A magyar Napóleon vagy a „nemzet Júdása”?

A magyar Napóleon vagy a „nemzet Júdása”?

A magyar történelmi panteonnak több olyan alakja is van, kinek nevéhez valamiért az áruló jelző kapcsolódik. Az egyik ilyen, rendkívül sok indulatot kiváltó személyiség Görgei Artúr, kinek neve elválaszthatatlanul összeforrt az 1848–49-es szabadságharc „bukásával”. Írásomban halálának 100. évfordulója alkalmából arra keresem a választ, hogy ki volt ő valójában, a nemzet ügyének árulója vagy pedig egy katonai zseni, akinek a sors akaratából csak a szabadságharc befejezésének levezénylése jutott osztályrészül.
Görgei Artúr 1818. január 30-án született a Szepes megyei Toporcon. Tanulmányait Késmárkon folytatta, majd filozófiát szeretett volna hallgatni, de apja, a család szegénysége miatt katonaiskolába küldte, ahol ösztöndíjas helyet biztosítottak a fiú számára.

Görgei 1832 és 1836 között a tullni utászakadémia hallgatója volt, ahonnan Bécsbe, a magyar nemesi testőrséghez került, majd 1842-ben – főhadnagyi rangban – a Nádor huszárokhoz. Nősülési szándéka és az előrelépés hiánya miatt 1845-ben leszerelt és Prágába költözött. Az ottani egyetemen vegyészetet tanult, a szappangyártás akkori alapanyagának számító kókuszdió olajának zsírsavaival foglalkozott. Kutatásainak eredményeit könyvben is összefoglalta, de ez csak 1907-ben jelent meg.

Görgey századosból Görgei főparancsnok

1848 márciusa Prágában érte Gör­geit, aki éppen akkor nősült, majd rövidesen hazaköltözött Toporcra. Mivel otthon sikertelenül pályázott meg egy állást a műegyetemen, figyelme ismét a katonaság felé fordult. Májusban ugyanis megkezdődött az első honvédzászlóaljak felállítása, és a szolgálatra jelentkező Görgeit századosi rangban nyomban fel is vették. Nevéből – Jókaihoz hasonlóan – ekkor hagyta el az y-t, és attól kezdve következetesen a Görgei alakot használta. A jól képzett, vegyészethez is értő katona Batthyány Lajos miniszterelnök katonai irodájába került, ahol a lőszer- és fegyvergyártás megszervezésében működött közre.

Képarchívum

1848 őszén a bécsi udvar elérkezettnek látta az időt, hogy visszavonja a Magyarországnak adott tavaszi engedményeket, így szep­temberben megindult a fegyveres küzdelem. Attól kezdve a vitás kérdéseket már nem a tárgyalóasztaloknál, hanem a csatatereken intézték, ahol a katonáké volt a főszerep. Görgei is a harctéren vált közismertté, ugyanis kivégeztetett egy ellenségnek kémkedő arisztokratát, majd Ozoránál, másokkal együttműködve elfogott egy nagyobb ellenséges alakulatot. Mindennek köszönhetően októberben ezredessé, majd honvéd tábornokká lépették elő, és a jórészt szlovákokból álló fel-dunai hadsereg parancsnokává nevezték ki. Alakulatából hamar ütőképes haderőt faragott, katonái körében pedig nagy népszerűségnek örvendett. Személyes helytállásával is kitűnt, a csatákban nemegyszer az első vonalban harcolt.

A császári hadsereg következő támadására decemberben került sor. A kormány – több vesztes ütközet után – a főváros kiürítése mellett döntött, és a képviselőházzal együtt Debrecenbe menekült. Visszavonulásukat Görgei fedezte, majd az ellenséges csapatok gyűrűjéből kitörve a bányavárosokon és a Szepességen keresztül a Tisztántúlra vonult seregével, ahol már gyülekezett az ellentámadásra készülő honvédsereg.

1849 márciusában Görgeit ideiglenes főparancsnokká nevezték ki. Április elején már az ő vezényletével indulhatott meg a tavaszi hadjárat, ahol hat győztes ütközet után (Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom) a császári seregeket a Lajtáig űzték.

Ezt követően dönteni kellett, hogy a honvédsereg az ország fővárosát, Budát szabadítsa fel, vagy pedig tovább üldözze a megvert császári hadsereget. Bár maga Görgei is a hadjárat folytatása mellett érvelt, végül mégis a budai vár ellen indultak. Ez nem volt véletlen, mivel Magyarország függetlenségét éppen akkor kiáltották ki, a diplomáciai elismerés egyik alapfeltétele pedig a főváros felszabadítása volt. Ráadásul a honvédseregnek a közel két hónapos hadjárat után pihenőre és utánpótlásra volt szüksége, így a hadjárat folytatása meglehetősen kockázatos lett volna.

Az orosz túlerővel szemben

A 200 000 fős cári hadsereg megjelenése megpecsételte a szabadságharc sorsát. A hatalmas túlerő ellen lehetetlen volt a kétfrontos küzdelem, így az a haditerv született, hogy a honvédsereg egységeit összevonva először legyőzik a császáriakat, majd ezután a győztes pozíciójából tárgyalnak az oroszokkal, akiket a kolera is tizedelt, így érdekük volt a hadjárat gyors befejezése. Az összpontosítás helyéül Görgei javaslatára először Komáromot jelölték ki, de a hadi helyzet romlása miatt a politikusok később önhatalmúlag Szeged, majd Arad mellett döntöttek.

1849. július 2-án, a komáromi csatában Görgei ismét az első vonalból irányította csapatait, amikor egy gránátszilánk eltalálta, és 12–15 centiméter hosszan feltépte a koponyáját. Tíz napig szolgálatképtelen volt, ráadásul a sebe el is gennyesedett, így a félig összeforrt koponyacsontot kétszer is fel kellett nyitni. Görgei életveszélyes fejsebével is végigcsinálta a nyári hadjáratot, és a Komárom, Vác, Losonc, Rimaszombat, Miskolc, Tokaj, Nagyvárad útvonalon át augusztus elejére el is érte a kijelölt gyülekezési pontot, Aradot. Ennek során a négyszeres túlerőben lévő cári fősereg hátába kerülve manőverezett, újra meg újra kicsúszva az orosz gyűrűből. Hadműveleteivel számottevő időt nyert a délen gyülekező honvédsereg számára, hogy az képes legyen rendezni sorait, hadvezetését látva pedig I. Miklós orosz cár leveleiben kétszer is Napóleonhoz hasonlította.

Görgei augusztus 9-re ért Aradra a megbeszélteknek megfelelően, de nem találta ott a sereg másik felét, mely éppen aznap szenvedett döntő vereséget az osztrákoktól Temesváron. A csatavesztés hatására Kossuth és a Szemere-kormány lemondott, Görgeit pedig diktátornak nevezték ki. Magyar oldalon ekkor már csak a fel-dunai hadsereg volt harcképes, de ez a 30 000, lőszerhiánnyal küszködő honvéd nem volt képes megállítani a többszörös túlerőt. Emiatt a haditanács augusztus 11-én a feltétel nélküli megadás mellett döntött. A határozat meghozatalánál Görgei kiment, hogy jelenlétével ne befolyásolja a többieket. Ezt követően már csak azt kötötte ki, hogy a fegyverletételre kizárólag az oroszok előtt kerülhet sor, különben támadni fog. Ez egyben azt is jelezte, hogy csak egy harmadik ország túlereje tudta legyőzni őket. Utólag derült ki, hogy döntése helyesnek bizonyult, mert ha az osztrákoknak adják meg magukat, Haynau gyorsított eljárással sok száz tisztet végeztetett volna ki.

A fegyverletételre augusztusa 13-án, a szőlősi mezőn került sor Világos mellett. Előtte több egység is megsemmisítette a zászlóját (elásták, elégették vagy szétvágva elosztották maguk között), hogy az ne kerüljön az ellenség kezébe, Görgei pedig elsírta magát. A fogságba esett katonákkal az oroszok lovagiasan bántak, de Görgei kivételével rövidesen átadták őket az osztrákoknak. A magyar hadvezér magára vállalta a felelősséget, de ke­gyelmet kért az emberei számára. Kívánságának megfelelően maga az orosz főparancsnok, Paszkevics herceg, sőt még I. Miklós cár is közbenjárt az amnesztia érdekében, de hiába. Kegyelmet egyedül Görgei kapott, akit Klagenfurtba száműztek.

„Most még haragudni fog rám a nemzet”

A fegyverletételt Görgei úgy értékelte, hogy „most még haragudni fog rám a nemzet, de három hét múlva – bizton tudom – kezet csókol majd nekem”. A jóslata azonban nem vált valóra, sőt éppen az ellenkezője történt. Kossuth ugyanis nyílt levélben jelentette ki, hogy a szabadságharc bukását „árulás s alávalóság” okozta, amivel Görgeit vádolta. Bár ő maga is tudta, hogy tábornoka a reménytelen katonai helyzet miatt kényszerült letenni a fegyvert, és erről a szándékáról volt is tudomása, de az árulás mítosza révén sokkal egyszerűbb volt feldolgozni a vereséget és elhárítani a saját, személyes felelősségét.

Vádjait a korabeli közvélemény is átvette, és még az Aradon kivégzett tábornokok haláláért is őt tették felelőssé. Gyalázkodó írások és népdalok születtek róla, Vörösmarty Mihály Átok című versében pedig „silány gazembernek” és „féregnek” nevezte. Ráadásul 1850-ben a hazai sajtó is leközölte Kossuth nyílt levelét, ami még jobban befeketítette a tábornokot a közvélemény előtt. Bár Jókai egy 1850-ben megjelent elbeszélésében, a Fehér angyalban jól érzékeltette embereiért vállalt felelősségét, de önmagában ez kevés volt a közhangulat megfordításához.

Görgei 1867-ben tért haza száműzetéséből. Katonai pályáját nem folytathatta, állást nehezen kapott, és többször is munkahelyet kényszerült váltani. Dolgozott kétkezi munkásként, intézőként, míg 1874-ben Visegrádra nem költözött öccséhez, ahol kertészkedéssel és szőlőtermesztéssel töltötte az idejét. Bár az irodalmi és művészeti élet több prominens személyiségével is jóban volt (megfordult nála Gyulai Pál, Ábrányi Emil, Mikszáth Kálmán, Hatvany Lajos, Móricz Zsigmond, Than Mór, László Fülöp stb.), ez sem változtatott a megítélésén. 1915-ben egy német katonai küldöttség tett nála tisztelgő látogatást, mint az oroszok egykori legyőzőjénél. 1916. május 21-én hunyt el Budapesten, éppen a budai vár bevételének évfordulóján.

1874-ben Visegrádra költözött öccséhez, ahol kertészkedéssel töltötte az idejét
Képarchívum

Görgei a komáromi csatában szerzett életveszélyes sérülését a csodával határos módon túlélte, és lábadozva csinálta végig a nyári hadjáratot, majd a fegyverletételt. Ha a csatamezőn esik el (jegyezzük meg: mindössze 31 évesen) vagy később hal bele a sebesülésébe, az utókor a legnagyobb történelmi hőseink között tartotta volna számon, a nemzeti mitológia pedig Hunyadi Jánoshoz vagy Zrínyi Miklóshoz hasonlóan valamiféle magyar fátumként emlegette volna a legrosszabbkor bekövetkezett halálát. Ő azonban felépült, 98 évet élt, megbecsülés helyett csak igaztalan vádak jutottak neki osztályrészül, melyek élete végéig elkísérték.

Vesztróczy Zsolt
A szerző történész

 


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »