A közös lónak tényleg túros a háta

A közös lónak tényleg túros a háta

A kommuna – a film címében szereplő fogalmat elsősorban a hippikkel meg a szexuális forradalom arctalan barikádharcosaival szokás asszociálni. Ebben a filmben ellenben keveset tudunk meg a kommunalét szociológiai vagy pszichológiai tanulságairól, szexuális kicsapongás is alig akad benne, annál több derül ki viszont egy középkorú dán házaspár kapcsolati válságáról. A kérdés csak az, hogy ezzel veszítünk-e vagy nyerünk valójában.

Végeredményben nyerünk, hiszen meglehetősen intim közelségből nézhetjük végig Anna és Erik, a megkopottságában is vonzó, szakmájában elismert, balos beütésű értelmiségi feleség és férj házasságának szétrohadását Thomas Vinterberg rendezőnek köszönhetően. Nyerünk, mert finoman adagolt mozzanatokból, lélektanilag hiteles és színészileg kiválóan megoldott jelenetekből építkezve valódi súllyal bír ez a kapcsolati dráma, amiben hol a férj, hol a feleség nézőpontja válik uralkodóbbá (igen jó színészi alakításokkal), miközben egyik felé sem billen el végletesen és egyoldalúan a hangsúly.

Banális alaphelyzet: Anna, a közismert hírolvasó új élményekre vágyna, az egyetemi tanárként dolgozó, építész Erik sokkal inkább a szakmai kiteljesedés felé mozdulna el, lányuk meg közben kamaszodik. A nő unja már Eriket, és ezt nem is rejti véka alá, élményekre vágyik, ezért aztán ráveszi a férfit arra, hogy a nemrég megörökölt, többemeletes, villának is beillő házba társbérlőket hívjanak. A fiatalságukból megörökölt barátok – házaspár szívbeteg kisgyerekkel, heves természetű agglegény, hippisen öltözködő facér nő – mellett egy túlérzékeny bevándorlót is beszavaz a sajátos házirend szerint működő újdonsült kommuna.

Anna eleinte lubickol ebben a felpezsdült közösségi létben, Erik magánya viszont tovább mélyül. Csakhogy egy idő után megváltozik a helyzet: a férfi fiatal – és nem mellesleg a fiatalkori feleségét idéző – szép és tehetséges szeretőre akad a tanítványai között, míg a nő egyre kevésbé találja a helyét. Barátsága az alkohollal már korábban is meglehetősen szoros volt, ám a mellőzöttség és a görcsös színlelés, hogy képes hisztéria nélkül elfogadni ezt az új helyzetet, a teljes szétesettség állapotába juttatja.

A rendező empátiával és gyengédséggel fordul hősei felé, és akadnak erős pillanatok is a filmben, bár joggal támadhat némi hiányérzetünk is. A ház lakói ugyanis minden igyekezet ellenére inkább mozognak egy-egy embertípus elnagyolt illusztrációiként, mintsem hús-vér karakterként. Persze ez a társbérleti helyzet szül néhány (alapvetően nem frenetikusan) humoros jelenetet, de joggal motoszkál a nézőben a kérdés a vége főcím után is: mennyivel lett volna kevesebb a film, ha ez a családi dráma ilyen látványos biodíszlet nélkül zajlik le a szemünk előtt?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »