A gyász átalakul olvasássá

A gyász átalakul olvasássá

Nem találunk szavakat – így kezdődik Esterházy Péter első nagy műve, a Termelési-regény. Zseniális nyitómondat, amely 37 évvel a megjelenése után is tökéletesen megállja a helyét. Nem találunk szavakat – mi sem. Ezúttal azonban az (ön)irónia helyett a tragikum megszólaltatásához nincsenek szavaink. Nem tudunk mit kezdeni Esterházy Péter hiányával.

Különös dolog, amikor egy konferencia témája az, hogy nem tudjuk, mit mondjunk. Márpedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE BTK) pénteken rendezett Esterházy-emlékülés éppen erről szólt. Az eseményt A hiány felmérése címmel szervezte az egyetem irodalom- és kultúratudományi, illetve médiaintézete a Magvető Kiadóval közösen. Felmérni a hiányt egyet jelent a kötelező gyászmunkával. Magunkhoz térni a sokkból, és felvázolni, mi várhat ránk. Dadogás és hallgatás. De mindez egy emlékülés keretében, ahol mondani kell valamit arról, akire emlékezünk. Hiszen ahogy Borhy László, az ELTE BTK dékánja fogalmazott az eseményre küldött levelében: Esterházy Péter akkor hat, ha foglalkoznak vele, ha olvassák, ha írnak róla.

A Gólyavár, a Múzeum körúti campus épülete adott otthont a konferenciának. Kevés magányosabb dolog van, mint egy iskola (legyen bármilyen szintű is) nyáron. Ám ennél a magánynál, a szikár, üres struktúráknál, a funkcióját vesztett belső térnél péntek reggel jobbat el sem lehetett képzelni: mintha a belső tér a résztvevők hangulatát jelenítette volna meg. A hiány elemei a térben és egy hiány elemei a gondolatokban.

Persze mivel beszélni kellett, mindenki beszélt is a hiányról, arról, hogy mit jelentett a július 14-én 66 éves korában elhunyt Esterházy Péter a hivatalos magyar irodalomnak, és mit nekünk, az olvasóinak. És mit jelent most, hogy már nincs köztünk. Hogyan olvashatjuk a szövegeit, a Fancsikó és Pintát, az Egy nőt, A szív segédigéit, az Estit, a Harmonia caelestist, amelyek ezer szállal kötődtek hozzá. És arról is beszéltek, hogy mi az emlékezők kötelessége: a gyászmunkának olvasássá kell alakulni – hangsúlyozta Bazsányi Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője.

Az esztéta-irodalmár kifejtette, sokkal többen szeretik, és még többen ismerik Esterházyt, mint ahányan olvassák. Az elmúlt hetekben mindent elmondtak az íróról, amit csak lehetett, a neheze most következik, el kell kezdenünk olvasni őt.

Esterházy több mint harminc éve minden mondatunkban benne van – mondta Kovács András Bálint, az ELTE BTK tanszékvezető egyetemi tanára, filmesztéta. – Megváltoztatta a prózanyelvet, de a publicisztikát és a köznyelvet is. Gondolkodás- és beszédmódja, amely radikálisan különbözött a kor diskurzusától, divattá vált. De követni aligha lehetett, hiszen aki ilyen léptékű egyediséget akar megteremteni, annak ugyanilyen léptékű egyediségre volna szüksége.

Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója az író és a zene kapcsolatáról mesélt. Esterházy saját bevallása szerint nem értett a zenéhez, de nagyon érdekelte – emelte ki. – Ámulatba ejtette a zene radikalizmusa. A lényege izgatta, mindegy volt, milyen műfajról van szó.

Kulcsár Szabó Ernő tanszékvezető egyetemi tanár arról beszélt, az emlékezésnek van helye, így még nincs tér a „tudóskodásnak”. A tudományos felmérés az elkövetkező évek munkája lesz.

– Elképesztő módon nyitott pasi volt, nem szerepelt a szótárában az előítélet – mondta Szüts Miklós festőművész, aki felidézte, hogyan készült el A bűnös című közös kötetük. Esterházy a festményekhez írt volna gyilkossági történeteket, a könyv végül a betegsége kiderülése után készült el, a tematika maradt, így a gyilkossági történetek különös fénytörésbe kerültek.

Michaletzky György matematikus, egyetemi tanár a Piarista Gimnáziumban töltött éveket idézte fel. Jelenits István Biblia-magyarázatait, amelyekből Esterházy a legtöbbet tanulta a szövegekről, és szóba került a hit, amiről az író keveset írt, de amit annál erősebben élt meg.

Körmendy Zsuzsanna, lapunk Publicisztika rovatának vezetője, Esterházy Péter több könyvének szerkesztője az író jelentőségének folyamatosságáról beszélt. „A Kádár-rendszer slamposságának, szürkeségének, primitívségének, durvaságának volt élő ellentéte minden újonnan megjelenő Esterházy-könyv” – mondta. Az író „tündökletes tehetsége” jól jött a hatalomnak, hiszen példaként mutathatta fel, lám, szabadon alkothat, „olvasói szempontjából pedig a diktatúra sötétségében jótékony fényeket jelentett”.

A rendszerváltozással nem változtak jelentősen a politikai reflexek, amit Esterházy pontosan érzékelt. Ám a direkt politizálástól elhatárolódott: „Ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott, vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegye kell legyen – meg egy kevés ténta. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve” – idézte az írót Körmendy Zsuzsanna.

Esterházy közéleti szerepéről beszélt Radnóti Sándor esztéta, nyugalmazott egyetemi tanár is. Kifejtette, az író elválasztotta a privát szférát a közéletiségtől, és a szép, a jó és az igaz hármasságát mindig az előbbiben találta meg. Ám kritikát gyakorolt a közéletről, morális volt, de sosem moralizáló – fogalmazott Radnóti Sándor. Hozzátette: Esterházy kívül állt, felülemelkedett a politikán, és onnan ítélte meg azt. Nem volt arisztokrata, de erkölcsi tartása arisztokratikus volt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »