A hisztéria, az eufória és a vágy

A hisztéria, az eufória és a vágy

A Ludwigban nyílt kiállítás a rockzene iránti rajongásról. Az arcokon vallási őrületre utaló jelek.

Aligha váltott ki csodálkozást az a tavaly talán unalomból elvégzett nemzetközi felmérés, amely szerint a rajongás fogalma mára gyökeresen megváltozott a fiatalok körében. Az új évezredben, az online generáció tagjai esetében a rajongásnak már nem pusztán tárgyáról (esetleg tárgyairól), hanem hatalmas lerakatáról beszélhetünk. Ha csak a körülrajongott személyeknél maradunk: ma már nem csupán sportolók, színészek és zenészek, de showmanek, slammerek, bloggerek meg mindenféle médialények egyidejű követése is finomhangolja az önmeghatározás útján bóklászó fiatalok tudatát. A habkönnyű hozzáférés kedvenceikhez új közösségi élményt teremtett számukra, és megváltoztatta a rajongás pszichológiáját, ami leginkább talán a könnyűzenében kínál fel vizsgálni valót.

A lelkesedés atomizálódása, vagyis az internet és a közösségi média térhódítása előtti korszakba kalauzol a Ludwig Múzeum Szenvedély – Rajongás és művészet címmel nyílt kiállítása, amely szinte kizárólag a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek pop- és rockzenéjéhez köthető rajongói attitűdöket járja körül. A műalkotások egy-egy zenei stílusra, a mainstream vagy az alternatív szcénák meghatározó együtteseire vagy zenészeire, öltözködési szokásaira, színpadi elemeire és kultikus dalszövegeire reflektálnak.

Christoph Tannert, a berlini Künstlerhaus Bethanienből érkező tárlat kurátora olyan kortárs képzőművészeti alkotásokat rendezett egységbe a világ minden tájáról, amelyek elkövetői maguk is erős szálakkal kötődnek a rockzenéhez: bizonyos alkotók rajongóként saját idoljaikat mutatják be, önnön szenvedélyük mibenlétét is megkérdőjelezve műveiken keresztül. Mások rajongótáborokat és áhítatuk tárgyát vetik alá művészi analízisnek, míg a munkák között fellelhető olyan is, amely a rajongói viselkedés dokumentációjával késztet utazásra.

A művek utóbbi csoportjához tartozik Suzanne Bürner 50 000 000 nem tévedhet című, a maga egyszerűségében is figyelemre méltó munkája. Az Elvis Presley és a Beatles koncertfelvételeiből összevágott videón az előadó nem látszik, csak a rajongók, arcukon a vallási őrületre utaló jelekkel. A hisztéria, az eufória, a vágy és a kétségbeesés váltakozásának ilyen szemléletes mimikatára tudatmódosító szerek használata nélkül ma már egy Justin Bieber-koncerten sem képzelhető el. A „megőrülés” egy mókásabb dokumentációja az iráni–német Bettina Pousttchi videója, amelyen egy berlini matracbolt alkalmazottja a raktárban éli ki a rockzene iránti rajongását.

A kurátor a tárlat sajtóbejárásán kulcsdarabként mutatta be Julie Herbster Girl rock című munkáját: az ideális német háziasszony feladatait összegző, ’50-es évekbeli kézikönyv kivágott részébe a művész egy kazettát helyezett, rajta „a legdurvább női rockzenével”, ami a műfaj társadalomformáló hatására tesz utalást, egyúttal érzékletes példája a kiállítás feminin vonulatának. Mint Tannert kifejtette, a válogatásban szereplő számos „női alkotás” arra is felhívja a figyelmet, hogy a fiatal művészhölgyek manapság előszeretettel vallanak színt politikáról, közéletről a zenén keresztül. A kiállítás sulykolt könnyedsége ellenére sem próbálja elkerülni, csak értelemszerűen a vizsgált időszak történelmi kontextusába helyezi a politikát.

Bár egy német kurátornak nem róhatjuk fel, hogy az e témába vágó művek mindegyikét a bennük megjelenő előadók és üzenetek antidiktatórikus szellemisége hatja át, egy ekkora merítésbe, ha kritikusan is, a szélsőséges ideológiák bűvöletében megnyilvánuló bandák megidézése beleférhetett volna.

Az elnyomó rendszerek üldözési mániájáról és a popkultúra erejéről sokat mesél a Depeche Mode-montázs, amely a keletnémet rajongókat és magát a zenekart is megfigyelő Stasi jelentéseire épül. A Burmeister-gyűjteményből kiderül, a titkosszolgálat a forradalom előszelét szimatolta a brit popzenekarnak a német ifjúságra gyakorolt hatásában. Az 1987-es Music for the masses album borítóján látható propaganda-hangszórót az ifjú rajongók a szocialista valóságra tett utalásként értelmezték. Ellopkodták, majd otthon kipingálva relikviaként őrizték a pályaudvarok, gyárak hangszóróit, ami nyomozásra sarkallta az állami szerveket.

A június 26-ig látható kiállítás csupán a felütése a Ludwig passion címmel két átfogó tárlatot, két fesztivált és csaknem negyven kapcsolódó programot felvonultató, tízhetes művészeti és kulturális eseménysorozatnak. A május 6-án nyíló, Rock/tér/idő című tárlat a magyarországi underground-könnyűzene és a képzőművészet ’70-es, ’80-as évekbeli kapcsolatára fókuszál, s mérföldkőnek tekintett műveket, helyszíneket, nézőpontokat mutat be.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »