A kútásó légiós

Feri, azaz Fercsi, ahogy mindenki hívta, méretes ember volt (ahogyan mifelénk mondták: marha nagy), erős, izmos felsőtesttel, akkora bicepszekkel, amilyeneket legföljebb Bud Spencernél láthattunk a moziban. Bal felkarjára tenyérnyi horgony volt tetoválva, a jobbjára meg csak annyi, hogy Marika. Kútásóként ismerte mindenki, ősszel és télen a Dunán túl lakott, tavasszal, nyáron, ahogy beindult a mezőgazdasági idény, megjelent a faluban, és kék csíkos matróztrikójában ásta a kutakat. Ezek lettek később a Fercsi-kutak. A hetvenes évek végén jött divatba az öntözéses gazdálkodás a magánbirtokokon, a kicsit tehetősebbek kutakat ástak a zsíros bácskai földjeiken, hogy az amúgy sem kevés termésük az aszályos években se csökkenjen. Volt egy kútásó masinája, amelyet kézzel kellett hajtani, emiatt rendre két inassal járt, akik felváltva tekerték a fúrófejet. Ha hívták, eljött, tárgyalt a gazdával, s ha megegyeztek, megjelent a kútásó ponton, két nap alatt elvégezte a feladatot, s amint vizet fakasztott, továbbállt. Rejtélyes figura volt, kevés beszédű. Mindenféle legendák keringtek róla. Hogy valójában a Muraközből származik, ahol egy lakodalmi mulatság során kitört verekedésben egy befolyásos embert talált leöklözni, aki bosszúból börtönbe juttatta, s miután szabadult, nem kaphatott rendes munkát sehol. Hallottunk olyat is, hogy tengerhajós volt, családja is van valahol egy távoli egzotikus szigeten, ahova visszavárják, meg számos apró, félvér porontya, s azért hagyta abba a hajózást, hogy ne kelljen visszatérnie házsártos, tüzes menyecskéjéhez. Aztán mondták az okosok, hogy Fercsi igazából a francia idegenlégióban harcolt Észak-Afrikában, álnéven bujdosott haza, és azóta is hamis papírokkal él. Nem is úgy hívják, ahogy mindenki hiszi. Stb. Hogy mindezen híresztelésekből melyik volt igaz, melyik nem, nem tudhattuk, mi szívesen elhittük mindegyiket. S el is képzeltük, ahogy Rejtő Jenő-hősként vív ütközetet a beduinokkal a homokdűnék között a Szahara peremén (persze elmaradhatatlan csíkos matróztrikójában), vagy álcafestékkel kimázolt arccal, foga között rohamkéssel kúszik egy géppuskafészek felé a távol-keleti dzsungelben. Annyit mindenesetre mi is észrevettünk, hogy nem a helyi tájszólásban beszélt, sőt még nem is a kupusinaiban. Volt valami az akcentusában, valami idegenféle, amolyan magyar egyes, ahogyan a pesti tévében, a magyar egyben beszéltek, nyílt „e” hangokkal, a mi fülünknek kissé affektálós, elnyújtott, szó végi hangsúlyokkal.

A sógoromék földjén is ő fúrta a kutat, ott álltam a dűlőút mellett, láttam, ahogy Toldi Miklósként egymaga vette vállára s pakolta le a teherautó platójáról a súlyos gerendákat, állította össze a három lábat, amelyek csúcsáról a fúróberendezés aláereszkedett, pedig már nem volt fiatal ember. Vastag bikanyakán kidagadtak az erek, csíkos trikója majd szétrepedt feszülő izmaitól. Úgy dolgozott, mint egy gép, a két inasnak nem volt kegyelem, lazsálni nem lehetett mellette. Esténként néha összefutottunk vele a Kistamás kocsmájában. Dolga végeztével beugrott inasaival egy sörre, amelyet a pult mellett állva fogyasztottak el. Mert ő mindig mentében volt. Mint az olyan ember, aki soha nem érkezik meg sehova, kizárólag útközben él. Medvealakja ott tornyosult a pult fölött, lapátkezében törékeny pohárrá silányult a félliteres sörösüveg. Egyetlen szó nélkül megitta a sört, bevárta, hogy az inasai is végezzenek az itallal, és már el is tűntek az éjszakában. Egyik ilyen alkalommal, miután a kútfúró csapat, élén az óriással, eltávozott a söntésből, Fercsire terelődött a szó. Meghánytuk-vetettük, kiféle is lehet Fercsi, a társaságban megoszlottak a vélemények azt illetően, idegenlégiós kalandorról van-e szó, aki berbereket aprított Algériában, vagy a Vietkonggal küzdött Indokínában, esetleg egy déltengeri hajósról, akit az Interpol köröz bigámia bűne miatt. Kistamás, a kocsmárosunk, minden helyi és távoli legendák ismerője, talán megelégelvén a vadabbnál vadabb elméleteinket, megszánt bennünket, egy pillanatra megállt asztalunk mellett, közénk hajolt, és halkan, mintha súlyos titkot árulna el, így szólt: „A Fercsi ötvenhatos.”

Majd folytatta útját, kivitte a rendelést a szomszéd asztalhoz, minket meg otthagyott, hadd küzdjünk a hirtelen ránk telepedett homállyal. Ötvenhatos? Túlzás lett volna állítani, hogy akkor hallottunk először ötvenhatról, de annál többet, hogy ötvenhatban a magyarok föllázadtak a ruszkik ellen, nemigen tudtunk. Nem csak Magyarországon hiányzott a tananyagból 1956 története. Igaz, nekünk ott volt a kocsmárosunk, Kistamás, a rejtett tudások kútfője. Amikor késő estére már megritkultak a vendégek, s csak mi tartottunk ki, Kistamás odajött az asztalunkhoz, maga alá húzott egy széket, és felfedte előttünk Fercsi titkát.

Fercsi dunai hajóslegény volt, aki 1956-ban, tizenkilenc évesen, fegyverrel harcolt az oroszok ellen. Hogy pontosan hol és miként, arról Kistamásnak sem voltak információi, de a lényeg, hogy a forradalom leverését követően nem nyugatnak vette a menekülés irányát, hanem délnek. November 4. után mintegy ötezer magyarországi menekült érkezett Jugoszláviába, akiket Szabadka környékén, ideiglenes menekülttáborokban helyeztek el, köztük volt Fercsi is. Később többségük nyugatra távozott, Fercsi azonban maradt. Az ötvenhatos forradalmár új hazájában dolgozott folyami uszályon, markológépen, végül kútfúró lett a Délvidéken. Mi tagadás, némi csalódást éreztünk, mert hát pesti forradalom ide, ötvenhat oda: mi az egy vietnami vagy algériai kalandhoz képest? Magyarország a szomszédban volt, mindennap láttuk a tévében, s nem találtunk benne semmi egzotikumot. Csak évek múlva, mire ötvenhatos tudásunk utolérte Fercsiről szerzett ismereteinket, került Fercsi az emlékezetünkben az őt megillető helyre. Addigra már sok Fercsi-kút áztatta életadó vizével a bácskai földet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »