A magyar bérhelyzet történelmi perspektívában

A magyar bérhelyzet történelmi perspektívában

Jó hír, hogy a Standard and Poor’s visszaminősítette Magyarországot a BBB – stabil, azaz befektetésre ajánlott – kategóriába. Igaz, ez még mindig csak eggyel van a bóvliszint felett. A felminősítés oka – a jó aktuális gazdasági mutatók mellett –, hogy a kormány gyakorlatilag eltörölte a bankadót, azaz konszolidálta kapcsolatait a bankokkal. Ám a minősítők nem foglalkoznak a társadalmi adatokkal, például a várható élettartam vagy a nettó bérek alakulásával, mivel figyelmüket elsősorban az üzleti világ számára fontos mutatókra – GDP, költségvetési hiány, adósság, infláció – összpontosítják, és azok esetén is inkább a jelen és a várható közeljövő adatait elemzik.

A jelen gazdasági eredményeinek elismerése mellett a társadalom számára más mutatók alakulása is fontos, illetve az is érdekes kérdés, hogy a mai makroszintű eredmények hogyan ítélhetők meg történelmi perspektívában, illetve hogyan néznek ki regionális szinten. Ezeknek a tendenciáknak az ismerete és a társadalmi mutatók alakulása kell hogy a mindenkori gazdasági stratégia kiindulópontjaként szolgáljon. Példaként említsük meg a dán kormány 2020-ig készített stratégiáját, amelyben kiemelt cél, hogy Dánia ott legyen azon tíz ország között, ahol az emberek a legtovább élnek. De fontos cél a világszínvonalú oktatás és egészségügy biztosítása is. Hogyan kerülnek ezek a célok egy gazdaságpolitikába? A válasz egyszerű: korán elhalálozó, rossz egészségi állapotú és korszerű tudással nem rendelkező emberekkel nem lehet sikeres gazdaságot és társadalmat építeni.

Nézzünk meg ezért néhány fontos hazai gazdasági és társadalmi mutatót történelmi perspektívában! Az ország sikerességét nyilvánvalóan mérik a különböző GDP-adatok. Fontos azonban a társadalom állapota szempontjából az élettartam és a népesség alakulása, valamint a bérhelyzet is. A GDP esetén nem az abszolút érték, hanem annak egy főre jutó nagysága, illetve ennek az értéknek más országok adataihoz való viszonyítása ad valóságosabb képet a gazdaság állapotáról. Természetesen az egy főre jutó GDP alakulása függ a lakosság számának alakulásától is. Mivel a magyar lakosság 1980 óta fogy, ezért az egy főre jutó GDP növekedését a népességfogyás is gyorsíthatja. Magyarországon egyébként a lakosságszám először 2011-ben csökkent 10 millió alá, 9 985 722 főre. A legfrissebb, 2016. évi adat 9 830 485, ami azt jelenti, hogy a körülbelül 4,5 éves időtartam alatt

155 237-tel lettünk kevesebben. Ez ebben az időszakban évi átlagban 34 ezer fő körüli érték. 2005–2008 között az évi átlagos fogyás 13 037 fő volt, vagyis a fogyás üteme felgyorsult. Ezt mutatja az is, hogy míg 2005-ben az Európai Unió lakosságának 2 százaléka volt, 2015-ben már csak 1,9 százaléka magyar. Ezeknek az adatoknak a tükrében jogos kérdés, nem kellene-e még többet tenni a népességfogyás ellen, ha nem tudunk is olyan optimista célokat kitűzni, mint a dánok.

De visszatérve az egy főre jutó GDP-re, azt látjuk, hogy míg az unióhoz történt csatlakozáskor az egy főre jutó GDP tekintetében a visegrádi négyeken (V4) belül Csehország után a másodikak voltunk, 2015-re az utolsók lettünk. Ez azt mutatja, hogy kevesebb új értéket termelünk, mint a többi ország. Összhangban ezzel, lassult az EU-hoz való felzárkózásunk is. Míg a csatlakozás előtt az egy főre jutó hazai GDP az EU-átlag 53 százaléka volt, és így a második helyen voltunk, 2015-re 68 százalékos értékünkkel lettünk a negyedikek, vagyis a lengyelek és szlovákok közelebb kerülnek az EU-átlaghoz. Ennek egyik, de nem kizárólagos oka, hogy a gazdasági növekedés nálunk már a válság előtt – köszönhetően az akkori megszorításoknak – lelassult, és csak nagyon lassan kapott erőre. A V4 többi államában viszont a lassulás mértéke kisebb volt, sőt Lengyelországban nem is volt válság.

Az utóbbi években a visegrádi országok gazdasági növekedése általában magasabb volt, mint a magyar érték, annak ellenére, hogy a hazai növekedési adat is javuló tendenciát mutat. 2016 második negyedében például éves összehasonlításban a magyar gazdasági növekedés 1,8 százalék volt, a cseh 2,6, a lengyel 3,1 és a szlovák 3,7. Ezt a tendenciát érzékelteti az az adatsor is, amely szerint 2004 – vagyis az EU-csatlakozás – és 2014 között a magyar GDP átlagosan 0,9, a cseh 2,1, a lengyel 3,9, a szlovák pedig 3,8 százalékkal nőtt. Államadósságunk is csökkenő tendenciát mutat, de a GDP-hez mért 75,5 százalék 25-30 százalékkal haladja meg a V4 adósságszintjét. Ez azt jelenti, hogy a költségvetésben komoly kiadási tételként jelentkezik az adósság és kamatainak törlesztése. Ha ez elkölthető volna oktatásra, egészségügyre és innovációra, könnyebb lenne a nagyobb hozzáadott érték előállítása. Így el is érkeztünk a két legfontosabb kérdéshez: a gazdasági szerkezethez és a bérekhez. A magyar gazdaságban jelentős arányt képvisel az alacsony hozzáadott értéket előállító összeszerelő tevékenység. A magyar gazdaságpolitika a rendszerváltás óta érzéketlen arra, milyen tevékenységet hoznak be a cégek Magyarországra. Egyedüli cél, hogy minél nagyobb legyen a külföldi tőkebefektetés, és ennek növelése érdekében az állam hatalmas áldozatokat vállal különböző közvetlen és közvetett támogatások, adókedvezmények, az utóbbi időben „stratégiai szövetségek” megkötésének formájában. Az állami tőkevonzó filozófia része, hogy olcsó és békés munkaerőt kínálunk a külföldi tőkének, ez pedig jelentős költségmegtakarítási, vagy, ha tetszik, profitnövelési tényező. Természetesen a cégek élnek is ezekkel a lehetőségekkel, így nem csoda, hogy a béremelés csak akkor fordul meg a fejükben, ha kényszerhelyzetbe kerülnek, azaz ha elfogy a munkaerejük.

Az összeszerelés nagy arányát mutatja, hogy – a Központi Statisztikai Hivatal legutóbbi adatai szerint – Magyarországon a fizikai munkavállalók aránya 54,2 százalék. A fizikai állományban lévők átlagos nettó keresete 111 639 forint, azaz csupán 1639 forinttal magasabb, mint a minimálbér. És akkor még nem is beszéltünk a regionális különbségekről, amelyek igen jelentősek. Ugyanazért a munkáért kevesebbet kap mondjuk egy nógrádi vagy szabolcs-szatmári munkavállaló, mint például egy dunántúli. Ugyanakkor a V4 többi országában sokkal színesebb a gazdasági szerkezet. Ezekben az államokban is vannak összeszerelő üzemek, de arányában több a nagyobb hozzáadott értéket előállító, innovatív vállalkozás, valamint erős a kisvállalkozói és a szolgáltató szektor.

A magyar versenyképesség csökkenésének egyik fő oka éppen gazdaságunk egysíkúsága és az alacsony hozzáadottérték-termelés. Utóbbi az átlagos bérszintre is hatással van. Magyarországon 2016 júliusában a nettó átlagkereset – közfoglalkoztatottak nélkül – 181 200 forint volt, ez körülbelül 584 euró. A szlovák érték 708, a cseh 793, a lengyel pedig 723 euró. Érdekességként említsük meg, hogy az osztrák érték 2009 euró. Vagyis az utóbbi időszakok emelései ellenére a bérek tekintetében utolsók vagyunk a visegrádi országok között. Ez a helyzet bizonyára összefügg a külföldön munkát vállalók számának növekedésével, ami maga is versenyképesség-rontó tényező. Az IMD versenyképesség-kutató legutóbbi, 2016. évi adatai szerint agyelszívás tekintetében a vizsgált 61 ország között a 60.-ak vagyunk. Az agyelszívás jelensége rámutat a lényegre: arra, hogy a szakemberek tudása nem itthon, hanem máshol hasznosul, máshol teremt jelentős hozzáadott értéket.

Kérdés ezek után, mit kellene tenni ahhoz, hogy – legalább régiónkban – felzárkózzunk a többi országhoz. Ma a leghatározottabban képviselt vélemény az, hogy a járulékokat kellene csökkenteni. Tény, hogy a járulékok Magyarországon az unió többi országához képest magasak, a teljes munkabérköltség azonban – éppen az alacsony bérek miatt – még így is rendkívül kedvező az itt működő külföldi cégek számára. De mi garantálja azt, hogy ezek a cégek kisebb járulék esetén bért emelnének? A válasz az, hogy semmi! Ezért rendszerszintű megoldást kellene keresni. Először is fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy „költséghatékony” munkaerővel csábítjuk a külföldi tőkét. Ha ugyanis ezt tesszük, miért csodálkozunk, hogy nem akarnak bért emelni? A másik gond a már említett gazdasági szerkezet: amíg az összeszerelő munka aránya nő, addig a béremelésnek komoly korlátai vannak.

Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy az összeszerelő üzemekben nem lehetne magasabb béreket fizetni, hiszen éppen az autógyárak példáján láthatjuk: ma már nemcsak a németországi, de a cseh és a szlovák üzemeikben is jobban keresnek a munkavállalók, mint nálunk. Ám a gazdaságon belül a tudást, kreativitást nem igénylő munka nagy aránya feltétlenül korlátot szab annak, hogy az átlagbér jelentősebben emelkedjék. Tehát a nagyobb bérszínvonal-javuláshoz a gazdasági szerkezetnek változnia, hozzáadottérték- és tudástartalmának növekednie kellene. Ezt pedig tudatos gazdaságpolitikával kellene előmozdítani. A gazdaságpolitika például a támogatási rendszerén belül jobban ösztönözhetné a nagyobb hozzáadott értéket teremtő, innovatív és tudásalapú, jobb béreket fizető munkahelyeket teremtő vállalatok betelepülését, illetve az ilyen itthoni cégek – közöttük a magyar kisvállalkozások – megerősödését. Azonban úgy tűnik, ma még mindig inkább a mennyiségi szemlélet uralkodik: a lényeg, hogy – bármi áron, hatalmas kedvezményekkel – minél több cég jöjjön, függetlenül attól, milyen minőségű munkahelyet teremtenek.

Ráadásul a már említett regionális különbségek is nagyok. Az alkalmazásban állók havi nettó átlagkeresete 2015-ben Budapesten 208 966, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 111 680, Nógrádban 119 666 forint volt. De az autóipar fellegvárának tekinthető Bács-Kiskun megyében is csak

134 631, Győr-Moson-Sopron megyében pedig 169 904 forint volt a nettó átlagkereset. Ez arra utal, hogy ugyanazért a munkáért az országon belül sem egyformán fizetnek a cégek. De azt is meg kell említeni, hogy az állami szférában szintén alacsonyak a fizetések: az utóbbi évek béremelései ellenére a költségvetési intézményekben dolgozók átlagos keresete alacsonyabb, mint a nemzetgazdasági átlag. A legjobban továbbra is bankszférában, az olaj- és gáziparban, illetve az olyan tudásalapú ágazatokban keresnek az emberek, mint az informatika, a kommunikáció és a tájékoztatás.

Összefoglalva az elmondottakat: a magyar bérhelyzeten a járulékok változtatásával nem lehet jelentősen javítani. Egyrészt a gazdasági szerkezet modernizációjára, a tudásalapú tevékenységek arányának növelésére, másrészt pedig a már itt működő cégek esetén erőteljesebb állami ráhatásra van szükség ahhoz, hogy a bérszint jelentősen növekedjék. A ráhatás egyik közvetett módja a közszféra béreinek jelentősebb emelése. Enélkül nincs esély arra, hogy az egy főre jutó GDP, illetve annak az EU-s átlaghoz mért aránya tekintetében közeledjünk legalább a visegrádi négyek eredményeihez. Elhúzódó lemaradásunk esetén nem állítható meg az agyelszívás. Ez pedig még nehezebbé teszi, hogy valaha is tudással és nagyobb hozzáadott értékkel, ne pedig olcsósággal versenyezzünk.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »