A keresztről levett Fiú halott teste

A keresztről levett Fiú halott teste

A belépőt hatalmas kereszt fogadja, pontosabban a kereszt formában elhelyezett fotók döbbenete. Elöl a tájat megszentelő kőkrisztusok, Máriák, másik oldalán az alsópáhoki parasztemberarcok sora. Az egyik oldal szentjei, megigazulást hirdetve (?), magukhoz ölelik a másik oldal barázdás arcú, az élet által sodort kiszolgáltatottjait. Olasz Ferenc, megvillantván művészetének sarkalatos pontjait, szimbólummal ajándékozza meg a „templomába” belépőt.

Ha a léleknek fényre van szüksége – amit szemünkkel érzékelünk, az a napfürdő és a természet lámpását isteni világítóeszközzé csavart világosság –, megkapja. Alkotás-lélektani rejtély hogyan, miképp. A tehetség nyújtózkodik, a szakralitás köreit is bejárva, hihetetlen magasba? Oda, ahol az út menti kőkrisztusok, a parasztemberek vízmosásos arcai, a faragott kapuk és a bűnbocsánatunkért esdeklő golgoták, csaknem kiszakadván a földi létből, a megigazulás egyfajta szféráját jelentik? Oda és azon túlra. Arra az egyszerre volt és nincs terrénumra, amelyen a földi koordináták megszűnnek valóságelemek lenni, s mindent a művészet fátylán keresztül látunk.

Vándorlás és teremtés

Aki a hihetetlenül gazdag életmű-kiállítás fotóiban és a pompás, a pályaszakaszok legjelentősebb alkotásait egybefogó katalógusban elmerül, az előtt nyitott könyv lesz Olasz Ferenc élete. Vándorlásai – bejárta az egész Kárpát-medencét – és teremtő hevülettel alkotott, az égi szikrákat benső tűzzé emelő alkotásai ugyancsak. Vallomása pontos énföltáró, ars poeticának is elmenő gesztus: „Mit szerettem volna elérni a képeimmel? Természetesen: vallani magamról és mindarról, amit és ahogyan láttam. Megmenteni valamit abból az elvillanó csodából, amit életnek hívunk. Adottságaim Isten bizalmának jelei irántam. Köteles vagyok elszámolni a tehetséggel, amit kaptam”.

Alsópáhok, a kis Zala megyei község sok évtizeddel ezelőtt – talán a faluszéli kereszten szenvedve is mosolygó megfeszített jóvoltából, akiben a vándor megváltóját üdvözölhette – elindított egy embert a hosszú útra. S ez volt az a pillanat, amikor a szemlélődő komolyság elkezdett befelé ásni. A profán tárgyi világ, mert a fényképezőgép objektívje úgy akarta, egyszerre szimbólummal teli, főképp a Biblia jelképrendszerével sokkoló egyetemes kinccsé változott.
Krisztus töviskoszorúval koronázott feje (Cserszegtomaj, Zalaszántó, Sümeg, Szeretfalva – Erdély, Kassa – Felvidék), egy halhatatlan erdélyi freskó (Gelence) ünnepi asztalt körülülő, majd vezeklő megannyi apostola, a fájdalomtól, fia elvesztésétől magába roskadt Szűzanya (Sopron, Esztergom, Pozsonynádas – Felvidék), és a hó izzó fehérségének rengetegében föltárt („odaszögezett”) karral is a föltámadás reménységét hordozó csöppnyi korpusz (Zala megye) az egyszeri látványon túllépve – és ez a fotóművész mesteri beleélő képességét dicséri – egyetemes igaz­ságok hordozója.

Iszonytató történés

A Piroska néni (1966) című fotón egy fejkendős, önmagába merülő, megfáradt parasztasszonyt látunk. Az egymáson pihentetett kéz duzzadt erei, létgyökerek egy nagyon is valós kalendáriumban, vallanak-e arról a pillanatról, amikor – minden fölidézendő Pieta-fájdalom kezdeményeként – akarva-akaratlan eszünkbe jut a keresztről levett Fiú halott teste is. Ugyanis a „főszereplővé” – fotózandó alannyá – előléptetett testrész egy másik fényképen keresztet formázva és golgotai megrendültséggel (Piroska néni keze – Alsópáhok) az iszonytató történés szóval csaknem elmondhatatlan drámájáról regél.

Szó se róla, a megidézett – főképp alsópáhoki – portrék szociofotó-mélysége, akár az átszellemítettség fokán túl is, letagadhatatlan, ám az „angyalian” szép Lina néni és Rozi néni, valamint az „ördögien” csúnya Hetesi Lajos és Lázár (Döme) Jóska kilép a valóság köreiből, és az élet boldogságát és fájdalmát sugallván is a megtöretésen túli szférák hírvivőjévé válik. A kegyelem „holdfénye” járja át, s egyúttal tisztítja meg eme, az ekével hasított földhöz közeli, a suvadásos árkaival sokkoló arcokat. Mint ahogyan a virágzó meggy­fával szembeni, kezét imára kulcsoló öregasszony is (Olasz már említett kedvelt fotóalanya, Piroska néni) ama paradicsom, vagyis az ovidiusi aranykor szimbolikus alakja lesz, a fotográfus szülőfaluját szinte szakrális körökbe emelve.

A tárgyi, noha kultikus valóságtól (faragott fejfák, székelykapuk: Dunapataj, Szatmárcseke, Küküllőkeményfalva – Erdély), a naiv művészetnek sem utolsó festett szentképeken: Krisztus- és Mária-ábrázolásokon át (Budafa, Zalacsány, Girádtótfalu – Erdély), a sugallatos kőszobrokat is ideértve (Vindornyafok, Esztergom, Zalagyömrő, Pozsonynádas – Felvidék, Csíkdelne – Erdély), így jut el a filmrendezőnek is karakteres alkotó a seregnyi szereplőt megmozgató, a fáklya- és gyertyafénnyel a kálváriát járó, valamely templombelsőt, sziklakápolnát szakrális történések helyévé emelő, lovasok vágtájával a szülötte föld csaknem minden négyzetméterét megszentelő sokasághoz.
A művész szeretett volna megmenteni valamit abból az elvillanó csodából, amit életnek hívunk

A művész szeretett volna megmenteni valamit abból az elvillanó csodából, amit életnek hívunk

Szakrális út

A templombelső falait átizzító, melegen barna szórt fény (Bélapátfalva, Ócsa – Magyar szentek), a rom formájában is szakrális tér a virító fehér palástokkal (Vértesszentkereszt – Szózat) és a havas erdő fái közt trikolórt lobogtató lovas (Nemzeti dal) így lesz zsolozsma értékű, egy nagyobb közösség, a magyarság ősi ünnepeit, szentjeit, nemzeti imáját a mozgókép eszközével hathatósan megjelenítő vallomás. (A filmzene nyilván csak erősíti az értéktudatosítás eme formáját.)

A filmekhez a „belépőt”a tájba ültetett kis templomok, imahelyek (Kallosd, Perkő és bogáti kápolna – Erdély, Nagytótlak – Szlovénia) megjelenítései adják. Különben is, Olasz Ferenc organikus élményeket is fölidéző szakrális – a benső megigazulását és a föltámadás nagyszerűségét képi erővel megidéző – útja némelykor természetbölcseletté válik. A hóbuckák között fél térden imádkozó, csak a messzeség hullámzását érzékelő kámzsás alak, a keskeny horizont alatti, távoli, ugyancsak havas dombon nyugvó kálvária (Szár) és a hó csillantotta bokrok, fák ágaiba burkolózó tornyocska (Velemér) ugyanannak a Te Deumnak a közvetítője.

Olasz Ferenc egyedi fotói és nem akármilyen albumainak a sokasága – a kezdő Fejfáktól (1975) a legutóbbi Passióig (2015) tizenkettő számláltatik – ugyanazt zengik. Amit nem véletlenül választott – mert belülről jött – katalógusának fülszövegéül a művész: „Adj kegyelmet és békességet minékünk, / mert nem akarunk olyan világban élni, / amelyik üres égbolt alatt van.”

Szakolczay Lajos
magyaridok.hu


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »