A hatodik koporsó

A hatodik koporsó

Csakhogy negyedszázaddal a beszéd után néhány ismét fel kell idéznünk néhány mondatot Orbán Viktor akkori beszédéből.

1957 januárjától kezdve Magyarország a reménytelenség országává vált. A sortüzek ugyan abbamaradtak, és a hónap végére elült az emigrációs hullám, de a kivégzések megkezdődtek.

Futószalagon küldték börtönbe a forradalmárokat, és zárták internálótáborba a gyanús, megbízhatatlannak minősített, nemzeti-demokratikus gondolatokkal feltűnően megfertőzött embereket. A megtorlás még évekig folytatódott, egyik csúcspontja Nagy Imre és társai kivégzése volt. Mellettük pedig ott álltak – hevertek – az agyonvert, agyonlőtt, vagy felakasztott forradalmárok százai. A nemzet megértette: a nagyhatalmi elrendezésen egyelőre nincs ereje változtatni. 33 évvel később fordult a kocka.

Amilyen reménytelennek tűntek ezek a hónapok, olyan reményteli volt a „csodák éve” 1989-ben. A katarzist kétségtelenül az elhazudott, meghamisított múlt újra-felbukkanása volt. Június 16-án újratemették Nagy Imrét és társait. Legkevesebb negyedmillió ember rótta le kegyeletét a Hősök terén felállított ravatal előtt. Ekkor hangzott el az a beszéd is, ami nem egyszerűen egy politikusi karrier első nagy állomása volt, hanem egy évtizedekre ható politikai program minden eleme is benne volt. Igen, a volt kommunista vezetők tülekedtek, hogy „szerencsehozó talizmánként” megérintsék azokat a koporsókat, de bizony ott volt az a kijózanító mondat is, hogy „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”. 20 évnek kellett eltelnie, hogy Magyarország nekikezdhessen a poszt-kommunizmus állapotából való kikecmergésnek. Csakhogy negyedszázaddal a beszéd után néhány ismét fel kell idéznünk néhány mondatot Orbán Viktor akkori beszédéből: „Ha hiszünk a magunk erejében”, „Ha elég eltökéltek vagyunk”, „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit”, „Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk”. Miről van szó?

A nemrég lemondott Schiffer András így fogalmazott: „Soha egy olyan ciklus nem volt, amikor a geopolitikai viszonyok olyan erősséggel jöttek be a magyar nyilvánosságba, mint most, és a migrációs válság csak egy tétel ebben. Irdatlan erők ütközőpontjában áll Magyarország”. 1989-hez hasonló ismét történelmi időket élünk, bár közel sem annyira reményteljesek ezek az évek. Egy pillanatra vissza kell gondolnunk arra, hogy 1989-be honnan érkeztünk, és onnan milyen körülmények indultunk.

Még az ezredfordulón írta Vlagyimir Bukovszkij, egykori szovjet-orosz ellenzéki és a „pszichuskát” is megjárt polgárjogi harcos: „Tulajdonképpen már kétszáz esztendeje, hogy az önproklamáló, a hatalomra vágyó elit, a kényszerítés módszerével cselekvő utópisták háborút viselnek a személyiség, és annak jogai, méltósága és szuverenitása ellen. A kommunizmus egyszerűen az ő törekvéseik legkövetkezetesebb képviselője, kudarca magát az utópia koncepcióját diszkreditálja.”. Sajnos nem volt igaza teljesen. A kommunizmus kudarca ugyanis csak diszkreditálhatná – feltételes mód! – az ilyen koncepciókat, de még nem történt meg a történelmi ítélet olyan súlyú kimondása, amely magát az Utópiát is hiteltelenítené. Ezért is marad – többek között – az anti-kommunizmus is állandó kulturális és társadalmi program. Bukovszkij viszont egy pontos leírással folytatta: „Az embernek az a benyomása, mintha a pszichopaták bármelyik kis létszámú, ámbár nagy hangú csoportocskája – alkalmasint a kimerült többség szándékai ellenében is – képes megváltoztatni az állam törvényeit és politikáját, a nemzetközi közösségek szokásait nemkülönben.”. Ezekkel a törekvésekkel szemben más, mint a valóban függetlenül gondolkozó emberek összefogása, nem segíthet.

Ha mégis úgy alakulna, hogy tőlünk távolról, saját elrugaszkodott fantáziáik szerint rendezzék át az életünket, akkor bizony ismét koporsóba kerülnének a következő évtizedeink.

Máthé Áron

történész


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »