló emberi jogi liberalizmussal, s utóbbi is szembekerül az állampolgári alapú nemzetfelfogással. Ám ez is előrelépés lenne. Tudnánk, hányadán állunk. Az előrelépéshez a balliberálisoknak fel kell hagyniuk a „nem azt nézem, mit mond, hanem azt, hogy ki és hol” attitűddel. Amikor a közösségek egy része úgy kezdi álláspontja kialakítását, hogy mást kell mondani, mint Orbán Viktor, akkor érdemi vitára nincs lehetőség. Lehetetlen, hogy egy magát komolyan vevő politikai közösség fő problémája az legyen, miért játszik Tusványoson a Quimby – és nem az, hogy miért nincs ott az összes ellenzéki frakcióvezető elmondani, miként látják az ügyeket. (A választást nyerő, most is vezető Fidesznek nincs szüksége az ellenzék legitimációjára. Így az ellenzéki pártok akár ott is lehetnének Tusványoson új szavazókat megszólítani.) Szél Bernadett nyilvános kivégzése azért, amit nem mondott, szintén e kibeszéletlen Orbánhoz viszonyítás tünete. Persze van ennek is oka: az „illegális bevándorlás” azért ennyire sikeres „politikai termék”, mert az ellenzék késve vette észre, mekkora ügy ez, s már csak rohanni tudott az értékrendet, a narratívát, a keretet felépítő kormányoldal után.

E sorokhoz érve sokan felvonhatták a szemöldöküket, milyen értékrendről beszélek, amikor a Fidesz kampányt és kerítést épített, kihasználva az aljas emberi ösztönöket. Valójában a Fidesz politikai üzenete nem az, hogy lehetsz önző, hanem az, hogy ön mit szólna, ha valaki beülne a nappalijába, elfelejtene bemutatkozni, és közölné, ezennel beköltözött? Ez az üzenet, s nem az, hogy nem akarunk segíteni – mert arra Orbán Viktornak is volt pár innen-onnan szedett ötlete. A Fidesz megértette, hogy a helyi kormányok feladata nem a világ minden nyomorának átvállalása. Egy kormány elsősorban a helyi közösségért tartozik felelősséggel. Hogy ezt milyen stílusban és kampánnyal körítve teszi, az sajnos másodlagos.

A Fidesz nem fél dönteni. Az ellenzékkel szemben képes egyszerű igeneket és nemeket mondani, ami értelmiségi szemmel lehet, hogy borzasztó, de a kormányképesség demonstrálása szempontjából az egyetlen járható út. Amíg a balliberális közösség vagy annak részei nem tudnak határozott igeneket és nemeket mondani, addig ellenzékben is maradnak, mert nem lesznek kormányképesek. Ráadásul amikor a balliberális közösség „csak” orbánozik, azt üzeni, nem érdekli a nép, amelytől felhatalmazást kér. Ez nem a nemzetietlenség vádja, melyet a jobboldalon oly gyakran hallunk, hanem az Orbán-fóbia bénaságra ítélő gyakorlati megnyilvánulása.

Az egyenlet nem megoldhatatlan, ha a balliberálisok eldöntik, hogy végre döntenek. Nem 1000-2000 szerencsétlen menekült egyszeri befogadásáról kell dönteni, hanem a XXI. század egyik nagy várható ügyéről. Először arról, hogy elvileg igen vagy nem a válasz a migrációra. Másodszor pedig arról, helyes-e, ha az Európai Unió saját hatáskörbe vonja ezt a kérdést, s embereket oszt Magyarországra a parlament, a polgárok egyetértése nélkül.

A Fidesz azért ezt kérdezi a népszavazáson, mert tudja, az ellenzéknek erre nincs válasza. Legyen! Ha igen, akkor a dolog világos. Ha nem, akkor is lehetne olyan szolidáris megoldásokat találni, amelyek nem járnak kontrollálatlan migrációval és bevándorlással, de tele vannak szolidaritással és az emberi élet védelmével, azzal, amit a keresztényi és liberális etika megkövetel, amitől a balliberális közösség önmaga szembeköpése nélkül nem tekinthet el. Csak ahhoz, hogy mindezt a közösség érthetően el tudja mondani, le kell végre jönni Orbánról, és el kell kezdeni politizálni. Úgy nem lehet mattot adni, ha az ember szíve szerint minden lépésben rosálna! Ma már a határozott igenektől és nemektől való félelem a balliberális közösség fő politikai ellenfele, nem Orbán Viktor. Ha sikerül átlépni e bénító félelmen, akár még az is kiderülhet: a sakkban nem számít, merre lejt a tábla.

 

A szerző politológus, Franciaország-szakértő

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »