A hadititok

Ezt kérdezze meg inkább maga – veti oda reb Slojme szombat délelőtt, amikor imádkozás közben türelmetlenül oldalba bököm.

Arra akarom rávenni, tudakolja meg Grósz úrtól, aki a hatvanas-hetvenes években a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, vajon tudott-e előre a ’67-es és a ’73-as arab–izraeli háborúról, s hogy élte meg egyszerre vezérkari tisztként és zsidóként az eseményeket. Az életútinterjú során, amelyet közösen készítettünk vele, erről egy árva szót sem szólt.

– Nyugodtan menjen oda hozzá, és kérdezze meg tőle – suttogja reb Slojme. – Elvégre harmincöt év telt el azóta, ő meg már vagy húsz éve nyugdíjba ment. De várja meg az ima végét. Addig ne zavarja.

Nem vagyunk tízen, nem tudjuk elővenni a tóratekercset. Ki-ki könyvből olvasgatja a heti szakaszt, magában mormolja az imákat.

Miután végzünk, megvárom, míg a hívek elkezdenek átszivárogni a szomszéd helyiségbe, ahol terített asztal, pálinka és sütemény várja őket. Nekem is korog a gyomrom, jó volna már harapni valamit, de előremegyek az első padsorhoz, ahol Grósz úr az imasálját hajtogatja, és teszi vissza a felhajtható tetejű fiókba. Jó szombatot kívánok, és felteszem a kérdésem.

– Hatvanhétről hivatalosan nem tudtunk semmit – feleli. – Gondolhatja, hogy az izraeliek nem kötötték senkinek az orrára, hogy támadni fognak. Pláne nem a Varsói Szerződésből…

– Mi az, hogy „hivatalosan nem tudtunk”? – kapom fel a fejem. – És nem hivatalosan?

– Hát, akinek volt egy kis gógyija – kopogtatja meg a halántékát –, és értett a hadászathoz, az sejthette, hogy az izraeliek nem várják meg, míg a tengerbe fojtják őket.

– Volt, akivel tudott erről beszélni akkoriban?

Lassan ingatja a fejét.

– És a hetvenhármas háború?

– Az más tészta. Arról tájékoztattak bennünket. Merthogy azt az egyiptomiak és a szírek indították. Akikkel mi akkoriban, ugye, szövetségesek…

Elhallgat, matat a fiókkal.

– Amikor Nasszer a Szovjetunióba ment, hajnali háromkor nekem kellett fogadnom Ferihegyen a különgépet. Teljes titokban utazott. De erről többet nem beszélhetek.

Ahogy lehajtja a fedelet, megcsikordul a kopott barna deszka zsanérja. Elfordítja a zárban a kulcsot.

Zavarba jövök. Folytatni szeretném, de nem tudom, hogyan. Végül nem kérdezem tovább. Indulok a többiek után, hogy egy korty pálinkával, süteménnyel megszenteljük a szombatot, de Grósz úr utánam szól.

– Tudja maga, mi az jom kippurkor harcolni? Amikor egy pelyhet se lehetne felemelni, mert minden tilos? Ezek az arabok akkor indították a háborút…

Megint elhallgat, de látom az arcán, eszébe jut egy másik emlék.

– Amikor a kilencvenes években eljutottam Izraelbe, találkoztam egy öreg bácsival. Egy volt harckocsizóval, aki harcolt hetvenháromban Saron hadosztályában. Ilyen hosszú ősz szakálla volt – mutat le a hasáig, és elcsuklik a hangja.

Sose láttam még elérzékenyülni.

Később együtt baktatunk haza a templomból reb Slojméval.

– Maga tudta, hogy nem fog válaszolni? – kérdem lógó orral. Az utca túloldalára néz, követem a tekintetét, de semmi olyasmit nem látok ott, ami felkelthette volna az érdeklődését.

– Hallja, amit mondok? – húzom meg ballonkabátja ujját, de elrántja a karját.

– Mit gondol – mordul rám –, én nem kérdeztem meg tőle ez alatt a tizenöt év alatt, mióta együtt imádkozom vele, hogy élte meg ezt az egészet? De őrzi, mint egy hadititkot.

Ahogy kimondja, hirtelen megáll, és idegesen pislogni kezd.

– Merthogy az is. Hadititok… Sírba viszi magával.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »