A kadarka legendája

A kadarka legendája

Valamikor az ezredforduló környékén tizenöt fős csapattal kirándultunk egy nagyot Villányba. Nem profi kóstolókkal, nem borírókkal, úgy mondanám inkább, hogy kvalifikált borivókkal, avagy félig-meddig művelt alkoholistákkal. Akkortájt kezdett épp népszerűvé válni ez a történet, de borbárok, borblogok és hasonlók például még nem voltak. Szinte mindenki vöröset ivott, lehetőleg délit, a tokaji száraz fehérek kultuszára éveket kellett még várni, a kézművességről és a természethűségről pedig harangozni sem hallott senki az országban. Jól elvoltunk ehelyett a sűrű, testes, harapható cabernet-kkel, merlot-kkal és cuvée-kkel, és nemhogy nem bántuk, hogy orral felismerjük a barrique-ot, egyenesen büszkék voltunk e képességünkre. Zárójelben jegyzem meg: engem mind a mai napig nem feszélyez, ha egy amúgy tartalmas borból kiolvashatók az égetett tölgy hozzáadta értékek, persze csak ha meghatározó mellettük a minőségi gyümölcs is.

Volt köztünk akkor egy srác, aki minden pincében aziránt érdeklődött, hogy kadarka vajon van-e. Mert a kadarka az igazi. Az vörös a talpán. Nos, kadarka nem volt. A borászok furcsán néztek, nem nagyon értették, mit akar a fiatalember. Hogy miért gondolja, hogy a kadarka különb, mint amit a legszebb palackjaik rejtenek.

Én sem értettem. Azért sem, mert bár mindössze fél évtizede kezdtem ismerkedni ezzel a kultúrával, mégis tudtam, hogy ennek a rendkívül kényes és érzékeny fajtának masszívabb a legendája, mint a valóságos múltja és jelene. Valahogy úgy, mint a somlói juhfark esetében. Azzal a különbséggel, hogy ott legalább kitalálták azt a nászéjszakák bora nevezetű okosságot. De hogy a kadarka mögött mi lehetett, Kazal László fergeteges kabaréjelenetén, a Tudományos borkóstoláson kívül ma sem sejtem.

Az igazság ezzel szemben az, hogy ha plusz egy rendszerrel korábban jelentős területen termesztették is hazánkban, a kép a létezett szocializmus évtizedei alatt megváltozott. Azért, mert a kadarka egyszerűen nem felelt meg a tömegtermelés által támasztott igényeknek. Érzékeny volt a betegségekre és a fagyra, nem tűrte a magas kordont, rengeteg napsütést akart, csak a tényleg jó évjáratokban bírt szépen beérni, és bárhogyan erőszakolták, vastag-mélyvörös borokat soha nem adott.

A híre ezzel együtt arra sarkallta a komolyan vehető borászok egy részét – különösen Szekszárdon, amelyhez minden más vidéknél erősebben kötődik –, hogy kezdjenek vele valamit. Mit ad isten: megpróbálták, és mint mindennek, amibe energiát és elszántságot tesznek, ennek az igyekezetnek is meglett az eredménye. A Heimann család borászata  a pécsi kutatóintézettel közös projektje keretében nyolcvan-száz éves tőkékről válogatott vesszőket, és éveken át figyelték a termést. A következő lépésben hét különböző kadarkát telepítettek, és a klónokat hozzáférhetővé tették kollégáik számára is. Most az új telepítések szőlőjét a régi területekével házasítva készítenek bort a fajtából – amely nagyon-nagyon rendben van. A 2015-ös évjáratú feltétlenül.

Színe kifejezetten világos, illata gyönyörűen fűszeres és gyümölcsös. Csersavai szinte nincsenek, a korty tele van élénkséggel, üdeséggel, finomsággal. Tiszta, elegáns, könnyed, igencsak jólesik, nem könnyű elkerülni az elkazallászlósodást kóstolása közben. Már úgy értve: simán ivásba torkollik a tudományoskodás. Szerencsére ez sem gond, nem annyira szeszes bor ez, hogy gyorsan üssön nagyot.

Egy nem világos csak: annak a srácnak, aki annyira szeretett volna anno kadarkázni Villányban, ízlene-e? Lehet, hogy nem. Merthogy ez a Heimann-kadarka aztán nem sűrű, mint egy cabernet vagy merlot. Más pályán focizik ugyanis, és ez így helyes.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 25.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »