A halálra sebzett ikertornyok árnyékában

A halálra sebzett ikertornyok árnyékában

Tizenöt éve történt a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás. Írnom kellene róla, de csak ülök a monitor előtt, és félbetört harangnyelvként kalimpál az agyamban a tény: tizenöt éve…

Emlékszem, akkor még bőven gimnazista voltam és épp földrajz órára készültem, amikor megszólalt a telefon (akkor még a vezetékes).

Egy osztálytársam hívott, már nem is emlékszem miért, és a beszélgetés végén csak úgy mellékesen odavetette:

“Amúgy kapcsold be a tévét, éppen támadják Amerikát.”

Én teljesen értetlenül álltam a kijelentés előtt, fogalmam se volt miről beszél.

Édesapám épp akkor ért haza a munkából, mondtam neki mit hallottam, mire ő jóízűt nevetve hozzáfűzte, hogy:

“Igen, legfeljebb

a Red Alert-ben.”

De azért bekapcsoltuk a televíziót. Nem is sejtettük, hogy akkor és ott, a második emeleti kis panellakásban mekkorát fordul majd velünk a világ, és, hogy soha semmi sem lesz már olyan, mint előtte volt.

A képernyőről sokkoló képsorokból bámult vissza ránk egy olyan jövő, ami ma, tizenöt évvel később véres valóság, akkor viszont elképzelhetetlennek tűnő rémlátomásnak volt csupán.

Ekkor már édesapámnak se volt kedve nevetni. Először próbáltuk menteni a menthetőt: talán csak balesetről van szó, véletlenül repült bele a World Trade Centerbe az a gép. Majd pár perc múlva becsapódott a következő utasszállító, és akkor már szó sem lehetett semmiféle véletlenről…

Egész délután a tévé elé szegezve ültünk, láttuk leomlani a tornyokat, láttuk a pánikot, hallgattuk a különböző spekulációkat terroristákról, szélsőséges iszlamistákról és láttuk a felvételeket a Pentagonról, valamint az erdőben lezuhant gépről.

Alig akartuk elhinni. Egy addig ismert világkép, az érinthetetlennek tűnő Amerikai Egyesült Államok, és tágabb értelemben a sebezhetetlennek hitt nyugati kultúra mítosza omlott össze a szemünk előtt.

Felderengtek bennem (és talán akkor nyertek igazán értelmet) a délszláv háború, akkor még nagyon is friss emlékei, és nem érettem, hogy lehetett képes bárki is ekkora ütést bevinni annak a nagyhatalomnak, ami alig pár évvel azelőtt a NATO-hadműveletek fő erejeként a közvetlen közelünkben mutatta meg, hogy milyen erővel képes odacsapni, ha akar.

A következő hetek-hónapok nekem másról se szóltak, mint a támadás körülményeit körüljáró cikkek, elemzések, hírek habzsolásáról. Ekkor váltam a szó igaz értelmében vett hírfogyasztóvá és ekkor kezdtem el még az addigiaknál komolyabban is közügyekkel foglalkozni (az más kérdés, hogy ma már nagyon mást gondolok az akkori események hátteréről, de ez már más lapra tartozik).

Tizenöt évvel később pedig itt ülök, immár újságíróként, egy újabb történelmi korszakváltás hajnali óráiban, és nagyon nehezen jönnek a szavak, amivel jellemezhetném, mi is történt az elmúlt másfél évtizedben.

Mert úgy vélem nem csak számomra, aki tulajdonképpen ebben az időszakban értem felnőtté, de az egész világ számára is adekvát válasz, hogy: minden.

Mindenki ’80-as, ’90-es évekből örökölt, naiv optimizmusa és csodavárása romba dőlt kissé azon a mostanihoz hasonló, napsütéses őszi délutánon.

Mindenki érezte, hogy a terrortámadás helyén lassan elülő porfelhőkkel együtt a relatív biztonságra, széleskörű békére épülő, pozitív jövő képe is szertefoszlott. Mert akkor még igenis ebben bízott a többség, és nem csak itt, a hiszékenység Mekkájának számító Kárpát-medencében.

A régi, megszokott világrend átalakult, jól ismert, megbízható fogalmak vesztek el örökre, hogy helyükbe (részben) újak furakodjanak: Al-Kaida, Oszáma bin Láden, terrorfenyegetettség… stb. Hirtelen (akik még nem felejtették el a Szovjetunió összeomlását, azoknak ismét) mindenki mentális térképére felkerült Afganisztán, és mindenki keserűeket kuncogott azon, hogy a nyuszikáról nem tudták eldönteni, hogy ingyom-bingyom, vagy tálib-e.

Eltelt tizenöt év, és a világ még mindig fuldokolva bolyong a leomló tornyokból szivárgó, az egész földet beterítő füstfelhőben.

Azóta már megjegyezni se bírjuk az újabbnál újabb tragédiák színhelyeit: London, Párizs, Brüsszel és a sor ki tudja meddig folytatható még.

Új szavakat is tanulhattunk bőven: Iszlám Állam, Al-Nuszra Front, globális terrorizmus; de Afganisztán mellé fölkerült a térképre Irak, Líbia és Szíria is, és a fél világ Európa, s újabban Amerika ajtaján dörömböl, bebocsájtást követelve.

Az elmúlt tizenöt év minden rezdülése 2001. szeptember 11-ével kezdődött.

Most, az évfordulón érdemes leülni, magunkba nézni és végiggondolni, nekünk mit hozott, és vajon ki tudunk-e lépni valaha a halálra sebzett ikertornyok árnyékából?

Kitalálunk-e valaha megint a fényre, lesz-e erőnk felülemelkedni a rettegésen és lerakni egy új, jobb korszak alapköveit? Elég bátrak leszünk-e ahhoz, hogy levonjuk az elmúlt másfél évtized őszinte konzekvenciáit és ne felejtsük el őket?

Az elmúlt tizenöt év megmutatta, hogy a régi, berögzült reflexekkel csak rontani tudunk a saját helyzetünkön. Új, a kizsákmányolás helyett az együttlétezésre épülő szisztémákat kell kitalálnunk, ha azt akarjuk, hogy valaha bármi is visszatérjen abból az idillből, amihez a populáris kultúrában hamis nosztalgiával még mindig ragaszkodunk.

A világ már sosem lesz ugyanolyan, mit szeptember 11. előtt volt, de ennél sokkal-sokkal jobb lehet, ha képesek vagyunk és merünk tanulni az elkövetett hibáinkból.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »