A harctértől a tárgyalóasztalig

A harctértől a tárgyalóasztalig

Putyin elnök bejelentése az orosz csapásmérő légierő Szíriából való kivonásáról meglepetésként érte mind a térséggel foglalkozó elemzőket, mind – és ez már szomorúbb, de valahogy nem meglepő – az Obama-adminisztrációt. A hír hallatán a Fehér Ház láthatóan tanácstalan szóvivői a kérdéseket azzal hárították el, hogy amennyiben lesz konkrét információjuk, visszatérnek a témára.

Az Atlantic nevű kiadvány áprilisi számában közzétett interjúban az amerikai elnök még az oroszok „szíriai mocsárba merüléséről” értekezett, korábban pedig kijelentette: az orosz katonai beavatkozás az egész világ számára bebizonyította, hogy az Aszad-rezsim a végnapjait éli. Utóbbi állításnak volt valóságtartalma, hiszen orosz segítség nélkül a konfliktusban – és egyúttal a magát Iszlám Államnak tituláló hentes- és mészárosszervezet elleni harcban – nem következett volna be döntő fordulat, legalábbis Szíriában biztosan nem. A hadiszerencse ilyetén fordulata miatt vált lehetővé a genfi béketárgyalások elkezdése. Putyin helyzetértékelése logikusan abból eredeztethető, hogy az orosz vezetés felismerte: Szíriában Aszad erői elérték, amit lehetett, így minden ellenzéki csoportnak rá kellett ébrednie, hogy a helyzet a továbbiakban a tárgyalóasztal mellett rendezhető. A megkötött fegyverszünettel – amely nem vonatkozik az Iszlám Állam fegyvereseire, valamint az al-Kaida részének tekinthető an-Nuszra csoportra – megnyílt az út a polgárháború békés lezárása felé. A tárgyalások végeredménye nehezen jósolható meg, de szinte biztos, hogy a harcokat megelőző állapot teljes egészében nem állítható vissza. Komoly esély van arra, hogy a szír központi hatalom csak az ország alaviták lakta területeire korlátozódik, és esetleg több autonóm terület jön létre. Mindez széles körű nemzetközi garanciák és felügyelet mellett lehet működőképes, amit jelentős segélyprogramoknak kell kísérniük, miután az ország nagy részét porig rombolták. Hogy mindez hogyan és mely országok részvételével valósul meg, arra talán – de csak talán – ez az év megadja a választ. Oroszország a folyamatból kihagyhatatlan, már csak azért is, mert a bombázók a szír elnök hívására bármikor visszatérhetnek.

Az orosz lépés hallatán a szakértők komoly találgatásba kezdtek annak okairól, melyek között megemlítették az orosz gazdaság mélyrepülését és az ebből adódó pénzhiányt. Álláspontom szerint ez a megközelítés teljesen téves. Oroszország számára a szír misszió nem jelentett olyan megterhelést, amely arányban állna azzal, ha kiderülne: képtelen finanszírozni szír jelenlétét. Ennek ugyanis mélyreható következményei lennének mind az orosz–ukrán, mind az orosz–török viszonyt illetően, valamint muníciót adnának azon „héják” kezébe, akik az Oroszország elleni keményebb fellépést sürgetik – lásd John McCain amerikai szenátor idevágó kijelentéseit. További következményként összeomlana az a külpolitikai doktrína, melyet az orosz nép elsöprő többsége támogat, s amelyre az orosz elnök hazai népszerűsége jelentős részben épül. Mindezt Oroszország, és elsősorban Putyin, nem engedheti meg magának.
A szír missziót Oroszország egyoldalúan nem deklarálhatná sikeresnek, ha nem lenne az. Szíria nem Vietnam vagy Afganisztán. A szír elnök hatalmát katonailag most nem lehet megdönteni, ugyanakkor Aszad is tudja, hogy a polgárháború előtti idők nem térnek vissza. Kijelentheti ugyan, hogy győztesként került ki a konfliktusból, de a győzelmet nem követheti sem bosszúhadjárat, sem hatalmának tejes körű konszolidálása. A genfi konferencián Aszadnak sok mindenben engednie kell.

Az orosz repülők távozásának másik oka a súlypontáthelyezés. A szír fegyverszünet életbelépése mellett folytatódik az Iszlám Állam terroristáinak visszaszorítása Irakban is. Ennek számos jelét látjuk. A terroristák fővárosát, Rakkát a kurd fegyveresek bekerítették. A törökországi utánpótlási vonalakat mind a szír, mind a kurd erők elvágták, ezáltal a banditák erőforrásai kimerülőben vannak. A hírek szerint az Iszlám Állam harcosai menekülnek, tömegesen adják meg magukat, az általuk ellenőrzött területen lázadások törtek ki. Elhallgatott az egyes „szakértők” által korábban csodált propagandagépezet is. Remény van arra, hogy a szervezet állásait ebben az évben Irakban és Szíriában felszámolják. Ettől azonban a térségben meglévő feszültség jottányit sem csökken: egy régi, az elmúlt években a külső megfigyelő számára kevésbé tetten érhető összecsapás felé fordul a figyelem. Ez pedig a kurd– török ellentét, amely megítélésem szerint új szakaszába lépett.

Ismeretes, hogy a kurdok viselték az Iszlám Állam elleni harc terheinek döntő részét. Sikeres fellépésükben segítette őket többek között az iraki hadsereg és az ezt irányító Egyesült Államok. Az amerikai légicsapások elősegítették Kobani, a „kurd Sztálingrád” védelmét. Hathatósan tevékenykedett Irán és az iraki síita milíciák, utóbbiak foglalták vissza Ramádi városát. Most pedig Oroszország is felsorakozott, aminek nem véletlenül nyilvánosságra hozott bizonyítékaként a minap a kurdok orosz légvédelmi lövegeket és lőszert kaptak. Ez a technika értelemszerűen nem a légierővel nem rendelkező Iszlám Állam elleni harcban hasznosítható. Inkább a török repülőgépek elrettentésére szolgál, amelyek rendszeresen támadnak kurd célpontokat. Megjósolható az orosz fegyverszállítások további növekedése – az oroszok mostanában nem kedvelik a törököket. És nem csak azért, mert lelőtték egy repülőgépüket. Hanem például azért sem, mert a török titkosszolgálat aktívan finanszírozza a Krím félszigetre vezető távvezetékeket tönkretevő, így az áramellátást szabotáló krími tatár csoportokat.

Törökország a kurdok megerősödését istencsapásként éli meg. Valós fenyegetés egy szuverén kurd állam kikiáltásának lehetősége, ami a 17 milliós törökországi kurd kisebbséget tekintve nem kis kihívás. A török hadsereg ugyan a térség legerősebb haderői közé tartozik, de a gazdaságilag megroggyanó országnak mi sem hiányzik kevésbé, mint egy eszkalálódó konfliktus az önbizalomtól duzzadó, komoly nemzetközi támogatással bíró kurdokkal. Ráadásul a török hadsereg a kurdok ellen jelenleg nemigen számíthat az iraki vagy az iráni hadseregre, amelyekkel a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben közösen üldözték a kurd pesmergákat határokon innen és túl. Jellemző az akkori helyzetre, hogy az iraki–iráni háború idején a hadban álló két ország között egyetlen dologban volt egyetértés: a kurdok elleni közös harcban. De ezek az idők nem térnek vissza.

Oroszország következő régióbeli lépése láthatólag a kurd törekvések egyre nyíltabb támogatása lesz. Ez egyértelmű kihívás a törökök felé, akik komoly dilemma előtt állnak: felvegyék-e a kesztyűt, és fokozzák-e – legalább Törökországon belül – a kurdok elleni fegyveres harcot, annak minden kockázatával együtt? Hiszen ha a konfliktus intenzitása erősödik, a szélsőséges kurd csoportok által elkövetett terrorista merényletek teljes mértékben ellehetetleníthetik a már így is megroppant turizmust, amely az ország egyik fő bevételi forrása. Ehhez járul sok minden egyéb – a háborúhoz, mint tudjuk, három dolog kell: pénz, pénz és pénz –, ami együttesen az országot rövid időn belül a csőd szélére sodorhatja. A kétségbeesett ember pedig – és Erdogan elnök mihamarabb azzá válhat – sok mindenre képes. Már ha vannak opciói. Ő azonban, legalábbis orosz megítélés szerint jelenleg szűkében van a lehetőségeknek. Kül- és belpolitikai fordulatra van tehát szükség, miközben a tét a török területi integritás.

A kurd–török ellentét ma már nem kétszereplős játszma. Hamarosan úgynevezett proxy war (kiszervezett háború) jelleget ölthet, amelyben Törökország NATO-tagsága irreleváns. Az erőviszonyokat tekintve nem a törökök állnak nyerésre.

A szerző közgazdász

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »