A magyar megújulás félreértett és félremagyarázott püspöke

A magyar megújulás félreértett és félremagyarázott püspöke

Keresztényszocialista, vörös felforgató, ellenforradalmár, antiszemita, pacifista, politikus, filozófus, teológus, ezek a jelzők, vélt, vagy valós szerepkörök mind hozzátartoznak a Székesfehérvár tizenötödik püspökéről kialakult ellentmondásos és önellentmondásos képhez. Prohászka Ottokár munkásságát és személyét azonban már életében sem sikerült objektíven megítélnie akkori kortársainak, az utókor pedig nem is törekedett arra, hogy alakjáról ne csupán leegyszerűsítő, sematikus vázlatokat gyártson az épp aktuális politikai irányzatok fénytörésének megfelelően.

Épp ezért, halálának nyolcvankilencedik évfordulóján kiemelten fontos, hogy munkásságára ráirányítsuk a figyelmet, és röviden áttekintsük életművének elfelejtett, fontos, félreértett és félremagyarázott vonásait.
A rebellis újító
A mai, kultúrmarxista klisékkel átszőtt közgondolkodás nehezen kapcsolja a jó értelemben vett előremutató, naprakész gondolkodású, haladó szellemű, lázadó jelzőket egyházi személyhez. Prohászka Ottokárra azonban nagyon is illenek ezek a kifejezések.
 
A későbbi püspök éppen abban az időben tanult a római Collegium Romanumban, amikor az a radikális és felvilágosult tanítások fő fókuszpontja volt. Korának leghaladóbb eszméit szívta magába, melyeket próbált összhangba hozni a katolikus tanítással, majd átplántálni a hazai viszonyok közé, ami korántsem bizonyult egyszerű feladatnak.
 
Prohászka sok szempontból megelőlegezte a II. vatikáni zsinat tanításait, így például az egyház belső demokráciájáról, az ökumenikus párbeszédről, az üdvtörténetről, vagy éppen a tudomány és vallás kapcsolatáról vallott nézeteivel. Pont ezért gyanakvás, sőt, sok esetben nyílt megvetés övezte alakját a hazai egyházi életben, s legalább olyan hevesen támadták, kritizálták nézeteiért, mint irodalmi téren a Nyugat szerzőit (akiket ő maga is támadott, kiváltképp Adyval támadt sok konfliktusa).
 
A megújulás ellen ágáló egyházi irányzatok foggal-körömmel küzdöttek ellehetetlenítéséért, és 1911-ben elérték, hogy három művét – Az intellektualizmus túlhajtásait; a Modern katolicizmust és a Több békességet című cikkét – indexre vegyék Rómában. A frissen megválasztott X. Pius pápa, a szó szerinti Szentírás-értelmezéseken kívül mindent modernista eltévelyedésnek bélyegző intézkedései, valamint a papokat “antimodernista eskü” letételére kötelező rendelete, elkerülhetetlenné tették a Szentszék és Prohászka összeütközését.
 
De harcos szelleme nem hagyta nyugodni az akkor már jelentős hírnévvel bíró papot. Rendíthetetlenül kiállt nézetei mellett, s ha nehéz szívvel is, de tovább ostorozta egyházát az azt átitató negatív tendenciák miatt. Teológusi tevékenysége, hatása csakis olyan gondolkodókhoz mérhető, mint Teilhard de Chardin, akihez hasonlóan ő is hitt abban, hogy a kor tudományos felfedezései nem cáfolják, hanem megerősítik és új fényben világítják meg a vallásos hitet, s elvetette a manapság is oly népszerű “tudomány vagy vallás” hamis, a kettő között mindenféle átjárhatóságot tagadó dichotómiáját.
 
Püspökként idegenkedett a főpapi külsőségektől, evangéliumi szegénység jellemezte, s nem becsülte sokra a főrendiházi politizálást, ami nem jelentette, hogy ne lett volna politikailag aktív, hiszen a Katolikus Néppárt egyik alapítója, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának pedig elnöke volt.
A keresztényszocializmus hazai bajnoka
Az ő ténykedése előtt a hazai katolikus egyház számára a szociális kérdés kimerült a jótékonykodásban. Magyarországon, egyházi részről azonban elsőként ő tett hitet egy olyan államforma mellett, melyben a legszegényebb és legszélesebb népréteg, a munkásság játssza a főszerepet, s melynek központi eleme a demokrácia lesz.
 
Kiváló érzékkel tapintott rá arra, amit az ügynökmúlttal és félreértelmezett megfelelési kényszerrel terhelt, a közéletből kivonuló magyar katolikus egyház még napjainkban is képtelen teljes mértékben magáévá tenni: Ahhoz, hogy a klérus a modern időkben is képes legyen betölteni küldetését, újra kell definiálnia a hatalomhoz és a vagyonhoz fűződő viszonyát, és a szociális reformok kerékkötőjéből azok fő előmozdítójává kell válnia.

Tehát Prohászka egy aktív, cselekvő, a társadalom többsége mellett álló, és azért kiálló katolicizmus képét vázolta föl.

1916-ban demokratikus földreform-tervezetet készített, és két évvel Károlyi színpadias bohóckodása előtt meg is kezdte a földosztást a saját egyházmegyéjében, ám példája nem talált követőkre.
 
Egyházi szolgálatát mindig a nép iránti alázattal végezte, folyamatosan járta az országot és minden alkalmat megragadott, hogy közvetlenül szólítsa meg híveit.
 
Az indexre tételi eljárás során a szocialista sajtó szimpátiáját is szemére vetették (milyen ironikus, hogy manapság főleg pont a munkásságát egyáltalán nem ismerő szocialista politikusok átkozzák ki a leggyakrabban és legvehemensebben – a szerk.), azzal együtt, hogy feminista nézeteket hangoztatott a nők egyenjogúságáról, s parlamenti képviseletet követelt számukra.
 
Emellett a pacifizmus elszánt híve volt, s az első világháború egyik legkorábbi, és legkérlelhetetlenebb ellenzőjének számított.
Tévutak és többszörös megbélyegzés
Az őszirózsás forradalom kitörésekor annak lelkes igenlője volt, s híveit is felszólította a Károlyi-féle puccs támogatására. Ahogy sokan mások, ő is naivitástól vezérelve hitte, hogy a vörös gróf szép szavakba csomagolt, önző ámokfutása tényleg egy igazságosabb társadalmi berendezkedés felé vezető első lépést jelent. Lelkesedése odáig fajult, hogy előbb Károlyinak, majd később a Tanácsköztársaság vezetőinek is felajánlotta segítségét, ám az elutasítások, sőt zaklatások, majd végül a házi őrizetbe helyezés kijózanították a főpapot.
 
Az ellenforradalom ikonikus alakjává vált, s 1920-ban a Nemzetgyűlés tagja lett, ám Szabó Dezsőhöz hasonlóan hamar csalódott a Horthy-rendszerben, mely nem hozta el az általa áhított szociális fordulatokat.

“Keresztény kurzus kereszténység, s keresztények nélkül!”

– ezzel a híres kifakadásával vonult vissza a politikától, s tért vissza főpásztori hivatásához. Ezért sokak szemében lett áruló, vörös-szimpatizáns, és újra föltámadt a vele szembeni örökös gyanakvás.
 
Munkásságának egyetlen negatív vonulata, mellyel a modern diskurzus állandó jelleggel annullálni igyekszik teljes munkásságát, történelmi és egyháztörténeti szerepét, az kérlelhetetlen antiszemitizmusa, s a hungarizmus fogalmának teoretikus megalkotása.
 
A mai napig ez az egy aspektus teszi lehetetlenné, hogy örökségének valóban fontos kérdéseiről megindulhasson a szakmai, kultúrtörténeti vita, és az őt megillető helyet foglalja el a közgondolkodásban. Pedig ahhoz, hogy valóban megértsük Prohászka üzenetét, nem szabad kizárólagossá felnagyítanunk gondolatvilágának ezen vonását, mely éppúgy a kor terméke, mint a főpap szintetizáló elméje által hazai viszonylatokba átültetett szociális tanok voltak. Ugyanakkor hiba lenne tabuként kezelni, s elhallgatni a kérdést, hisz ez is alakította életművét, így e vonásával együtt, de azt helyén kezelve kell megítélni alakját.
 
Prohászka Ottokár egyes művei megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ITT, illetve a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában, EZEN a linken, forgatásukat mindenkinek ajánljuk.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »