A hála koordinátarendszere

A hála koordinátarendszere

Évközi 28. vasárnapra – Gondolatok az olvasmányokhoz (2Kir 5,14–17; 2Tim 2,8–13; Lk 17,11–19)

Akadnak olyan teológiai írások, Jézussal foglalkozó tanulmányok, melyek a Mestert a tanítás nézőpontján keresztül ábrázolják, arra helyezik a hangsúlyt, hogy hogyan, miként adja át azt az ismeretet, tudást az őt követőknek, amit ő Istenről, Isten Országáról és a szépen, értelmesen megélt élet mikéntjéről tud. Ezek az írások hosszasan foglalkoznak azzal, hogy a Názáreti miféle tanító, milyen a pedagógiája, módszertana, tanári egyénisége.

Ha ezt a nézőpontot követjük, a mai evangéliumi szakasz bizony elég rossz képet fest Jézusról. Legalábbis a tanári hatékonysága cseppet sem kecsegtető, sőt, egyenesen kudarcos. Ismerjük a tíz leprás történetét, ismerjük végkicsengését, tudjuk, hogy a tíz meggyógyultból csak egy az, aki visszatér hálát adni, köszönetet mondani. Tíz százalék! Ez bizony elég kevés; mindenképp csekély mutató ahhoz, hogy hatékony, jó pedagógusnak nevezzük a Mestert.

Persze, más szempontból meg látjuk: bizony, jó pedagógus. Ahogy mondani szokás, „a lelkét kiteszi”, hogy az őt követők megértsenek valamit, segíti őket, talán túl sokat, túl bőven, számolatlanul ad.

Hiszen ha a „tanítványokat” nézzük, láthatjuk, hogy sorsuk, betegségük miatt bármit megtennének, bármit megadnának azért, hogy újra egészségesek legyenek.

Tudjuk ugyanis – akár Jézus történeteiből, akár más korabeli forrásból – a lepra talán az egyik legszégyenletesebb betegség volt: kitaszítottsággal, megbélyegzettséggel, teljes izoláltsággal járt. Nemcsak egyszerűen az egészségesek környezetéből való kiutasítottságot jelentette ugyanis, hanem azt a megbélyegzettséget is, miszerint a lepra, mint Isten büntetése, minden bizonnyal igazságosan érte áldozatát, bizonyára valami bűne következményeként. Ha ezt a gondolatmenetet megfordítjuk, az is kitűnik: egészségesnek lenni tehát azt is jelenti, mint igazabbnak, Istennek tetszőbbnek lenni a betegnél. Vagyis aki egészséges, az nem kell, hogy részvéttel, empátiával, segítséggel forduljon a betegek iránt, inkább lenézheti, megbélyegezheti őket.

Van azonban egy másik következménye is e betegségnek ebben a környezetben: a kór és az ezzel járó kitaszítottság szövetséget, közösséget alkot elszenvedői között, mégpedig olyannyira, hogy abban feloldódnak a korábban ellenséges társadalmi csoportok: így lehet az, hogy a szamaritánus leprás egyenrangú nem szamaritánus betegtársaival.

Ez a csoportosulás az, aki – betartva a tisztes távolságot – találkozni akar Jézussal, hordozva a csoda, a gyógyulás reményét.

Jézus pedig a találkozásban semmiféle gyógyító szót nem mond ki, hanem arra utasítja a leprásokat, hogy tegyék meg a törvény által a gyógyult leprásokra vonatkozó előírásokat – már előre, a gyógyulásuk előtt. S eközben történik meg a gyógyulás.

S mondhatnánk örömmel, hogy a gyógyulással visszaáll a helyes, normális rend, az egészség a világban, de ezt sajnos nem mondhatjuk örömmel. Hanem inkább csak iróniával. És épp a Jézus pedagógiai hatékonyságát megkérdőjelező tíz százalékos siker miatt. Mert a gyógyulás száz százalékos volt. De a lényeget, a leckét csak az egy ember, az egy tized, a kakukktojás, a szamaritánus értette meg valójában. A többieknél helyrebillent a világ rendje is azonnal. Működésbe léptek az „egészségesek” társadalmában működő szabályok. Vagyis a gyógyult leprások nagy többsége visszatért vallási, hitbéli meggyőződéseinek ahhoz a nézőpontjához, amit a betegség épp megingatott bennük. Ahhoz az önhittséghez, öntudathoz, mely tudja: az, hogy én egészséges vagyok, meggyógyultam, az nem egy kimondhatatlan és felfoghatatlan ajándék Istentől, hanem egyfajta kötelessége Istennek, hiszen én jó vagyok, nem vagyok bűnös, nem érdemeltem betegséget, Istennek kötelessége tehát engem az igazak közé visszavenni…

A szamaritánus azonban nem így gondolja. Ő hálás, ő érti, hogy mi történt. Ő megértette Isten végtelen irgalmát, amely nem érdemek és cselekedetek, vallási szokások szerint osztódik, hanem ingyenes ajándék. Ő volt az egyetlen, aki lelkében is meggyógyult, akiben megszületett a hit, aki megértette: a külső gyógyulás és a belső gyógyulás két különböző dolog. Mert meg lehet gyógyulni egy testi betegségből egy csoda által úgy, hogy a lelkünk beteg marad. És lehet testileg betegnek lenni úgy, hogy a lélek ép és egészséges. És ez az egészség a fontosabb: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

A szamaritánust hálája visszaviszi Jézushoz. Ez az, amit a leírt evangéliumi szakasz tanítani akart nekünk. Azt, hogy a hála egyfajta jelzője, mértékegysége a hitünknek: ha le akarjuk mérni, meg akarjuk látni, hogy mekkora, milyen élő, mennyire hiteles a hitünk, elég csak a hálához való viszonyunkat nézni.

Az, hogy mennyire tudok hálás lenni, mennyire veszem észre az életemben Istent, milyen viszonyban vagyok vele, egyfajta arányosságot mutat. Ha természetesnek veszek minden jót, minden örömöt, ami körülvesz, akkor még kevésbé ismertem föl azt, hogy mindezek mögött ott áll egy szerető, gondviselő, velem személyes kapcsolatra vágyó Isten.

Ha hálás tudok lenni, ha felfedezem azt, amit Pál apostol így foglal össze: „Mid van, amit nem kaptál?”, s ha végig tudom gondolni: minden, amim van, és aki vagyok, az nem tőlem van, nem az enyém, nem az érdemeim miatt jutott nekem, hanem a szerető Isten ingyenes ajándékaként, az már jó fokmérője az őszinte, személyes hitnek.

Kondé Lajos / Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »