A kereszténység, mint a politika szolgálóleánya?

A kereszténység, mint a politika szolgálóleánya?

Krisztus feltámadt – mondta a pap a húsvétvasárnapi ünnepi misén. Aztán hozzátette: – Mi is feltámadtunk, mert a kormánypárt két hete megnyerte a parlamenti választásokat.

Ok és okozat, örök és mulandó ebben a pillanatban (is) felcserélődött, összekeveredett. A megváltás titkát sértő blaszfémia feltehetően nem csak rám hatott a hideg zuhany bénító hatásával a Balaton-felvidéki templomban. A plébános a legnagyobb keresztény ünnep apropóján egy „kereszténydemokrata politikai erőnek” utókampányolt, feltehetően, mert első pillantásra nem jutott eszébe más Krisztus feltámadásáról. A mondat gyengébb bon mot-ként akár pártvezetőségi ülésen is elhangozhatott volna.

Egyszerű túlkapással lenne csupán dolgunk? Egyáltalán, hol a világos határ a transzcendencia felé mutató kereszténység és az e világi természetű politika között? Hol találkozhat a kettő? Létezhet-e intézményes keresztény napi és pártpolitika? Ha a történelmi példákat vesszük sorra, s Jézus tanítására gondolunk – „Gyümölcseiről ismeritek meg őket” –, kételyeink egyre erősödnek. Bármilyen, kereszténynek nevezett irányzat, mozgalom vetette bele magát a napi birkózásba, s tört előre a közélet morálisan ingoványos terepén, előbb vagy utóbb, de inkább előbb kénytelen volt sutba dobni azokat az alapelveket, amelyek nevében életre hívták. (Nem mintha ez más világnézet alapján szerveződő erőknél ne éppen ugyanígy történt volna.) Ezzel együtt viszont sajnos hasznossági alapon, Aquinói Szent Tamás közismert gondolatát parafrazeálva, a kereszténységet a politika szolgálóleányává kívánta tenni, s tette is gyakran. Olykor, fáj bevallani, magát a szót prostituálta. Hogy a XX. század kereszténységet zászlajára tűző irányzatai például milyen torz jelentésváltozásokat társítottak magához a szóhoz, „kereszténység”, azt úgy vélem, felesleges lenne bizonygatni. Elegendő, ha utalok a két háború közötti, idehaza a kifejezést tömegméretekben először áruvédjegyként használó keresztény kurzusra, amelytől még utóbb az eszme egyik atyja, Prohászka Ottokár is csendben visszavonult. De tekinthetünk közeli és távoli szomszédainkra is, például Ignaz Seipel prelátus ausztriai irányzatára, amelyből aztán a Dolfuss-Schuschnigg-féle radikálisan jobboldali tekintélyuralmi rendszer kinőtt, vagy akár a német keresztény Centrumpárt 1933-as, a hitleri hatalomátvételt elősegítő szerepére.

A háború utáni, a pápai tanítás – leginkább a két enciklika, a Rerum novarum és a Quadragesimo anno – nyomán már korábban megszülető s ekkor erőre kapó keresztényszocialista, illetve az azzal utóbb összemosódó kereszténydemokrata irányzat Nyugat-Európában kétségtelenül tisztességesen s valóban nagyjából krisztusi alapokon tette meg első lépéseit. Hetven esztendő múltán azonban érdemes egy pillantást vetni rájuk, s levonni a szomorú következtetést. De Gasperi Olasz Kereszténydemokrata Pártja saját korrupciós ügyeibe fulladt bele, a CDU pedig lassú, de biztos léptekkel távolodott el, egyébként magától értetődő módon a kiindulóponttól. A „keresztény” jelző mára ismét csupán cégér lett, igaz, más értelemben, ha az Európai Unió nyugati vagy keleti felét nézzük. Nyugaton a szó politikai értelemben kiüresedett, a pártok, bizonyos sajtótermékek például Skandináviában már csak a múltból itt maradt, tiszteletre méltó, de alig-alig pislákoló hagyományként őrzik a jelzőt – egyelőre. Feltehetően addig, amíg elhagyásának nagyobb politikai haszna lesz, mint kára.

A mi vidékünkön más körülmények uralkodnak. A kereszténység itt is cégér csupán, egyelőre azonban szépen csillog, s jelentős választói tömegeket vonz. A valódi keresztény tartalom viszont ugyanúgy hiányzik mögüle, mint Nyugat-Európában. Helyét valamiféle torz, rendre a kereszténységre hivatkozó, ideológiával átitatott, pragmatikus kevercs tölti ki. Ennek nyomán, ahogy a múlt heti Magazinban Waclaw Oszajca jezsuita atya fogalmazott (Kísértés a trón és az oltár szövetségére, Magazin, 2016. július 9.), például Lengyelországban „jelen van tehát a trón és az oltár szövetségének a fenyegetése, ami végeredményben elvezethet egy puhább teokratikus diktatúrához. Merthogy mindig létezik a kísértés a morális rend bevezetésére, mely ennek vagy más vallásnak a szabályaiból következne, az állami törvények, a polgári jog és a büntetőjog közreműködésével.” A magyar helyzet ennél – történelmi okok miatt is – szerencsére jobb. Bármiféle, az egyház tanítását megcsúfoló, „puhább teokratikus diktatúrának” Magyarországon nincs realitása. Van azonban az olyan politikának, amely számára a kereszténység, mint említettem, szépségtapasz, hagyományos szókincse pedig szavazatokra váltható kampányelem, amely akár számottevő hasznot is hozhat a konyhára. Kétségtelenül erősíti ezt a mentalitást, hogy a hazai egyházi vezetők egy része ma is a trón és oltár szövetségében látja a jövő zálogát, s fontosabbnak véli informális befolyásának megőrzését, növelését, mint az egyház függetlenségét, ezért pedig figyelmen kívül hagyja a magát kereszténynek hirdető politika cégére alól érkező, morálisan vállalhatatlan megnyilvánulásokat, intézkedéseket.

Az ebből fakadó, egyházi részről meglévő – jó esetben önkéntelen – hamis morális támogatás súlyos következményeként eliminálódott Bibó István Szent Ágoston nyomán megfogalmazott fontos gondolata, „hogy minden hatalom, minden uralom a bűnbeesésnek, a bűnnek következménye, s csakis annyiban menthető és igazolható, ha célja a bűnbeesés következményeinek a csökkentése. Mai szekularizált szóval ezt a tételt úgy fejezhetnénk ki: a hatalom demoralizál, a hatalom igazolásra szorul, a hatalomgyakorlás csak valamilyen morális célja révén kaphat igazolást, nyerhet felmentést.” (Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most)

Nem állítom, nem is merném állítani, hogy az intézményes keresztény elveken nyugvó politikának ne lehetne létjogosultsága. Csupán a hazai viszonyok miatt is egyre erősödő kétségeimnek kívánok hangot adni. Feltehetően mindenki ismeri a sokszor elhangzott, nagyon gyakran idézett pápai buzdítást arról, hogy egy keresztény ember értékrendjét követve állást foglaljon közéleti kérdésekben, vegyen részt a közéletben. Ahogy a pápa is megnyilvánul politikai, társadalmi ügyekben, ellentétben a hazai katolikus egyházzal, amely ha ritkán megszólal is, hangja erőtlen, kevesekhez jut el. (Látványos, ahogy a magyar egyház például nem tud mit kezdeni a menekültüggyel.)

Abszurdnak tartom tehát, ha a keresztény jelző eltorzításához a magát keresztényi elveken nyugvónak nevező politika járul hozzá, s ebben az egyház bizonyos vezetőiben szövetségesre talál. A megoldás talán abban rejlik egyebek között, hogy az egyház és az állam szétválasztását, ami magának az egyháznak is elemi érdeke, komolyabban kellene venni.

 

A kereszténység és a nyers politika témában indított vitacikksorozatunk eddig megjelent írásai:

György Zsombor: A bárányok nem hallgatnak; Horkay Hörcher Ferenc: Kereszténység és politika Európában, Magyarországon; Szilvay Gergely: Képmutatás-e a keresztény politika?; Waclaw Oszajca: Kísértés a trón és az oltár szövetségére

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »