A hullámsírban nyugvó Lusitania elfelejtett magyarja

A hullámsírban nyugvó Lusitania elfelejtett magyarja

A 101 évvel ezelőtt elsüllyesztett Lusitanián utazott Schwarcz M. Maximilián, aki Pesten született, majd a korabeli ruhaipar egyik legtehetségesebb szereplőjeként az Egyesült Államokban építette fel divatbirodalmát. Azon a végzetes májusi napon, mielőtt elnyelte a tenger, úriemberként a nála gyengébbeket igyekezett menteni.

– Járt már Budapesten? – kérdezte Schwarcz.

– Nem – felelte a hölgy.

– Nos, a jövő héten külföldre utazom, így alkalmam lesz arra, hogy hozzak önnek néhány fényképet a város vízpartjáról. Egyszerűen csodálatos! Lehet, hogy a fényképek segítenek majd a kampányban.

De Schwarcz nem tért vissza New Yorkba, ahogy a Lusitania sem.

A beszélgetés a Lusitania végzetes útja előtt pár nappal zajlott le. Maximilian M. Schwarcz Julius Henry Cohen és egy befolyásos hölgy társaságában sétálgatott a Hudson folyó partján New Yorkban. A hölgy a városi liga tagjaként arról beszélt az uraknak, hogy a liga szépíteni szeretné a Hudson folyó partját New Yorkban, de már maga a kampány elindítása is óriási nehézségekbe ütközik.

Maximilian M. Schwarcz (Schwarcz M. Maximilián) 1863-ban született pesti zsidó családban. Tizennyolc testvére volt, akik közül kettő örökbe fogadott gyermek. Apja gyapjúkereskedőként kis magyar gazdaságot vezetett. Schwarcz még ifjú éveiben elhagyta Európát, és – bár egy kikötői baleset következtében elveszítette fél szemét – sikeres divattervezővé, valamint számottevő üzletemberré vált az Egyesült Államokban. New York divatdiktátorai közé tartozott: az elsők között ismerte fel, hogy a nőiruha-ipar ott még igencsak gyerekcipőben jár. Először a Danzig Brosnál kezdett el dolgozni, majd egy rövid ideig az A. Friedlandernél mutatta meg magát. Ezután Max M. Schwarcz Company néven megalapította saját cégét New Yorkban, a Madison Avenue 141-ben.

A Lusitaniát, miközben 202. alkalommal szelte át az Atlanti-óceánt, 1915. május 7-én – hat nappal azután, hogy elhagyta New Yorkot, és a rajta utazók már látták Dél-Írország partjait – megtorpedózta és elsüllyesztette az U–20 német tengeralattjáró. Hétszázhetvennégy utast sikerült kimenteni, 1201 odaveszett. A torpedó a hajó orr-részét találta el, és nem sokkal az első robbanás után történt még egy, amelyet a titokban szállított lőszer okozott. Szakértők szerint a második robbanás pecsételte meg a hajó sorsát, amely ezután élesen balra dőlt, miközben a hajóorr elkezdett merülni. Rendkívül gyorsan, mindössze 18 perc alatt süllyedt el, így sok ember fel sem foghatta a helyzet súlyát. Másnap az ír tengerpartot több száz emberi tetem borította. Bár a vélemények megoszlanak, sokan úgy vélik, a Lusitania elsüllyesztése volt az egyik legfőbb ürügy az Egyesült Államoknak az első világháborúba való belépéshez.

Kilencszáztizenöt május 7-én 14 óra 5 perckor, amikor a német tengeralattjáró torpedója felrobbant a Lusitania oldalában, Schwarcz az első osztályú utasoknak fenntartott étkezőben kávézott az angol gyapjúimportőrrel, Francis Bertram Jenkinsszel, az amerikai Mabel Crichtonnal és a szintén amerikai fiatal opera-énekesnővel, Josephine Brandell-lel. Jenkins visszaemlékezése szerint a hajó az orrától a tatjáig megremegett a robbanás következtében. Az emberek szinte egyszerre ugrottak fel a helyükről, és többen felkiáltottak: „Istenem, ez egy torpedó!” Valaki – túlkiabálva a tömeget – nyugalomra próbálta inteni az étkezőben tartózkodó hatvan-hetven embert, de a többség a díszlépcsőn keresztül rohanva igyekezett elhagyni a helyiséget. Jenkins azonban tudta, hogy pánik esetén nem ez a legjobb megoldás.

 

A két hölgy (a 42 éves Mabel Crichton és a 23 éves Josephine Brandell) megkérte a két urat (az 51 éves Schwarczot és a 29 esztendős Jenkinst), hogy maradjon velük. A férfiak biztosították a hölgyeket afelől, hogy természetesen nem hagyják magukra őket. Amint lehetett, a már enyhén megdőlt hajón az urak felsegítették a hölgyeket a fedélzetre, de ott elszörnyedve tapasztalták, hogy nincs elegendő mentőöv, mivel azokat többnyire a kabinokban tartották. A fiatal Josephine nagyon megrémült, és Schwarcz próbálta nyugtatni. Ekkor Ed Gorer – egy brit üzletember – odalépett hozzájuk, és adott Josephine-nek egy mentőövet. Szinte abban a pillanatban odasodródott hozzájuk egy mentőcsónak, amelyben hét vagy nyolc nő ült. Jenkins egyik lábát a csónakba rakta, a másikat pedig a vízzel telítődő fedélzeten hagyva először Mabelt, majd Josephine-t segítette a mentőcsónakba. Az egyik biztosítókötél azonban elszakadt, és a süllyedés keltette örvények következtében a csónak valamennyi utasával együtt felborult. Jenkins ekkor látta utoljára Schwarczot, aki a megtépázott fedélzeten fel s alá járkálva kiáltozta a mentőcsónakokba tóduló tömegnek: „Hölgyek és gyerekek előre!” Schwarcz a Lusitaniával együtt hullámsírba merült, és holtteste soha nem került elő.

Kortársai mondták róla, hogy a korabeli ruhaipar egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb személyisége volt. Leon Schmulen, aki szintén a ruhaiparban volt érdekelt, ekképp jellemezte Schwarczot: „Rendkívüli ember, sokkal tartozom neki.” Kifejezetten rajongott az eleganciáért, és nagy érdeklődést mutatott a zene és a képzőművészet iránt. Amatőr zenészként gyakran ő maga is szórakoztatta a vendégeit. Kezdetben könyvkiadásból élt, majd szenvedélyes operarajongóként a New York-i operaház klubtagja lett. Majdnem minden nap a Central Parkban lovagolt. Mindent szeretett, ami francia, és negyvenéves korára meg is tanult franciául. Gyakran visszajárt Európába és Magyarországra (az Osztrák–Magyar Monarchiába), és ilyenkor mindig ajándékok tömegével lepte meg gyermekeit. Édesanyja 96 éves korában halt meg Magyarországon; élete végéig azt tervezte, hogy egyszer majd átkelve az Atlanti-óceánon megnézi fia csodálatosan felépített „divatbirodalmát”.

Schwarcznak három lánya született Emma Indiggel kötött házasságából: Irene (1890–1984), Dorothea (1893–1986) és Minna. Irene-ből neves zongorista lett, aki – férjezett nevén – Irene Jacobiként vált híressé. Dorothea Schwarcz – férjezett nevén Dorothea Greenbaum – kezdetben festészettel foglalkozott, később viszont márvány- és bronzszobrai miatt lett ismert. Apja korai halála hatással volt munkásságára, mert a világbéke és az emberiségszeretet visszatérő téma volt munkáiban. Minna Schwarcz színházban lépett fel táncosként.

Mabel Crichton sem élte túl a katasztrófát. Miután felborult a mentőcsónakja, a tengerbe veszett. Holttestét néhány nappal később megtalálták az ír partok közelében. Josephine Brandell és Francis Bertram Jenkins azonban túlélte a Lusitania pusztulását. Josephine, aki 1977-ben hunyt el, így jellemezte Schwarczot: „Egyáltalán nem volt középszerű. Vezető jellemű, érett gondolkodású, férfias bátorsággal bíró úriember volt.” Jenkins pedig ekképp vélekedett róla: „Minden bizonnyal az egyik legnagyszerűbb ember volt, akivel valaha is találkoztam. Halála nagyon mélyen megérintett.” A mentőcsónak felborulása következtében Jenkins a tengerbe sodródott. A roncsok közt a hátán fekve, a körülötte lévők kiáltozása ellenére is meghallotta a kisbabák sírását, amint mózeskosarukban a közelében lebegtek. A sietve felkötött mentőmellények azonban nem tudtak ellenállni a jóval alattuk süllyedő hajóroncs keltette örvénylésnek, a kiáltások sorra elnémultak. Nem tudta elfelejteni a mentőcsónakok kudarcát, és szinte lehetetlennek érezte, hogy együtt éljen e tizennyolc perc emlékével. A katasztrófa után még hét évet élt, 1922-ben halt meg epilepsziás roham következtében.

Maximilian M. Schwarcz az üzleti életben gyakorlatilag valóra váltotta mindazt, amit megálmodott. Tiszta szándékú emberként mindig felszólalt az igazságtalanság és a tisztességtelenség ellen. Élete karrierje csúcsán ért véget. Halála előtt szülővárosát, Budapestet emlegette, annak csodálatos építészetét méltatta. Az utolsó emlék pedig, mint fentebb írtuk, az róla, hogy a süllyedő hajó oldalán állva segíti a nők és gyermekek mentőcsónakba szállását.

Schwarcz M. Maximilián

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »