A Horthy-korszak és a rendszerváltás elitje között ég és föld a különbség

A Horthy-korszak és a rendszerváltás elitje között ég és föld a különbség

Boldog békeidők? Sikersorozat? Huszonöt éves rémálom? Antiszemita kurzus? Jól induló, de végül kisiklott kísérlet? A két világháború körüli negyedszázadról a Horthy-korszakot Kutatók Társaságának elnökével, Nyári Gáborral beszélgettünk.

 – A Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak mindössze huszonöt évig tartott. Ez a több mint 1100 éves magyar történelem léptékével mérve nagyon rövid időszak. Miért fontos ennek kutatására egy külön szervezet létrehozni?
 

– Valóban nem ölel fel hosszú időt, de nagyon fontos, számos tekintetben napjainkig meghatározó hatású korszak.

Magyarország hosszú évszázadok után ekkor nyerte vissza teljes függetlenségét – ugyanakkor ez egybeesett történelmünk egyik legsúlyosabb traumájával és tragédiájával, Trianonnal.

Ez az egész negyed évszázadra rányomta bélyegét.

 – Mekkora a tagság?

 – Tizenhárom alapító tagunk van, de ezt szeretnénk folyamatosan bővíteni. Fontos célunk, hogy felvegyük a kapcsolatot más tudományágak képviselőivel is. Olyan irodalmárokkal, művészettörténészekkel, szociológusokkal, akikkel együtt a maga teljességében lehetne feldolgozni és bemutatni a korszakot.
 

– Időről időre szenvedélyes viták robbannak ki egy-egy két világháború közti esemény, vagy politikus megítélése körül. Eltelt már annyi idő azóta, hogy képesek legyünk tárgyilagosan megközelíteni ezeket az éveket?

 – Az legnagyobb probléma, hogy ez egy borzalmasan átpolitizált téma a mai napig. A korszak különböző narratívái – akár jobbról, akár balról érkeznek – szinte kizárólag a különböző politikai nézeteknek megfelelően születtek, és születnek meg a mai napig.

A magyar történettudomány régi betegsége, hogy tények helyett az igazságot keresi.

Azzal persze semmi gond nincs, ha a történész a tények alapján véleményt fogalmaz meg, teljesen objektív úgysem lehet senki. Azzal már annál több, ha igazságot nyilatkoztat ki. Sokszor már azt is meghatározza a politika, hogy miről beszélünk a korszak kapcsán.

A mai közbeszédből úgy tűnik, mintha 1920 és 1945 között nem történt volna más, csak Trianon, a II. világháború és a holokauszt.

Holott ez alatt a huszonöt év alatt azért volt egy Bethlen-i konszolidáció, volt egy Klebelsberg Kunó, volt egy Eucharisztikus Világkongresszus, volt egy cserkész világdzsembori, és még sorolhatnánk. Csak ezekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

 – Ha már cserkészet:Teleki Pál, a főcserkész és miniszterelnök kapcsán is újra, meg újra fellángolnak a viták, amelyek mintha szintén nem az ő személyéről, munkásságáról szólnának, hanem sokkal inkább arról, hogy politikai alapon hogyan ítéljük meg a korszakot. Telekivel és az egész Horthy-korszakkal szemben a leggyakrabban felhozott vád az antiszemitizmus. Amit balról agyonhangsúlyoznak, jobbról hallani sem akarnak róla. Most akkor antiszemita kurzus volt itt huszonöt évig?

– Sem a bal-, sem a jobboldali politikusok, közszereplők nem szívesen néznek szembe a két világháború közötti magyarországi antiszemitizmus valódi természetével. Tagadhatatlan, hogy jelen volt, de egészen mást takart, mint ’44-45-ben. A zsidóellenes érzelmek egész Európában mindenhol jelen voltak, ahol a zsidóság nagy számban jelen volt, pláne ott, ahol – mint Magyarországon is – a 19. század második felében nagy arányban vándoroltak be.

De ez nem a zsidók megsemmisítéséről, vagy ellehetetlenítéséről szólt.

Teleki Pál például úgy gondolta, hogy származástól függetlenül bárki válhat igaz magyar emberré – igaz, ehhez kereszténnyé kell válnia. Ebben a tekintetben antiszemita volt, ez világos, de, aki kereszténynek és magyarnak vallotta magát, azt a nemzet részének tekintette. Nála ez a kettősség szerves egységet alkotott.

Ő volt az, aki a numerus clausust beterjesztette, de ő volt az is aki a Britannia szállóból kikergette az antiszemita atrocitásokat elkövető különítményeseket.

 – Legutóbb Donáth Ferenc emléktáblája körül lángoltak fel heves viták. Vele mi a helyzet?
 

–  Az nem vitás, hogy a két világháború között Donáth antiszemita volt, sőt, általában minden más kisebbség, például a németek ellen is fellépett. Azonban az a kiállás, amit a perében tanúsított, ahogyan szembesítette a kommunizmust annak valódi jellegével, ahogyan a kínzások hatására sem volt hajlandó feladni egyetlen társát sem – nos, az igenis példaértékű. Ha mindenkivel ennyire szigorúak lennénk, elég kevés huszadik századi alaknak lehetne emlékműve Magyarországon.

Bibó István szobra ott áll a Duna-parton, holott 1938-ban világosan kimondja egy írásában, hogy antiszemitának tartja magát.

Aztán persze szembenézett ezzel, belátta a tévedéseit, de ezzel még nagyon sokan voltak így. Aztán ott van Németh László, vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre is. Mindkettőjüknek nagyon kemény zsidóellenes kijelentéseik voltak a húszas-harmincas években.

Most akkor bontsuk el az összes szobrukat, verjük le az emléktábláikat, nevezzük át az utcákat?

Nyilván nem ez a járható út. Inkább azt kellene végre objektivitásra törekedve megvizsgálni, hogy egy adott korban mit jelentett az antiszemitizmus, és mekkora szerepet játszott ez az adott ember teljes életművében.

 – Ha nem csak az antiszemitizmus felől közelítjük meg, akkor összességében mit lehet mondani erről a negyedszázadról? Sikersorozat? Huszonöt éves rémálom? Jól induló, de végül kisiklott kísérlet?

 – Ha azt nézzük, hogy honnan indult ez az ország 1920-ban, és hová jutott el a gazdasági világválságig, akkor a Trianon utáni első tíz év mindenképp sikertörténetként értékelhető.

Ha összehasonlítjuk ezt az évtizedet a rendszerváltás követő tíz esztendővel, azt hiszem, ég és föld az akkori és a mostani politikai elit teljesítménye.

Fontos, hogy lássuk azt is: társadalmi rétegenként nagyon különböző lehet ezeknek az éveknek a megítélése. Hiszen voltak olyanok, akik eleve hatalmas vagyonok birtokosai voltak, voltak olyanok, akik folyamatosan gyarapodtak, és olyanok is, akik végig nagyon szegények maradtak. Az utóbbiak számára a Bethlen-i konszolidáció vajmi keveset jelentett.

Talán a legnagyobb hibája a Horthy-korszaknak, hogy egy anakronisztikus világ volt, egy anakronisztikus elittel.

De ez az elit nem németbarát, hanem sokkal inkább anglofil hagyományokra épített. Azt világosan látták, hogy sem Berlinnel, sem Moszkvával nem lehet hosszú távon szövetkezni. Csakhogy ehhez London nem volt partner, a németek viszont közelebb voltak, és hajlandóak voltak a párizsi békerendszer revíziójára. Az éles határvonalat én 1941-ben, Teleki Pál halálánál húznám meg.

Horthy egyik legnagyobb erénye az volt, hogy, tudta magáról: nem a legjobb politikus. Éppen ezért tehetséges emberekkel vette magát körül.

Bethlen, Klebelsberg, Keresztes-Fischer, vagy Teleki ilyenek voltak. Az utóbbi halála után ezek a figurák elfogytak a kormányzó körül.  Holott épp a háború idején lett volna a legnagyobb szükség arra, hogy komoly kaliberű emberek vezessék az országot. Ehhez képest jött a könnyen hajlítható Bárdossy, és az ország elindult a rossz irányba.

-2016-ban hányadán állunk a Horthy-korszakkal? Milyen képe van az átlagembernek a két világháború közti Magyarországról?

 – A történettudomány egyik legnagyobb problémája, hogy a történészek munkájából nagyon kevés jut el a széles közvéleményhez.

Megjelenik egy könyv, a bemutatóra elmegy húsz ember, a kötetet elolvassák kétszázan.

Borzasztóan hiányzik az a fajta tudományos ismeretterjesztés, amely közelebb hozhatná az emberekhez ezt a korszakot. Mi a blogunkon és a Facebook-oldalunkon éppen arra próbálunk kísérletet tenni, hogy ennek az időszaknak a mindennapjait is bemutassuk. Ez lehet akár csak annyi is, hogy egy korabeli kávézóban készült fényképet kiszínezünk, hogy láthassuk, ilyen volt akkoriban egy reggel egy kávé mellett. Közlünk korbeli hirdetéseket is, amelyekből kiderül, melyik városban, hol, mit lehetett kapni, hol lehetett megcsináltatni egy elromlott órát. Bíztatónak tartom a Veritas Történetkutaó Intézet létrejöttét is. A kérdés az, hogy a jövőben ki tud-e alakulni egy értelmes párbeszéd a különböző megközelítések és vélemények között, vagy az egyes intézmények továbbra is szekértáborokként működnek, és folytatódik az előremutató vita helyett a sárdobálás. Optimista vagyok, de azért kételkedem.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »