A gordiuszi kórházcsomó

Van-e bárki, aki a kórházak adósságállományának csökkentésére fordított hatalmas összegek hallatán nagyot sóhajtana, no, most akkor ez is megoldódott? Ilyen mondat talán még a szaktárcánál sem hangzik el, hiszen az állami intézmények adósságállományának 76 százaléka a kórházakhoz köthető. Lehet ámuldozni ezen a tartozáson, és lehet közben szörnyülködni, hogy közben az orvosok egyre nagyobb számban vándorolnak el az országból. Lehet keseregni a várólisták alakulásán, a transzplantációra váró betegek kiszolgáltatottságán. De biztos, hogy olyan sok pénz megy el az egészségügyre?

Ha megnézzük az összehasonlító elemzéseket az egészségügyi kiadásokról nemzetközi szinten, azt tapasztaljuk, Magyarország a legtöbb mutató tekintetében a középmezőnybe tartozik; persze, van, amiben jóval lejjebb áll. Egy tavalyi OECD-jelentés szerint az egészségügyi kiadások összege egy főre vetítve nálunk épphogy meghaladta az OECD-tagországok átlagának felét. Felmérések nélkül is tudjuk, hogy a magyar egészségügy kórházcentrikus, az orvosok gyógyító munkája pedig gyógyszercentrikus. A betegek receptkötegekkel jönnek ki a rendelőkből, és még azok sem váltják ki mindegyiket, akiknek ez nem okozna nehézséget. A túlzott gyógyszerfogyasztás is oka annak, hogy nálunk – a térség országaihoz viszonyítva is – a betegek által zsebből finanszírozott egészségügyi önrész igen magas. Nem a magánrendelők sűrű látogatásában jeleskedünk tehát, hanem rengeteg pénzt költünk gyógyszerekre. Sosem felejtem el, hogy amikor egy idős hozzátartozómat szívproblémák miatt elvittem egy magánrendelőbe, a kardiológus csak nézte a naponta szedett gyógyszerek listáját, majd azt mondta: ha betegünk ilyen mennyiségű gyógyszer bevétele ellenére még ide tudott jönni a saját lábán, akkor nagy baj nem lehet.

A kórházak adósságállománya egy friss adat szerint 51,6 milliárd, ennyivel tartoznak a beszállítóknak. Vannak kórházak, a Péterfy vagy a Honvédkórház, amelyek többmilliárdos tartozást halmoztak fel, mások viszont képesek voltak csökkenteni az adósságukat. S voltak, akik úgy gazdálkodtak, hogy nincs tartozásuk: ilyen az edelényi Koch Róbert kórház, a hévízi Szent András kórház és a budapesti Szent Margit kórház – ők azért valamit tudhatnak. Talán az egyik feladat az lenne, hogy ezeknek a kórházaknak a gazdálkodását alaposan tanulmányozzák a tárca szakemberei, hiszen a jó gyakorlat átültethető.

Ahányszor egy jelentősebb összeget kap az egészségügy kórház-finanszírozásra, annyiszor kénytelenek a téma szakértői, orvosok, közgazdászok szóvá tenni, hogy mindez csepp a tengerben, új adósságok keletkeznek folyamatosan, s annyiszor hangzik el, hogy ez egy feneketlen zsák, egy pénznyelő.

Igen ám, de ebben a feneketlen zsákban mi vagyunk. Gyógyítható és gyógyíthatatlan betegségeinkkel, várakozásainkkal műtétre, transzplantációra, vizsgálatokra. Esetenként egyszerű szakrendelésre is több hónapos előjegyzést kapunk. Vagyis az ellátás színvonalán nem érezzük azt az irdatlan mennyiségű pénzt. Ha mégis elégedettek vagyunk, az csak az emberséges orvosoknak köszönhető. Azoknak, akik itt képzelték el az életüket. És minket gyógyítanak. Kevés pénzért, idehaza.

Még nem tudjuk, megoldható-e az egészségügy gordiuszi csomója, vagy Nagy Sándor-i radikalizmussal kell belevágni egy gyökeresen új gyakorlat meghonosításába. A legenda ismeretében a kérdés nem az, hogy ki oldja meg a gordiuszi csomót, hanem hogy karddal kell-e kettévágni, vagy megtalálni és cselekvésre bírni azt az embert, aki a kötél végeit elrejtette a csomó belsejében, hogy ne lehessen tudni, melyik szálat kell meghúzni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »