A holdnak nincs sötét oldala, sötét az egész

A holdnak nincs sötét oldala, sötét az egész

De minden, amit te meséltél, igaz, ugye? – kérdezi nagyapjától a narrátor a Ragyog a hold című regényben. – Emlékezetem szerint így történt. De nem garantálok semmit. – A kérdés és a válasz tétje nagyobb az egyszerű rokoni hitelességnél, hiszen a szöveg a nagyapa memoárja, amely esetében a valóság nélkülözhetetlen alapnak látszik. „Az emlékirat készítése közben ragaszkodtam a tényekhez, kivéve, amikor a tények nem voltak hajlandók idomulni az emlékezethez, az elbeszélői szándékhoz vagy az általam előnyben részesített igazsághoz” – hangsúlyozza az előszóban a Pulitzer-díjas író, Michael Chabon. Mi pedig már ekkor kezdhetünk gyanakodni, hogy az igaz történet igazsága nem feltétlenül fedi a valóságot. És szép lassan rádöbbenünk, hogy a gyanúnk jogos volt, a Ragyog a hold nem valódi emlékirat, sokkal inkább egy emlékirat szétrombolása, ellenmemoár, amely a sosem létezett emlékek fölidézésével ejti át az olvasót. Vagyis átverés. De zseniális átverés; olyan hazugság, amelynek egy szavát sem hisszük, mégis rettegünk, hogy egyszer véget ér.

A csontrákban szenvedő nagypapa a halálos ágyán elmeséli az életét Mike Chabon nevű unokájának, aki nem mellesleg íróként keresi a kenyerét, így a történetek közös megegyezéssel várhatóan könyvvé alakulnak majd. Innen indulunk. Az elbeszélő, aki neve és vázlatos biográfiája alapján tökéletes alteregója a regény szerzőjének, a rögzített beszélgetésekből építi föl a Chabon család nem mindennapi történetét.

– Amikor az ember regényt ír, hazudik; a regény hazugság, de a legjobb fajta, olyan, mint a varázslat – vallotta egy interjúban Michael Chabon. Az ő személyes varázslata pedig egy újsághirdetéssel kezdődött, saját nevét fedezte fel egy cég reklámjában: a Chabon Scientific ezer láb magasságig felrepülő modellrakétákat kínált a világűr szerelmeseinek. Mivel a vállalkozásnak a hirdetésen kívül semmi nyomát nem találta, vagyis a cégnevet semmi sem kapcsolta az olvasók valóságához, az író így bármerre elindulhatott a fikció világában, hogy megalkossa családja eredetmítoszát, aminek vezérfonalát nagybátyja valós történetei adták. A két realitásból hozta össze a fiktív nagypapát, aki afféle szépirodalmi Forrest Gumpként futott – vagy inkább botladozott – végig a XX. századon.

A vad kamaszból semmivel sem szelídebb felnőtté érő nagypapa a repülés, főként a rakéták megszállottja lett. A II. világháború idején az amerikai hadsereg különleges egységének tagjaként a náci mérnökök fölkutatása volt a feladata. Legfontosabb célpontjaként Wernher von Braunt, a V–2 rakéták atyját jelölték ki számára. S bár a fő gonoszt, akinek pusztító agyszüleményeit, a londoni terrorbombázásokért is felelős rakétákat a Dora–Mittelbau koncentrációs tábor foglyai szerelték össze, egy másik amerikai egység tartóztatta le, később mégis összefut a nagypapával, hogy egy kedélyes beszélgetés során kicseréljék rakétákról szerzett tapasztalataikat. Von Braun ekkor már híres amerikai tudósként tűnik föl, aki nélkül a szabadság hazájának gyermekei sosem jutottak volna el a holdra. Az égitest itt mintha fekete lyukká változva szippantaná be az igazságot – és vele együtt az olvasót is.

Nem véletlenül vette Chabon a mottót is Von Brauntól: „A holdnak nincs sötét oldala. Tulajdonképpen az egész sötét.” Mindez hátborzongató módon rezonál a regény címére, amely a mások mellett Benny Goodman által híressé tett dalt, a Moonglow-t (Holdragyogás – ez a regény eredeti, angol címe) idézi. A szövegben a hold sötéten ragyog. Fénye bevilágítja a Chabon család életét.

http://mno.hu/

A nagyapa a humanista eszmék hirdetőjeként vetette bele magát a világháborúba, és kiégett cinikusként tért haza Európából. Miután megpróbálta megfojtani főnökét egy telefonzsinórral, börtönbe került. Ez sok egyéb mellett azért is jött rosszul, mert a nagymama épp abban az időben kényszerült elmegyógyintézetbe vonulni, így a narrátor édesanyja mehetett a kiugrott rabbi nagybácsihoz, aki szerencsejátékból tartotta fenn magát. Ez így már regényesen dús, nem igaz? És ha hozzávesszük, hogy a nagymama egy belga zsidó család egyetlen holokauszttúlélőjeként került Amerikába a kislányával, akinek apját megölték a nácik, és a família szörnyű titkát magával vitte a sírba, akkor már könnyen belátható, hogy Chabon miként fejlesztette tökélyre a fiktív memoárt.

De akár igaz, akár kitaláció, a nagy amerikai alkotók, az elődök (Kurt Vonnegut, Thomas Pynchon, J. D. Salinger) szövegeit lépten-nyomon megidéző regény talán az egyik legfontosabb mű, amit az elmúlt évtizedekben az emlékezésről, a XX. század történetének elbeszélhetőségéről írtak. Számunkra az egyértelmű képletekre egyszerűsített emlékezetpolitika korában a Ragyog a hold (Pék Zoltán remek fordításában) létfontosságú olvasmány. Bizonyítja, hogy a múltnak és az emlékezetnek, akárcsak a holdnak, nincs sötét oldala: sötét az egész. És éppen így ragyogja be az egünket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »