A jövő taláros kérdései

A jövő taláros kérdései

Tavaly év végén Lengyelországban sokmilliós állampolgári részvétel mellett zajló választásokon kormánytöbbséghez jutott az addigi ellenzék fő ereje, és azóta a legnagyobb konfliktust a közte és a lengyel alkotmánybírák között kialakult szembenállás jelenti. A harmónia és a béke elsőrendű fontossággal bír a pártok váltógazdaságán alapuló modern demokráciákban, de a lengyeleknél most kirobbant konfliktusnak a pozitív oldalát is fel lehet fedezni. A demokrácia ugyanis állampolgárok millióinak döntésén nyugszik: a sokmilliós társadalom ezen az úton irányítja önmagát, a ciklusonként hatalomra emelt, majd eltávolított állami vezetések váltógazdasága révén. Az alkotmánybíráskodás – eredeti eszméje szerint – csak a ciklusokon átívelő alkotmányi keretek garantálására szolgál, vagyis arra, hogy egy-egy ciklus során az éppen kormányon lévő politikai erő ne sajátíthassa ki véglegesen az állami hatalmat. Ezt a szerkezetet szem előtt tartva rögtön felvetődik a kérdés: ebben az esetben miképpen alakulhatott ki a lengyeleknél az új kormánytöbbség és az alkotmánybírák konfliktusa?

Az erre a kérdésre adott választ onnan kell kezdeni, hogy az alkotmánybíráskodás az utóbbi harminc évben – elterjedve az államok sokaságában – egyre kevésbé a ciklusokon átívelő alkotmányi keret semleges őrzőjeként működik. Sokkal inkább maga dönti el a társadalmak főbb kérdéseit átfogó alkotmányi elvek és sokszor üres normatív deklarációk alapján. A változás Németországban kezdődött az 1950-es években, és ez a fajta alkotmánybírósági modell terjedt el aztán a mind újabb és újabb alkotmánybíróságok tevékenysége révén. Ebben szerepet játszott az is, hogy az elsősorban az amerikai politikai vezetés által irányított globális szintű „demokráciatervezés” gyanakvással figyelte a demokratizálódó országok sokmilliós választóközönségét. A nemzetközi bíróságok és a kontinentális emberi jogi bíróságok ernyője alá állított, államokon belüli alkotmánybíróságok így a nemzetállamok fegyelmezésének eszközeiként kerültek a globális hatalmak eszköztárába. Ez ad magyarázatot arra, hogy a globális alkotmányjogi tanácsadó szervek ösztökélésére az elmúlt évtizedekben olyan alkotmányok és alkotmánybírósági törvények születtek, amelyek az állami főhatalom döntéseit illetően is központi szerepet juttattak az alkotmánybíróságoknak. Ez már nem egyszerűen „alkotmánybírósági aktivizmus”, hanem legalizált alkotmánybírói túlhatalom.

Így lehetséges, hogy miközben a modern demokráciák fő működési elve a politikai váltógazdaság, vagyis az, hogy a milliós választói tömegek ciklusonként – illetve egy-két ciklus után – eltávolítják a korábbi kormánytöbbséget, addig az újonnan kormányra került politikai erők szembetalálják magukat a korábbi értékhangsúlyokat képviselő alkotmánybírói többséggel. Éppen ez történt a lengyeleknél: a korábbi baloldali-jobbközép értékhangsúlyok után egy markánsabban nemzeti és keresztény értékeket hangsúlyozó új kormánytöbbség a választások megnyerése után azzal szembesült, hogy szinte az összes fontos törvényt, amelyet a választási programjában szerepeltetett, megsemmisítheti az alkotmánybíróság.

Az első fontos hozadék tehát a lengyel alkotmánybírósági konfliktus kapcsán annak szem elé kerülése, hogy ez nem volt mindig így az alkotmánybíráskodás eredeti eszméje szerint. Az csak garanciális keretet jelentett a ciklusonként változó kormányerőkkel szemben, de a társadalom alapdöntéseinek meghozatalát nem vették át az alkotmánybírák a sokmilliós állampolgári közösségtől. A konfliktus most azért jött létre, mert ma már a legtöbb alkotmánybíróság – mélyen belenyúlva a társadalom fő kérdéseinek eldöntésébe – tartalmilag is a kezébe vette a társadalom alapdöntéseinek meghozatalát. Ennek elméleti alapjaként azt hozzák fel, hogy a modern demokráciák újabban már jogállami demokráciák, és így a demokrácia jogállami komponense az, ami lehetővé teszi a főbb társadalmi kérdések elvonását az állampolgári közösség elől. Ez azonban eltorzítja a jogállamiság igazi elvét, mi több, ez a jogállam kijátszása a demokráciával szemben! Mint Varga Zs. András professzor, alkotmánybíró megfogalmazta legutóbbi könyvében: ez a „totális jogállam” új veszélye a demokráciákra.

A lengyel alkotmánybírósági válság egy másik hozadékát számomra az elmúlt hónapokban az jelentette, hogy ez felvetette a megnövekedett alkotmánybírósági hatalom bevonását a kormányformák új tudományos rendszerezésének (tipológiájának) kialakításába. Amíg ugyanis csupán az alkotmányos kereteken túllépő alkotmánybírósági aktivizmus jellemzőjeként fogjuk fel az alkotmánybíróságok részvételét a főhatalom gyakorlásában, addig csak normatív tagadással és elutasítással tudunk rá reagálni. Ám a lengyel példa megmutatta, hogy itt már egyfajta legalizált alkotmánybírósági hatalmi szereppel van dolgunk, és ezt csak a kormányformák rendszerezése felől tudjuk megfelelően elemezni. A parlamentarizmus, a prezidencializmus (ahol a köztársasági elnök a végrehajtó hatalom feje) és a félprezidencializmus (ahol a köztársasági elnöknek erős jogosítványai és vétójoga van) jelentik azokat a főbb kormányformákat, amelyeket az alkotmánytan az 1960-as évekig kialakított az állami főhatalom szerkezetének leírására az egyes országokban. Az 1980-as évektől sokasodó és egyre bővülő hatáskörökkel rendelkező alkotmánybíróságok létrejötte azonban mára szétfeszítette a kormányformák korábbi rendszerezését: ezekbe már nem lehet befogni e szervek állami főhatalmi szerepét. Ezt a főhatalmi szerepet csak egy új fogalom bevezetésével lehet visszaadni a realitásnak megfelelően, s ez a jurisztokratikus kormányforma. Megítélésem szerint a legtöbb országban, ahol alkotmánybíróság van, az állami főhatalom szerkezetét ezzel a fogalommal tudjuk leírni, amely mint kevert kormányforma létezik, hasonlóan ahhoz, ahogy a félelnöki kormányformákban a félparlamentáris szerepre visszaszorított kormánytöbbség és miniszterelnöke létezik.

A jurisztokratikus kormányforma fogalmát használva jobban meg tudjuk érteni a mostani lengyel alkotmánybírósági válságot is. A félprezidencializmusból mint kevert kormányformából ismerős az együttkormányzás (cohabitation) problémája, amikor az állami főhatalom egy része az államfő kezében van, s szembekerül a parlamenti választásokon győztes, vele szemben álló politikai erővel, élén a miniszterelnökkel. Ilyenkor megindul az alkotmányjogi birkózás, de ez nem bénítja le az állam működését, amíg a szemben álló felek betartják a vonatkozó alkotmányi és törvényi szabályokat. Ez már számtalanszor előfordult, legtisztábban a franciáknál, s ez a fogalmi keret semlegesebb elemzést tesz lehetővé, mintha csak mímelt felháborodással a demokráciát és a jogállamiságot érintő visszás eseményeként tekintenénk erre. Hasonló fejleményekre pedig fel kell készülni, annál is inkább, mert az eddigi domináns pártrendszerek felborulása – az osztrákoknál, a franciáknál és az AfD gyors előretörésével a németeknél is – előrevetíti ezekben az országokban az alkotmánybírósági hatalom és az állami főhatalmi erők közötti jövőbeli alkotmányjogi küzdelmeket.

Összegzésképpen azzal zárhatom fejtegetéseimet, hogy bár némi aggódásra ad okot a lengyeleknél most látható alkotmánybírósági konfliktus, de ha ezt semlegesebben próbáljuk meg szemlélni, akkor tanulhatunk is belőle. Ráadásul általában az alkotmánybíráskodás problémáinak megértésében is fel tudjuk használni ennek tapasztalatait.

A szerző egyetemi tanár, alkotmánybíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »