A majális festőjéről hálószobatitkok nélkül

A majális festőjéről hálószobatitkok nélkül

Már az egyetemre való felvételekor megfogadtatták vele, hogy a családban fellelhető dokumentumok alapján megírja Szinyei Merse Pál nagymonográfiáját. Ígéretének eleget is tett, de munkássága messze nem merült ki a dédapai örökség feldolgozásában. A nagynevű családról persze szívesen mesél, de megvan a véleménye a hálószobatitkokat hatásvadász módon kitárgyaló bulvárirodalomról.

– Színcsodák álmodója – Szinyei Merse Pál Fonyódon címmel dokumentációs kiállítás nyílt a Velics-villában, arra emlékezvén, hogy éppen száz évvel ezelőtt ott üdült a festő és családja. Mi szél hozta dédapját Fonyódra?
– A festő, aki 1905-től a képzőművészeti főiskola igazgatójaként tevékenykedett, ideje nagy részét már Budapesten töltötte, csak vakációra utazott haza Jernyére. Az első világháború kitörésével többé nem mehetett a Felvidékre. Félixnek, fiának a felesége éppen abban az évben halt meg, és festésre alkalmas családi nyaralóhelyet keresve 1916-ban találtak rá Fonyódra, így a két árvával és pótanyául szegődött leányával, Rózsival együtt a Balaton felé vették az irányt. Félixet, aki eredetileg parlamenti képviselő volt, behívták katonának, így csak szabadságolása idején tudta meglátogatni családját Fonyódon. Kisebbik fia, nagybátyám évtizedekkel ezelőtt látogatott vissza a Velics-villába, ahol utoljára gyerekkorában, 1917-ben járt. Annyira megrendítette, hogy a gyönyörű fonyódi villasor e szépséges darabját így hagyták lepusztulni, hogy írt egy felháborodott cikket a Magyar Nemzetben arról a két nyárról, amelyet a családdal és a nagyapjával ott töltött. Mint utóbb kiderült, ez az írás a legjobbkor jelent meg, mert a fonyódi városvédőknek már régóta tervük volt a villa rendbehozatala. Ma már tábla hirdeti a felújított és kis múzeummá alakított villa falán ezeknek a vakációknak az emlékét.

A művész a fonyódi fürdőkabinok előtt Félix fiával (balról) és István öccsével (jobbról), 1917 Fotó: Családi archívum

– Ezen a tárlaton rendhagyó módon nemcsak Szinyei Merse Pál képeit, de a család többi tagjának festményeit is kiállították. A gyerekek örökölték a tehetséget?
– Igen, de mivel Szinyei nem szerette, ha munka közben nézik, a gyermekei ezt csak titokban tehették. Felnőtt fejjel azonban már nem tudtak ellenállni a művészet csábításának. Rózsi leánya 32 éves korában kezdte rendszeres művészeti tanulmányait előbb egy magániskolában, majd a képzőművészeti főiskolán, Nagybányán is dolgozott. Nemrég bukkant fel érdekes fonyódi festménye egy távoli rokonnál. Ezt a vihar utáni, nyár végi hangulatú, szordínósabb, lágyabb képet ugyanarról a pontról festette, ugyanarról a témáról, mint az apja a ragyogóan napsütéses Szép idő című képet, csak egészen más fényviszonyok között. A festő fia is a húgával nagyjából egyszerre ragadott ecsetet, de ő teljesen autodidakta maradt. Az idős mester meg volt elégedve gyermekeivel, nagyapám emlékiratai szerint az apja annak idején csodálkozva mondta: „Nahát, ennek a fiúnak van tehetsége!” De aztán mégis óvta őket ettől az élettől. Nem akarta, hogy boldogtalanok legyenek.

 

“Én zsenipárti vagyok” Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

– Ő boldogtalan volt?
– Bizony tragikusan alakult az élete. Gondoljon bele: hatvanéves korában volt az első önálló kiállítása! A Majálissal és az igazán forradalmi műveivel megbukott, a kritikák pedig, amelyeket kapott, teljesen megsemmisítették önérzetében. Kezdetben a francia impresszionistákat is kigúnyolták, de míg ők összetartó csapatot alkottak, Szinyei társtalan volt. Müncheni barátai, Benczúr Gyula, Liezen-Mayer Sándor többnyire a történeti festészetnek szentelték életüket, amely őt a legkevésbé sem érdekelte. Párizsba, majd Firenzébe szeretett volna utazni, és bár jómódú felvidéki dzsentrifamíliába született, nagynénjeinek kiházasítása után annyi jelzálog került a birtokra, hogy végül nem maradt fedezet a külföldi utakra. Amikor ifjú feleségével együtt szeretett volna kiszabadulni a világtól elzárt falusi környezetből, hogy valamelyik művészeti központba költözzön, apja könyörögni kezdett: ne vigye el az addigra megfogant első unokáját. Szinyei kénytelen-kelletlen kicsomagolt, és festeni kezdett. Várandós felesége ült modellt A lila ruhás nőhöz, amellyel igyekeznie kellett, mert a fűző egyre jobban szorította az ifjú asszonyt. Apja aztán a kisfiú születése után nem sokkal súlyos beteg lett és meghalt. Halálával pedig Szinyei nyakába szakadt az eladósodott birtok, és nem volt többé kiút.

– Probstner Zsófia hat gyermeket szült Szinyeinek, szerelemházasság volt, mégis válással végződött.
– Bár most nagy népszerűségnek örvend a Nyáry Krisztián-féle irodalomszemlélet, amely sztorit csinál a magyar hírességek hálószobatitkaiból és jó vagy rossz házasságuk intim részleteiből, nem szívesen beszélek ezekről a dolgokról. Családunk nagy bánata volt, amikor az ötvenes évek elején egy bizonyos Fedor Ágnes nevű hírlapíró, aki szintén nagyon szeretett ezekkel a témákkal foglalkozni, és akit családunk bizalmába fogadott, megírta a Három dáma rámában című könyvét. Ez tele volt hazugságokkal, és igen rossz fényben tüntette föl dédnagyanyánkat. Tudni való, hogy egy idő után neki valóban elege lett a festőből és az ő szomorúságából, amellyel hosszú éveken át gyászolta a félbemaradt karrierjét. Amikor Münchenben megismerkedtek, Szinyei még körülrajongott, ifjú titán volt, és fényes karrier előtt állt. Párizs helyett aztán maradt Jernye, a nagy karrier helyett az önmarcangoló keserűség. Ráadásul a Felvidéken a parasztlányokat tiltották a modellkedéstől, mert babonásan hittek benne, hogy akit lefestenek, az rövidesen meghal. A festő feleségét viszont végtelenül untatta ez a feladat. Már a századforduló idején sok hazugság keringett a válásukról, például hogy négylovas hintón szöktették meg a lila ruhás nőt. Ezzel szemben normális válásuk volt, igaz, akkoriban ez nem volt gyakori. A festő gyakorlatilag a család áldozata lett, erre ment rá a házassága is, mert ha kimehettek volna külföldre, el tudta volna adni a képeit, elismerték volna, és nem keseredett volna meg. Összesen hat közös gyermekük született, és dédanyánknak a második házasságából még öt.

Családi fürdőzés, 1916. Balról jobbra: Gerencsér László, Színyei Merse Pál unoka, Színyei Merse Ödön unokaöccs, Színyei Merse Félix, a festő fia, Színyei Merse Félix unoka, Színyei Merse Rózsi. Jobbra a mólón áll Színyei Merse Pál, a festő Fotó: Családi archívum

– Szinyei szenvedélyes ember volt?

– Eléggé. A Pacsirta utáni kemény kritikák után még festett. Időnként meglátogatta az örökös vagabundus Mednyánszky László, aki azzal biztatta, ő egész Közép-Európa legjobb tájképfestője, Szinyei azonban továbbra is a Majálisban megvalósított, tájba helyezett figurális festészet híve maradt. 1884 tavaszán még megfestette a Hóolvadást, de azt már nem fejezte be. Úgy érezte, a természetet más is le tudja festeni, de emberi alak nélkül a táj őt nem elégítette ki. Nagy kár, hogy akkor még senki sem hívhatta fel a figyelmét arra, hogy úgy festette meg az anyaföldet, ahogy senki: se a franciák, se a nagybányaiak – utóbbiak, Hollósy Simonnal az élen, a Majális mellett épp ezért a festményért lelkesedtek annyira. Attól kezdve tíz évig nem nyúlt ecsethez. Azt mondják róla, depresszióba esett, pedig inkább realista volt. Látta, micsoda ünneplés vette körül Benczúrt, Munkácsyt, akiknek a munkáit ő nem szerette. A legtöbb művész a tradicionálisabb irányban kereste a boldogulását, Szinyei azonban képtelen volt a kompromisszumra. Úgy gondolta, hogy kivárja, amíg a közízlés és a kritikusok is megértik az ő túl korán megvalósított újító törekvéseit. 1894-ben aztán cselt alkalmaztak a barátai: odaküldték hozzá Zemplényi Tivadart, kérjen engedélyt arra, hogy a jernyei kertjében festhessen, mert akkor biztos nem fog tudni ellenállni a festészet csábításának. Így is lett. Akkor szembesült azzal, hogy végre utolérte őt a kora.

– Újra festeni kezdett, és élete utolsó tizenöt évében végre élvezhette a sikert is.
– Igen, bár az 1910-es években már gyengült a szeme. Fonyódon például épp ezért kérte a fiát és unokáját, hogy fotózzák le neki a hullámzó, viharos Balatont, és a fényképek némelyikét fel is használta. A fotó ugyan fekete-fehér volt, de ez nem számított, mert neki remek szín- és formamemóriája volt. Gondolja csak el: a Majálist műteremben, télen festette!

Pihenés a fonyódi Velics-villa teraszán, 1917. Balról jobbra: a művész Rózsi leánya, Pali unokája, Szinyei Merse Pál, Fekó unokája és Molnár C. Pál Fotó: Családi archívum

– A családban ő volt az első művész?
– A festő felmenői általában politikusok voltak. Akadt köztük országgyűlési képviselő, főispán, alispán. A nagyapja például a forradalmi rögtönítélő bizottság elnöke volt, amiért egy ideig a pesti Újépületben raboskodott. Édesanyjáról pedig fennmaradt egy történet, mely szerint ’48-ban buzgó honleányként a Szinyei család minden ezüstjét és ékszerét odaadta a honvédek felfegyverzésére, úgyhogy nincs is semmi ilyesmink az őseinktől, de mi büszkék vagyunk ezért ükanyánkra. Forradalmi hevületű család volt a miénk, amelyet a szabadságharc közvetlenül is érintett. A festő nagynénje Dessewffy Arisztid özvegye lett, a jernyei családi kastély pedig az abszolutizmus idején a Sáros és Szepes megyei csüggedt magyarok menedéke volt. Zeneszerető és -művelő család volt a miénk, de festészetről ritkábban esett szó, bár dédapámnak volt egy nagybátyja, Szinyei Merse László, akit mi csak süketnéma Laci bácsiként emlegetünk, őt érdekelte a festészet, sőt tanulta is a bécsi akadémián.

 

Szinyei Merse Pál festés közben Fonyódon 1917-ben Fotó: Családi archívum

– Mennyiben őrzi a hétszáz éves múltra visszatekintő család történetét a Szinyei Merse-kastély, amely ma Szlovákia területén található?
– Miközben a Magyar Nemzeti Galériában a legutolsó átrendezés után alig öt-hat Szinyei Merse-kép lesz látható, addig a szépen rendbe hozott, középkori alapokon épült barokk kastélyban tavaly megnyitott Szinyei-képtár ötven festményt mutat be a Magyar Nemzeti Galériától kapott reprodukciók alapján. A dédapám sírját is szépen gondozó jernyei önkormányzat cigány és szlovák vezetői ritka példamutató törekvéseikkel igencsak megérdemlik a figyelmet. A jernyei polgármester által vezetett delegáció a fonyódi kiállításon is képviseltette magát. Örülök, hogy a művész életének e két fontos helyszíne máig őrzi a mester emlékezetét. Eközben itthon a mai napig hiába keresek olyan kiadót, amely hajlandó lenne a több mint negyed százada igen kis példányszámban kiadott Szinyei-nagymonográfiámat frissített, rövidebb szöveggel, ám sokkal több, legalább száz színes képpel megjelentetni, holott a nagyközönség az 1990-es nagy kiállítása óta csupán néhány fő művének ismerheti a színvilágát.

– Tudva, hogy a dédapja életét a művészettörténészek keserítették meg, mi vitte arra, hogy éppen ezt a pályát válassza?
– Az általános művészetszeretetem és az, hogy igazságot szolgáltassak neki. Engem a festő fia és a korán meghalt öt közül egyetlen életben maradt lánya, Rózsi néni állandóan minden kiállításra magával vitt. Az 1948-ban, a háború miatt késve megrendezett centenáriumi Szinyei-kiállításon is ott voltam, és jól emlékszem rá, hatéves voltam akkor. Igaz, apám korán meghalt, de minden családtag sokat beszélt a festőről és művészetéről, így sok mindent magamba szívhattam. Eredetileg zenei pályára készültem, mindig nagy affinitásom volt a művészetek iránt, de univerzális az érdeklődésem. Doktori értekezésemet jelenkori szobrászatból írtam. Nemcsak Szinyeivel, Mészöllyel, Dósával, Rippl-Rónaival vagy Koszta Józseffel foglalkoztam, hanem eleinte például a reneszánsszal is, de mélyfúró korszakom az 1860-nal kezdődő 60-80 év stíluspluralizmusa, amely nemcsak az egyetemes, hanem a magyar képzőművészetben is remekműveket eredményezett. A mieinket igyekeztem mindig nemzetközi kontextusban szemlélni és tárgyalni – ez sajnos néhány kollégánál hiányzik.

– Hogyan ismerhette volna fel egy akkori művészettörténész abban az időben az értéket, ha ennyiféle stílusirányzat élt egymással párhuzamosan?
– Abban az időszakban nem voltak még mai értelemben vett művészettörténészek, csak kritikusok, rajztanárok, festők, irodalmárok, történészek, akik a művészetről írtak. Belterjes műkritika volt. Ha valaki irigy típus volt, és gyenge festő, akkor minden tehetséget lerántott. A magyar műkritika nagyon nehezen indult, akkoriban kizárólag a novellisztikus vagy történelmi tartalmat, a narratívát várták el a festészettől, és ennek Szinyei nem volt hajlandó megfelelni.

– És milyennek látja a mai művészettörténészeket?
– A kollégák ugyan sok mindenre nyitottak, és észreveszik az igazi kvalitást, de többen kissé csőlátásúak, mert az előzmények alapos ismerete nélkül főleg a kortársat vagy a XX. századi avantgárdot helyezik előtérbe, és inkább a nemzetközi trendekhez, a művészet nyugati centrumaihoz való igazodást becsülik, mint az egyéni vagy pláne nemzeti teljesítményt. Szerintem azonban bűn a magyar művészetet a nemzetközi perifériájára helyezni, hiszen az utolsó 150 évben rengeteg kiemelkedő alkotás vagy akár egész életmű született nálunk. E téren is álljuk az öszszehasonlítást más nemzetekkel: nemcsak a zenében, de a képzőművészetben is. És persze hogy kell az inspiráció, de mellette ott kell lennie a valódi szuverenitásnak is. Én zsenipárti vagyok.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »