A Kúria álcázott törvénymódosítása

A Kúria álcázott törvénymódosítása

A kormány hagyta, hogy a bankok kicsikarják a devizaadósokból az eredeti kölcsön sokszorosát.

Néhány héttel a 2010-es választások után Orbán Viktor Berlinbe zarándokolt Angela Merkel német kancellár támogatásáért az Európai Unió szigorával szemben. A Gyurcsány–Bajnai–Simor-féle gazdaságpolitika, fittyet hányva a maastrichti követelményekre, a költségvetés hiányát rendre 4,5 százalékra vagy a fölé vitte, a jólét látszatát pedig az ország és a háztartások eladósodása révén biztosította. Az EU elvesztette a türelmét, és kemény kiigazításokat követelt a kétharmados többséggel újonnan megválasztott kormánytól. Orbán megértést, időt és a szigor enyhítését kérte Merkeltől, de az euró válságával küszködő német kancellár őt is – mint az előtte kilincselő görög miniszterelnököt, Jorgosz Papandreut – elutasította. Nem maradt más hátra, mint a feketeleves hozzávalóinak összeállítása, a leves megfőzése és lenyomása a társadalom torkán.

Az első hozzávaló a nyugdíjpénztári vagyon törvénytelen elkobzása volt. A második a bankokkal kötött nagy alku: ha lenyelitek az orbitális banki különadót, a kormány biztosítja számotokra az eszement devizaalapú hitelezés behajtását. Miközben Orbán és Matolcsy az országot a bankok, a tőke és a kipaterolásra ítélt Nemzetközi Valutaalap ellen hergelte, éppen a bankok és a tőke érdekében adott utat a kilakoltatásoknak, a magyar családok kilátástalan vergődésének.

Hogy a devizaalapú kölcsönök nem feleltek meg a hatályos törvényeknek? Sebaj. Részben bevezetjük a visszamenőleges törvényhozás intézményét, hogy ezeket a törvényeket átírhassuk, részben pedig várunk, amíg a bíróságokra, a Kúriára és az Alkotmánybíróságra nem helyezhetünk olyanokat, akik értik és tisztelik a Főnök céljait. Vártak is, öt évet, miközben honfitársaink százezreinek ment tönkre az élete.

A nagy akadály persze az 1959-es polgári törvénykönyvnek A bank- és hitelviszonyok című XLIV. fejezete volt, amely pontosan megfogalmazza a kölcsön fogalmát: „523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.” Hogyan lehet ezt a világos szöveget – amely szerint a kölcsön az a meghatározott pénzösszeg, amit a bank az adós rendelkezésére bocsát – megkerülni? Mert meg kell kerülni, hiszen a devizaalapú kölcsön a törvényben leírtaknak nem felel meg. A törvény szerint a kölcsön a szerződésben meghatározott pénzösszeg, és nem – ahogy azt a Kúria átértelmezi – olyasvalami, ami „kiszámítható az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában”. A polgári törvénykönyv idézett paragrafusa nem ad helyet semmiféle „kiszámításnak”, „átszámításnak” vagy „későbbi időpontnak”.

Hát úgy kerüljük meg, hogy még csak meg sem említjük a polgári törvénykönyv 523. paragrafusának (1) cikkét. Helyette a jogtudós Bátor Viktornak még a II. világháború előtt megjelent eszmefuttatására támaszkodunk, amely megkülönbözteti a „kirovó” összeget és esetleges pénznemet a „lerovótól”. És hol lelhetjük fel ennek a megkülönböztetésnek a nyomát a magyar törvényekben? Hát sehol. Mi több, a Kúria által segítségül hívott, a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény 213. paragrafusának (1) bekezdése nemcsak hogy nem tartalmazza a lerovó/kirovó megkülönböztetést, de a kölcsön összegének meghatározásával még csak nem is foglalkozik. Mindössze azt írja elő, hogy a szerződésben meg kell nevezni a szerződés tárgyát. A Kúria szerint minden rendben van, hiszen a szerződés tárgya lehet akár a Bátor Viktor kirovó/lerovó elmélete alapján megszerkesztett valami is. De nem lehet. A kölcsönszerződés tárgya csak a kölcsön lehet, amit a polgári törvénykönyv a fentiekben idézettek szerint meghatároz. A hitelintézetekről szóló törvény vonatkozó passzusának tárgya nem a kölcsön, hanem a teljes hiteldíj, a törlesztőrészletek, a biztosíték és az egyéb költségek meghatározása. Miért is szólna ez a törvény a kölcsön fogalmáról, ha azt a polgári törvénykönyv már világosan megfogalmazta?

Amióta világ a világ, a kölcsön tőkeértéke olyan és annyi, amilyet és amennyit az adós kézhez kapott. Ha az adós forintot kapott, forinttal tartozik, és se többel, se kevesebbel, mint amennyit kapott. Így volt ez a római jogban, így volt ez a középkorban, amikor az egyház hadba szállt az ezt az alapvető fogalmat megkerülő uzsorásokkal, és így van ez ma is minden civilizált ország jogrendszerében – kivéve persze a Kúria által átírt magyar jogot. Minden más „megoldás” szembemegy a mindennapi élet legalapvetőbb erkölcsi irányelvével: azzal, hogy az erős – jelen esetben a bank – ne éljen vissza erőfölényével a gyengébb és tudatlanabb kárára.

De a Főnök, miután kimentette sajátjait a nagyvonalú végtörlesztéssel, hagyta, hogy a bankok kicsikarják a devizaadósokból az eredeti kölcsön sokszorosát, hogy majd annak java részét elvehesse tőlük különadó formájában. Az úgynevezett demokratikus baloldal tapsolt, mondván, a tudatlan és a védtelen, ha egyszer aláírta az elé tett papírt, teljesítse a papír megfogalmazójának minden követelését, törvény ide vagy oda, mert ugyebár pacta sunt servanda (a megállapodást teljesíteni kell). A Kúria pedig jogegységi határozata révén, szembeszállva az egyház kétezer éves tanításával, a Főnök céljaival összhangban és a liberálisok helyeslése mellett átírta a kölcsön mindenkori fogalmát az erősek javára.

Lelkük rajta.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára, a New York-i Ügyvédi Kamara tagja

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »